Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Nekem 1975-ben jött el az emberélet útjának fele. Az én „sötétlő erdőmet” polgári szempontból krízisnek nevezik, orvosi szempontból szorongásos neurózisnak. És van, ahonnan nézve ez teljesen normális dolognak látszik. A minap olvastam egy indián férfiról, aki még ismerte a pipaszívással összefüggő varázslatokat. Ennek az embernek a belső világában az, hogy varjúvá változol, teljesen normális, holott hát ésszerűen ez abszolút elfogadhatatlan. Azt hiszem, az én felnőtté válásom számára az volt az egyetlen normális út, hogy végre magam vegyem kézbe a saját szorongásom. Meg akartam tudni, hogy miért szorongok, de nem úgy, hogy analitikushoz megyek, hanem magam akartam a szabad asszociációimmal rájönni a titokra.

És azóta erről mindenkit lebeszél…

Mert ez egy önveszélyes vállalkozás. Az ember belső világa őserdő, amitől elfojtások óvnak bennünket. Én ezzel a módszeremmel csak kiszabadítottam az elfojtásaimat, és megkaptam a saját őserdőmet ajándékba. Mint amikor egy kályhának kinyitják az ajtaját, és kiesik a zsarátnok. Nagyon sötét dolog volt, évek múlva sikerült valahogy megfogalmaznom, több ezer oldalas, naplószerű kéziratban, amihez azóta sem merek hozzányúlni, Kezdetben én nem tudtam, hogy szorongok, illetve másképp fogtam föl a szorongásomat, nagyon magabiztos voltam, és hülye. Vagy két hónapon keresztül asszociáltam már szabadon meditálva, bontogattam az ellenállásaimat, mikor egyszerre az jutott az eszembe, hogy ki is ugorhatok az ablakon, vagy megöngyilkolhatom magam. Ez az én Jura-vidéki racionális dresszúrám alapján egy unmöglich gondolat volt. Hát hogy jövök én ehhez! Ekkora marhasághoz! Viszont olyan realitással jelent meg, és én úgy megijedtem… Belülről jött, és nagyon határozottan. Addig azt hittem, hogy minden meredek dologra asszociálhatok, és akkor szabadulok meg tőlük, amikor akarok. De most ezek a gondolatok kényszeresen nem akartak elválni tőlem. Ezt kívülről rajtam senki nem látta, én tovább végeztem a munkámat, néhány barátom tudta csak. És Elek Jutka számomra egész érthetetlenül, zseniális ráérzéssel azt mondta, hogy szerencsés vagyok. Tényleg szerencsés alak voltam. Egyrészt megéltem, másrészt megúsztam. A realitáshoz való közelség mentett meg: mert akkor én legelőször is letusoltam. Semmi nem változott, de ez már öntudatlanul azt jelentette, hogy egy érzéki kapaszkodót kerestem. És utána kimentem Évához, mindent bevallottam neki, mert két hónapon keresztül ő nem tudta, hogy én mit csináltam. Elrohantam aztán Rajka Tiborhoz, aki a magyar pszichoanalitikusok egyik doyenje volt, és rögtön a beszélgetésünk legelején azt kértem tőle, nevezze meg, mi történik velem. Negyedóra múlva emlékeztetett rá: maga egy megnevezést kért, ez ugyan fontos dolog, de nem minden. Én akkor nem értettem azt, amit az ösztöneim pontosan értettek, amikor rögtön a zuhany alá álltam. Az érzéki kapaszkodó. Nem minden a szó, kell hozzá a szó tartalma is.

Ezért kezdett el tezaurusszal meg osztályozáselmélettel foglalkozni?

