Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Maga filmkritikusból, a Filmvilág főszerkesztő-helyetteséből lett vállalati vezető. Nem okoz-e tudathasadást, hogy „hivatásos nézőként” most egy vállalat érdekeit kell képviselnie? Egyáltalán, összeegyeztethetők-e a művészi értékek és a gazdasági követelmények?

Bármilyen meglepő: igen. A túlnyomó részben művészfilmeket forgalmazó Budapest Film teljesen önellátó, nem kapunk költségvetési támogatást a főváros kasszájából. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kapunk máshonnan segítséget. A Magyar Mozgókép Alapítványtól kérhetnek támogatást azok a mozik, amelyek vállalják, hogy művészfilmeket és magyar produkciókat tartanak huzamosabb ideig műsoron, illetve valamilyen filmhetet vagy speciális programot akarnak rendezni. De pályázni lehet náluk külföldi filmek bemutatásának támogatásáért is. Vagyis a Magyar Mozgókép Alapítvány egyrészt arra érdemes mozikat, másrészt arra érdemes filmeket támogat. Ezek jelentős összegek, és nem élnénk meg nélkülük. Hiszen az eladó természetesen a nyugati piaci árakon adja el a filmjét, de mi, amikor a pénztárhoz megyünk, nem nyugati helyárakat fizetünk. Érdemes megnézni, mibe kerül egy nyugat-európai mozijegy forintra átszámítva: Németországban 400 Ft, Ausztriában, Franciaországban 470 Ft, Olaszországban 480 Ft, Hollandiában 530 Ft, Svédországban 700 Ft. Nálunk is ilyen árakra volna szükség, hogy a dollárértéken vett nyugati film ára megtérüljön. Mi az alapítvány támogatását úgy adjuk vissza a látogatóknak, hogy viszonylag elfogadhatóak a jegyárak. A 6%-os áfát sem érvényesítettük, és a 10%-osat is megpróbáljuk majd kigazdálkodni. Hisz nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy – más bevételeiből – a Budapest Film az alapítványi támogatásokat meghaladó mértékben segíti az értékes filmek forgalmazását. Nem itt van a baj.

Hanem hol?

Az nyilvánvaló, hogy a magyar gazdaság csak úgy tud életben maradni, ha integrálódik a világgazdaságba. És ezt, ha sikerül elsöpörni az integráció útjában álló koszt, talán el is lehet érni. Elérhető, hogy a vonatok jobban menjenek, vagy hogy bárki ehessen hot dogot. Csakhogy a művészetek háttériparának integrálódása már közel sem ilyen kívánatos dolog. Nem fogadhatjuk el, hogy külső gazdasági kényszerek befolyásolják saját nemzeti kultúránk alakulását.

Arra gondol, hogy veszélyben van a nemzeti filmgyártás?

Azt nem gondolom, hogy már most veszélyben van, sőt, mi még eddig egész tűrhetően megúsztuk. Arra a veszélyre gondolok, amit az amerikai film terjeszkedése jelent a világban. Egyáltalán nem vagyok az amerikai filmművészet ellen, én a gazdasági terjeszkedésről beszélek. Ha megnézünk egy-egy filmtoplistát, azon mindig az amerikai filmek vezetnek, de hogy a fenébe lehetne másképp, amikor a világ mozijainak döntő többsége az amerikaiak kezében van! Az ő taktikájuk az, hogy piacot vesznek. Az európaiak csak most kezdenek felocsúdni, a Közös Piac csak 2-3 éve folytat olyan filmpolitikát, amely előnyt biztosít az európai filmnek. Széles médiaprogramot dolgoztak ki az EK számára, amihez bizonyos tagdíj ellenében más országok is csatlakozhatnak. Remélhetőleg Magyarország is be fog lépni, Kézdi Kovács Zsolt, a magyar „filmkülügyminiszter” nagyon sokat dolgozik ezért, és több magyar produkcióhoz már adott is forgalmazási segítséget ez a szervezet. És rá fognak jönni, sajnos már kissé elkésve, hogy nem elég a gyártást és a forgalmazást támogatni, a mozikkal is ezt kellene tenni. Mert hiába voltak a francia új hullám idején kiváló, okos producerek, olyan nagy egyéniségek, mint Braunberger, aki Bunuel filmjei mögött állt, vagy Beauregard, akiknek komoly részük volt abban, hogy a francia új hullám létrejöhetett. Amikor ezeket a nagy szellemi izgalmat jelentő filmeket forgalmazni akarták, nem találtak hozzá mozikat, nem tudták gazdaságilag hasznossá tenni ezeket a filmeket. A német új hullám már megpróbált egy kicsit okosabb lenni, az alkotók saját forgalmazó vállalatot hoztak létre. Ma is ez a kitűnő és tisztességes társaság, a Filmverlag der Autoren forgalmazza ezeket a filmeket, csakhogy a mozikba ők sem tudtak bejutni, saját mozijaik pedig nem voltak. Nem voltak, mert a második világháború után az amerikaiak gyakorlatilag felvásárolták a német mozikat. Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy amerikai tulajdonossal fut a dolog, ezek külsőleg német vállalatok, de olyan pénzekkel és megállapodásokkal a háttérben, hogy elsősorban az amerikai filmeket mutatják be. Érdemes megnézni egypár adatot: ma a német filmpiacon a bemutatott filmek 80%-a amerikai, a franciáknál kicsit jobb a helyzet, mert ők védik a saját filmjeiket, náluk csak 58,7% volt 1991-ben, és a legrosszabb az arány Hollandiában, 92,5%. Ez azt mutatja, hogy az amerikai taktika – a gyártás, forgalmazás, bemutatás egy kézben tartása – tökéletes biztonsággal működik, nekik nem lehetnek bemutatási gondjaik. Ezért mondom, hogy nekünk, miközben folyik a nagy csatlakozás Európához, nagyon észnél kéne lennünk; meg kell őriznünk azokat a szerény, igazán szerény feltételeket, amelyek most még lehetőséget adnak művészfilmek, magyar filmek vetítésére. Meg kell tartanunk ezeket a mozikat, nemcsak Budapesten, de vidéken is, ahol sokkal rosszabb a helyzet. Van, ahol úgy adják el a mozit, hogy még azt sem kötik ki, milyen funkcióval kell tovább működtetni, és még az a legjobb eset, ha az új tulajdonos egy kis 50-60 személyes kamarateremben művészfilmeket is ad.