Hát, az fenomenális élmény volt, megint csak 1975-ben. ’65-ben befejeztem a műszaki egyetemet levelezőként, ’66-ban megvédtem a diplomámat, betettem a fiókba, és kiléptem a munkahelyemről. Megtanultam vakon gépelni, és elhatároztam, hogy ezentúl műszaki fordításokkal keresem meg azt a kevés pénzt, amire szükségem van. Egyre több fordítást csináltam, és ezért bizonyos dolgokat jobban át kellett gondolnom ahhoz, hogy gyorsabban tudjak fordítani. Csináltam egy szószedetet magamnak, amelyben nem szinonimákat tüntettem fel, hanem bizonyos ráutaló kapcsolatokat. Pl. ha kutya, akkor ugatás, harapás, fájdalom, veszettség stb. Ez egy furcsa szótár volt, olyan asszociatív… Beszéltem róla Bartos Tibornak, mert neki aztán fantasztikus nyelvérzéke van. Aztán egyszer valaki elpanaszolta neki, hogy a Kohó- és Gépipari Tudományos Intézetben – ez egy ilyen szocialista fellegvár volt – információs rendszert csinálnak, és ahhoz kéne egy tezaurusz is. Mire Bartos azt mondta, hogy van itt valaki, aki ilyen szótárt magától csinált már. Fölhívtak, és rögtön tudtam, hogy én ezt tudom. Halvány gőzöm nem volt, hogy mire való, miért van, de abban biztos voltam, mint akinek abszolút hallása van, hogy a fogalmak közti asszociáció, ez nekem való. És ezért még fizetnek is? De kifeküdtek attól, hogy én szabadúszó vagyok, és az is akarok maradni. Akkor már nyolc éve munka nélkül, teljesen tisztán az állami alkalmazotti lelkülettől, bizonyos értelemben tényleg szabad és elkényeztetett ember voltam. Ők erre azt mondták – ’73 nyarán – hogy inkább lemondanak rólam. Míg ’74 elejére csődbe nem jutottak, és mégis hívtak, hogy jönnék. És olyan furcsa módon esnek egybe a dolgok: akkor én, mint valami egész távoli villámlással közelgő irtózatos vihart értem meg életem első sebezhetőségét. ’73 karácsonyán elmentünk síelni a Nagyhideghegyre, és az egyik este – már vártam az újévet, milyen jó lesz abban a kies magányban – lecsatoláskor előrecsúszott a lécem, és beletenyereltem egy jégbe fagyott sörösüvegtalp kiálló élébe, amit valami barom tört szét és hagyott ott. Ez átvágta az egyik, három ujjam érzékelését biztosító ideget. A váci kórházban összevarrtak, de utána megállapították, hogy ezt bizony újra fel kell vágni, és összevarrni az ideget. Májusban volt ez a kézsebészeti műtét. És ennek az operációnak, a testembe való beavatkozásnak az élménye vezetett rá, hogy esendő vagyok, ez közelebb hozott a halálhoz. Elementáris élmény volt a rettegésem is, mielőtt elveszítettem az eszméletemet. Rátettek arra az infúziós szerkezetre, amely beadagolja azokat a szereket, amiktől az emberben minden megszűnik, és lenyomták a torkomon a csövet, hogy az oxigénellátást biztosítani tudják, mert az ideghez hozzányúlni csak ilyen teljesen eszméletlen állapotban lehet, hogy az ember bele ne pusztuljon. Ehhez a halálos rémülethez fogható csak a prehisztorikus életemben volt, az ’56-os zárkában, két kihallgatás között, amikor az egyik verést követően azt mondták, ha nem hajlandó beszélni, akkor legközelebb majd meglátja… És mikor toltak be az operációs asztalhoz, azt a jeges, fekete borzalmat, ami rám telepedett, csak azzal az álommal tudtam összehasonlítani, amit a zárkában álmodtam azon az éjszakán. Egy templom volt, annak márványos, hideg, kietlen, gótikusán hatalmas ornamentalitásában, oszlopos folyosóján a jeges, halálos fuvallat hidegsége, és valami anyámmal, valami, amiről fogalmam sincs, nem lehet elmondani, aminek gyökere az a zuhanás, a Bulcsú utcai házunk liftaknája mögötti lépcsőn. Meredek lépcső volt, sokfokú, amelyet egy deszkából készített, vízszintesen fekvő ajtó zárt le, föl kellett emelni az ajtót, és úgy lehetett nyitni…

Csapóajtó…

Igen. És anyám megszokta, hogy betolja a kocsit ebbe a kis folyosóba, ami a csapóajtó fölött van, és a liftakna mögé viszi. És valaki nyitva hagyta az ajtót, anyám se lát, se hall, sötét, fölétolja a kocsit a lépcsőnek, maga is előrelép, és szinte egyszerre velem, zuhanunk le ezen a meredek lépcsőn. Én emlékszem anyám halálsikolyára, soha nem felejtem el, pedig akkor még kiskocsiban ültem, nem lehettem több 2-3 évesnél. Három élmény: a zuhanás, valahol az ősrobbanás után közvetlenül, aztán ’56, ez az életem prehisztorikus szakaszából való, és az operáció, amikor már végül is prefelnőttfejjel éltem át az esendőségemet.

Negyvenévesen, legalábbis a Napló idején, maga még jócskán a kamaszkorában járt. Aztán felnőtté válva megírta ’56-ot egy szép könyvben, amire tíz évig készült…

Akkor jutottam el saját érettségemben oda, hogy ezt egyáltalán meg tudtam fogalmazni. Az igazság az, hogy siralmasan sikerült. Hiszen azt akartam megírni, hogy én mi végre való voltam ott. De akkor csak én lettem volna benne, így meg bizonyára írtam valami érvényeset ’56-ról. Ami viszont annyira jelentéktelen és részleges, hogy kielégületlenül hagy. Csak a vége felé sikerült a magam számára megfogalmaznom, hogy tulajdonképpen Magyarországon a XIX. század ért véget ’56-ban. És ezt a véget nem lehetett megsiratni ’56 után. Amikorra siratni lehetett, addigra elmúltak bizonyos elementáris dolgok, 1989 óta csak lefölözik, és ez nagyon kiábrándító.

Olyan orcátlan visszaéléseket látunk napra nap, hogy akinek tényleg jelent valamit, szinte már szégyelli szóba hozni. És megint egyszer ott vagyunk, hogy hallgatni kell róla.

Igen, ez elveszett, bizonyos értelemben elveszett a kultúra számára, vagy láthatatlan, oldalági csatornákon fog csak beszüremkedni és felszívódni, nagyon finoman, lassan, mint a gyógyteákban lévő hatóanyag. Mi itt nem csináltuk végig ’56-tal, ahogy nem csináltuk végig a ’38–45 közti idővel sem a nyilvánosság előtt azt, amit a német társadalom végigcsinált a második világháború után: a múlttal való nyilvános megbirkózást. Hogy nekem ilyen személyes közöm volt hozzá, az valószínűleg egy ajándék. De most is úgy érzem, hogy igazából még mindig nem értettem meg mindent belőle.

Akarna még ’56-ról újra írni, máshogy írni?

Ezt igazából nem tudom. Hogy én mit akarok, az elég keveset számít, Szinte semmit, mert mikor az ember szembesül valamivel, akkor annak a kényszere vezérli. Az akarat finom összjáték; az ember óvatos, ravasz játéka saját magával, hogy egyensúlyozzon az elfogadhatatlan, a magánügy, a giccs meg egyéb dolgok határán, hogy észrevétlenül, ösztönösen kitapogassa azt a láthatatlan utat, amely az egyetlen lehetséges. Úgyhogy nem vagyok illetékes abban, hogy akarok-e róla írni, mert úgysem tudok semmit tenni sem ellene, sem mellette. Ez van, működik és működteti az embert. És ha belegondolok, milyen kevés dolog van, ami az embert működteti. Néha nagyon siralmasnak érzem az élet iszonyatos gazdagságához képest. Mert az élet soha sem sivár, a nyál a szájunkban mindig édes.

Valamit egyáltalán nem értek magában: miért nem tudja vállalni, vagy miért érzi szűkösnek, ha saját magáról ír. Azt mondja, azt akarta megtudni ’56-ról, hogy ki volt ott Ungváry Rudolf, és mi végre volt ott. Aztán a könyvben úgy jelenik meg az eseményekben részes – és nem is főrészéé – Ungváry, hogy semmi köze ahhoz a másikhoz, akinek a neve a könyvborítón szerepel. Vagy itt van az Ő című novella, amit én a legjellemzőbb szépírásának tartok, és legjobban szeretek. Az tíz egész tökéletes sorral indul, és jön utána huszonhat oldal, amiben ezt a tíz sort lényegében visszaveszi. Szavanként.

Hát igen. Bizonyos értelemben persze mindent megadnék, hogy olyan magabiztos legyek, mint amilyen Hajnóczy volt Elég primitív a problémám. Tizenkét éves koromtól próbálkoztam írással, és a legalapvetőbb élményem az volt, hogy engem elutasítanak. Ebből az infantilis állapotból nagyon hosszú ideig nem tudtam kilépni. Nem is véletlenül, hiszen valószínűleg eszméletlen dilettáns indíttatásaim vannak. Amikor 17 éves voltam, megkérdeztem a tanáromat egy szövegről, hogy ez már olyan-e, amit az irodalomban a felnőttek írnak. Ezt a kérdést Hajnóczy soha életében nem tette volna fel. Ráadásul azok az idők… Volt egy mércerendszer, amihez igazodni kellett, és amit én nem tudtam elsajátítani. Mit nem adtam volna, ha olyan elbeszélést tudok írni, mint Szeberényi Lehel vagy Galambos Lajos.

Ez biztos?