Nemrég olvashattuk a lapokban azt a nyílt levelet vagy kiáltványt, amit neves művészek, filmes kuratóriumi tagok intéztek a fővárosi önkormányzathoz a mozik privatizációja ügyében.

A kiáltvány fontos volt, mert igen nyomatékosan hívta fel arra a figyelmet, hogy a privatizáció során a mozik egyértelműen különleges elbírálás alá kell hogy essenek, és hogy ne keverjék össze őket más épületek, intézmények sorsával. Erre nekünk kell odafigyelni, mert az – legalábbis számomra – kiderült, hogy ebben nyugat-európai segítségre nem nagyon számíthatunk. Tavaly decemberben volt Budapesten egy nemzetközi konferencia, amelyre meghívtuk a közép- és kelet-európai országok filmforgalmazóit, Horvátországtól Ukrajnán, Szlovákián át Oroszországig, és eljöttek az európai filmes szervezetek képviselői is. Itt világosan kiderült, hogy komoly segítségre nem számíthatunk, nem érzik sem azt, hogy ezen a területen ki kéne építeniük az európai film őrhelyeit, sem azt, hogy a közép-és kelet-európai filmek bejutását is segíteniük kellene az Európai Közösség piacára. Ez legalább olyan fontos lenne, de úgy látszik, nem nekik. Félő, hogy mire 2-3 év múlva felébrednek, az amerikaiak már megvették egész Kelet-Európát, akkor már nem tudnak bejutni ide, akkor már nyaralhatnak. Tehát komoly ellenállásra van szükség, mert attól fogva, hogy a mozik teljes egészében magánkézbe kerültek, már nincs mit tenni.

De mennyivel jobb az európai nagytőke, mint az amerikai? Nem hiszem, hogy olyan jól jártunk volna Silvio Berlusconival, aki műholdas tévécsatornát akart nálunk venni.

Jó, hogy mondja, mert Olaszországban például rettenetes a helyzet, magánkézben – ennek a Berlusconi úrnak a kezében – van a filmgyártás 70%-a, és nagy tévéhálózatokkal is rendelkezik. A lengyelek üzletet kötöttek vele, és az eredményről nemrég láttam egy tudósítást a kölni televízióban: a becsületes lengyel nézők kavargatták a céklalevesüket, közben nézték a kosztümös filmsorozatokat, amiket időről időre olasz nyelvű reklámok szakítottak meg. Körülbelül ez lett volna itthon is, de mivel nem sikerült a megállapodás, Berlusconi úr úgy döntött, hogy nem ad el filmet Magyarországnak.

Ezért olyan kevés az olasz film?

Persze, mert csak abból a maradék 30%-ból tudunk válogatni, ami nem az ő kezében van. Elég ijesztő, hogy egy nemzet filmkultúrájának a hetven százaléka fölött egy magánember rendelkezik.

Nem állunk jól kelet-európai filmekből sem. Mintha a szomszéd országok rendezőinek csak a Nyugaton vagy Amerikában készített munkái jutnának el hozzánk. Biztos, hogy ezek a legjobbak?

Nem erről van szó. Egyrészt a szomszéd országokban még a magyarországinál is rosszabb a filmgyártás helyzete, másrészt kaotikus a forgalmazás, a hivatalos kapcsolatrendszerek megszűntek működni. Vagy informális csatornákon, baráti kapcsolatok útján lehet filmekhez jutni, vagy a nagy nyugati forgalmazóktól kell megvásárolnunk ezeket a filmeket.