Nem így, persze. De én a realista elbeszélést nagyon nagyra becsülöm. A pocsék az volt, hogy ezt az úgynevezett realizmust odatartották az ember elé mércének. Ahogy a „közösségit” is, és jaj volt annak, aki nem ilyen volt. Én iszonyodtam és féltem azoktól, akik azt mondták, kolkaja! A baloldali zsidó értelmiségi gyerekek az általánosban megörökölték a szüleik harmincas évekbeli mozgalmi életéből, hogy összedobták az elemózsiát a kirándulásokon, és akkor kollektív kaja volt. Én nem tudtam ebben részt venni.

Hogyan lehet az, hogy ilyeneken a többség csak röhögött, magának meg ennyire szív- és torokszorító élmény volt. Hogy úgy érezte, el akarják taposni?

Azért vettem ilyen komolyan, mert minden bizonnyal én realista vagyok. És ők ezt teljesen pervertált formában kérték tőlem számon. Eleve volt bennem egy morális indíttatás, az az alapélmény, hogy jónak kell lennem. A realizmus valójában egy erkölcsi válasz a világra, ahogy a közösségi is, de nem tudtam az enyéimként megélni őket, mert a külvilág ezt teljesen megakadályozta. Én a hetvenes évek közepétől, a magamra találásom ideje alatt vagy hat éven át gondolkodtam azon, hogy mi az erkölcs alapja. Éreztem, hogy nem lehet igaz az, hogy az erkölcs korszakonként változik, kell egy magjának lennie, de annak nem a jóhoz van köze. Egy nagyon primitív válaszhoz jutottam el, de a saját életemben működik. Ez összefügg azzal, ami szerintem a tudomány lényege: hogy rekonstruálható dolgokat állítsak. Más szóval, ha látok valamit, ami van, akkor nem mondhatom rá, hogy nincs. A mai tudomány nem rendelkezik olyan eszközökkel, hogy az egészre, a halmazon kívülire is egyformán törvényeket tudjon fölállítani. A törvényei mindig csak bizonyos kereteken belül érvényesek. Márpedig alapvető, hogy egy létező jelenséget sem hagyhatok ki a rendszerből, mert akkor a tudományom csődöt mond. Ebből a kérdéskörből egy tudományos naplót kezdtem írni. A napló írása nyomán jutottam arra a számomra használható felismerésre, hogy az erkölcs alapja sem más, mint hogy ami van, arra nem mondhatom, hogy nincs. Ha én megyek egy fizikai térben, akkor ahhoz, hogy ne essek hasra, nem szelektálhatom az elém kerülő tárgyakat úgy, hogy az egyik nincs, a másik van. Na most, az emberi lét egy szociokulturális, sőt egy univerzális térben megy végbe, amelyben nemcsak fizikai, hanem szellemi jelenségek is vannak. Például fogalmak. Következésképp ha az emberi lét mozogni akar, akkor önmagát veszélyezteti az olyan magatartással, amely bizonyos létező dolgokat figyelmen kívül hagy. Tudom, hogy bődületesen dilettánsan hangzik.

Alig merem kimondani, de ebben az az iszonyú csavar, hogy ezt Lukács ajánlotta mint vezérfonalat, szinte szó szerint. Akit maga annyira gyűlöl.

Hát ezek borzasztó dolgok. A Lukács példájával csak arra világított rá, hogy olyan helyzetben voltam, amiben a magam vállalása erkölcsi okokból lehetetlen volt. Ezért éltem meg bizonyos mértékig önváddal is, olyan túlérzékenyen azt, amin mások csak röhögtek. Most azt mondja erre, hogy azért gyűlöltem olyan szélsőségesen a baloldaliakat.

Dehogy mondom. Nem az embereket gyűlölte, inkább egy magatartást vagy még inkább magát a szót.

Igen, hát persze. Hiszen a barátaim többsége közülük került ki, ami teljesen skizofrén… Én nagy élvezettel vállaltam ott a Naplóban, hogy én vagyok a jobboldali, és az sem volt igazán ellenemre, hogy az ellenzék fasisztájának nevezzenek, bár ez azért felháborító hülyeség volt.

Igen, a Napló. Azok a maga vad és kétségbeesett provokációi. Szimatolta a marxizmusbűzt meg a baloldali szagot, ilyen kifejezéseket használt. És vérig volt sértve, mikor hasonló hangnemben válaszoltak vissza.

Én akkor megpróbáltam őket kizökkenteni, bizonyos mértékig kérdésessé tenni a saját erkölcsüket. Ha más számára kényszer, amit én vallók, akkor én nem vallhatom azt. És a magyar baloldal egy töredékének fantasztikus teljesítménye volt, hogy megpróbált ezzel a kérdéssel megbirkózni. Megszabadulni a messianizmustól. Őket nevezték demokratikus ellenzéknek. És én értetlen és türelmetlen voltam, hogy miért nem megy nekik ez gyorsabban.

És mi van most?

Én őket akkor is nagyon nagyra, becsültem, úgy éreztem, hogy erősebbek, fölkészültebbek és okosabbak nálam. Most jobban látom magamat is, őket is, és néha nem olyan jónak, mint amilyen haraggal feléjük fordultam. Ugyanakkor, ha volt valami közös teljesítmény ebben az országban az elmúlt ötven évben, akkor azt ez a maroknyi ember csinálta meg, ettől aztán még igazságtalanabb az egyébként teljesen efemer jobboldal rikácsolása, ami ki akarja ezt a liberális indíttatást rekeszteni a nemzet közegéből.

De mi van most a maga jobboldali kereszténységével? Amit állított vagy hitt magáról. Ezt a szerepkört, úgy hiszem, most kisajátították mások.

Igen. Az a jobboldaliságom elsöprődött, nincs. Csak hát belebújni a baloldaliság zubbonyába, ez számomra majdnem lehetetlen… Ez majdnem olyan, mintha egy pöcegödörbe mennék bele. Ugyanakkor tudva tudom, hogy ez az egész az én agyrémem, ezért aztán azon is nagyon elgondolkodtam, mit jelent az, hogy baloldali meg jobboldali.

És jutott valamire?

A jobboldaliság a működőképesség érdekében mindig a konkrét eszményhez viszonyítva cselekszik, mint a család, a haza, a nemi szerv, az osztály, a vallás, bármi, és ilyen értelemben a megvalósult szocializmus tipikusan jobboldali rendszer volt. A baloldali válasz ezzel szemben erkölcsibb indíttatású, érzékeli, hogy a jobboldali válasz egyik változata sem lehet univerzális, mert valakit mindig kirekeszt. Ezért olyan választ keres, amely minden embernek egyformán jelent valamit: a szabadságot, az emberi jogokat választja viszonyítási alapnak. Ilyen értelemben én baloldali vagyok.

Maga volt az, aki szelet vetett, beleköpött a levesbe, olyan dolgokat vágott ki az asztalra, amit mások a szőnyeg alá söpörnének. Valami iszonyú erős kényszer működött magában, amely szerint igenis minden kimondható, és ki is kell mondani, mert minden elhallgatás vagy elkenés bűn… Nem gondolja-e azóta, hogy vannak ajtók, amiket nem tanácsos vagy nem szabad nyitogatni?

Valószínűleg más volt ’89 előtt a helyzet. Az a szituáció folytonosan arra késztetett, hogy mindent kimondjak, tekintet nélkül bármire, csak így volt esély rá, hogy akkor majd az is benne lesz, amivel a hazugság leleplezhető. És most visszatérek 1975-re: tulajdonképpen a szorongásom alapvető oka a saját magammal szembeni irgalmatlanság volt. És úgy lábaltam ki belőle, hogy lejjebb engedtem a mércét. Ennek nem volt gyakorlati jelentése, csupán egy gondolati folyamat volt, de azért bizonyos dolgokat gondolatban és képzeletben végig kellett csinálnom szabadon ahhoz, hogy fel tudjam oldozni magam. Hogy rájöjjek, nem vagyok rossz. Hogy jó vagyok. Fantasztikus érzés volt. Ha az ember sokat foglalkozik fogalmakkal, akkor óhatatlanul kísértésbe esik, úgy érzi, mintha volna egy rend… Mintha volna valami rend abban is, hogy az életemnek e három történése…

Ez is kicsit misztikus, nem? Mintha hinne a sorsában, abban, hogy vannak csak magára váró dolgok.

Igen, és az ember megrémül, hogy meg tud-e felelni nekik. Micsoda pofára esés, ha nem. Mi az eredmény, mi az, ami nekem eddig sikerült? Hát nulla. Valóságérzékre van szükség, hogy az ember egyensúlyban tartsa saját jelentéktelenségét, pofára esését és a nagyra törő igényeit. Nem tudom, honnan való, de mélyen belém vésődött egy példabeszéd: hogyha az őserdőben találkozol egy bennszülöttel, és az keresztbe tesz előtted egy botot, mondván, ha átléped ezt a botot, két hónap múlva meghalnak azok, akiket legjobban szeretsz, röhögd ki a bennszülöttet, de ne lépd át a botot. Hát körülbelül így vagyok én ezekkel a dolgokkal.

* A Napló Komis Mihály kezdeményezésére 1977–1982 között kéziratban terjedt, a résztvevők által közösen irt napló volt, amelyből 1990-ben könyv alakban jelent meg válogatás.

• Kultúra