Nálunk most egyáltalán nem tűnik rossznak a helyzet, legalábbis Budapesten. Bikácsy Gergely egyenesen arról írt a Beszélőben, hogy talán csak Párizsban találni ekkora választékot a művészfilmekből, mint az utóbbi években a pesti mozikban.

Az elmúlt 2-3 évben valóban sikerült egy kicsi, de jó programot adni a budapesti moziközönségnek, az amerikai filmek mellett megteremtődött egy másik, alternatív filmválasztás lehetősége. Hetente 40-60 művészfilm is megy, és ez nemcsak egy-két előadást jelent, hanem a Budapest Film stratégiája szerint hosszan játsszák a filmeket, az is meg tudja nézni, aki az első héten nem jutott hozzá. Például Greenaway filmje, A Szakács, a Tolvaj, a Feleség és a Szeretője már százötvenedik hete megy.

És még mindig van nézője?

Van. Ha csak ketten ülnének a nézőtéren, az olyan nagy veszteséget jelentene, hogy nem tudnánk vetíteni. Ezért igyekeztünk minél több kis termet – 40-80 személyeset – kialakítani, amit naponta meg is töltenek a mozinézők.

Mennyit járnak moziba az emberek Magyarországon?

A jegyeladás egy év alatt, 1992-re 25%-kal esett vissza, ami radikális csökkenés, azt jelenti, hogy minden lakos évente egyszer vagy kétszer megy moziba. És ezzel mi is „beálltunk” a nyugat-európai szintre. Köztudott, hogy a moziba járási szokások világszerte átalakulóban vannak, a mozi egyre inkább különleges program lesz Magyarországon is. Nyugaton ez úgy néz ki, hogy az ún. másodlagos bevételek teszik hasznossá a mozik üzemeltetését. Tehát a többtermes mozi mellett van vendéglő, ajándékbolt, popcorn-üzlet, a gyerekeket be lehet ültetni a kisterembe, amíg a szülők a nagyteremben nézik a filmet, vetítés után megvacsoráznak a salátabárban, és még bemennek egy kicsit a játékterembe.

Milyen esélyei vannak ebben a fölállásban a sokak által meggyászolt kültelki moziknak?

Nézze, abban senki, különösen a forgalmazó nem érdekelt, hogy kevesebb mozi legyen. Tehát mi semmi olyat nem teszünk, ami a mozik megszüntetésére irányulna. Korábban – hadd mondjam így – volt bizonyos „ellátási kötelezettség”, aminek jegyében hatalmas, egytermes mozik épültek. Ebeket persze nem lehetett rentábilisan üzemeltetni, s később a költségvetési pénzek is elapadtak. A legtöbb ilyen típusú mozi teljesen lerobbant az elmúlt évtizedek alatt, és a mostani, a piacgazdasághoz közelítő feltételek mellett sem lehetne őket gazdaságossá tenni. Hiszen nemcsak a külső körülmények változtak meg, hanem a moziba járási szokások is. Mi ezért arra törekszünk, hogy szerény lehetőségeinkhez mérten azokat a mozikat tegyük komfortossá, kulturáltabbá, technikailag korszerűbbé, amelyeket a nézők eddig is kedveltek. A Szindbád mozi növekvő népszerűsége, a Művész moziban kialakított negyedik vetítőhely, a Tarkovszkij-terem látogatottsága minket látszik igazolni.

Miközben az amerikai sikerfilmek forgalmazói nem győznek panaszkodni, én azt tapasztalom, hogy a művészmozik tele vannak, és nem csak az első héten.

Ezt mutatják a statisztikák is. Míg a kereskedelmi mozikban 25%-kal csökkent a jegyeladás, az Art mozikban 8-10%-kal nőtt, és ez nem is kevés, évi 800 ezer–1 millió nézőt jelent. Az emberekben igenis van igény, nemcsak a jó filmekre, de arra is, hogy rendezőszemélyiségeket, filmes életműveket ismerjenek meg. Minden felnövő nemzedéknek joga van ahhoz, hogy hozzáférjen mindahhoz, ami a kultúrában megteremtődött, és ezt merném akár emberi vagy állampolgári jognak is nevezni. A Budapest Film az elmúlt években bemutatta Greenaway, Rohmer és Fassbinder munkásságát, ősztől pedig – bár arra vagyunk büszkék, hogy az európai filmek gazdája vagyunk – Cassavetes-sorozatot tervezünk, bemutatjuk Jarman Wittgenstein-filmjét, a franciák közül Pialat Van Gogh-ját és Claude Miller A zongorakísérő című filmjét, a magyarok közül Szirtes András, Jeles, Bereményi és Sára Sándor új filmjét, valamint kísérletet teszünk az egyik legnagyobb amerikai tehetségnek tartott Hal Hartley filmjeivel. Decemberben pedig harmadszor is megrendezzük az Európa Filmhetet.

• Kultúra