Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Nagyra vállalkozik Szilágyi Andor legújabb könyvében. Széttört cserepekből, hiányos részleteiből rekonstruálni a „feltételezések szerint a Krisztus előtti kb. második évezredben (!) keletkezett” óriási amforát: a világot, mint az emberi kultúra univerzumát; s láthatóvá tenni, megfejteni az értelmét. E nagyralátó tervnek igazából Borges Homokkönyve vagy egy amfora alakú könyv felelne meg, de ilyen könyvek csak könyvekben léteznek. Szilágyi Andor végül egy virtuális gömb (kvázi amfora) alakú korpuszt választott, olyan könyvet, mely olvasás közben a gömb képzetét kelti. Valójában két, Ezoteréma címet viselő mű van, ha megfordítjuk a kötetet, másodszor is ugyanarra a címlapra lapozunk rá, és az egyenértékű szövegrészek között bármelyik pontból bármelyik irányban haladhatunk benne. Az egyik könyv egy Ezoteréma című elbeszéléskötet, a másik egy Ezoteréma című szövegközlés, a Holt-tengeri apokrifok avagy az amfora cserepei néven „elhíresült” töredék.

Nem kevesebbre tör hát az elbeszélő, mint világábrázolásra, miközben tudja s minden módon kimondja, hogy a világ mint egész nem létezik többé. Csak töredezettségében, fragmentumaiban szemlélhető, melyeknek sorrendje, egymáshoz való viszonya nem ismeretes; az egész bármilyen rekonstrukciós kísérlete bukásra van ítélve, mert eredménye legfeljebb egy lehetséges kép vagy olvasat, melynek érvényessége nem igazolható, így az Ezoteréma tárgya nem lehet más, mint a világvesztés.

E második könyv motívumai, stílusalkotó formai és nyelvi elemei részben megvannak már az előző regényben, A világtalan szemtanúban. Hőse vak kintornás, szöghajú európai szerecsen, ki csupa fosztóképző – írástudatlan, nincstelen, hazátlan, világtalan –, de adatik neki hazául egy tér, adatik tizenkét egységnyi idő (hónap? másodperc?) a halál előtt, és adatik nyelv, hogy beszéljen. Kitsi-Kopin nyelve különböző rétegekből (mozgalmi és tájnyelv, archaizmusok, neologizmusok, nyelvtani hibás, utcai és költői beszéd) ötvöz egy sosemvolt nyelvet, a belül folyó beszéd gondolt, érzett, átélt nyelvét, amely magába veszi a mások szavait, s felidézett párbeszédeket is. E mesterséges nyelven (melynek még a szegényessége, hibássága is stilizált) egy költészet felé tartó prózabeszéd szól, vagy inkább ott formálódik ez a nyelv, ahol egy volt még líra és epika. Archaikus sirató és ráolvasó, meg hőseposz, melyet az ismétlések szerveznek meg, ugyanazon szavaknak, mondatoknak, szövegrészeknek örökös visszatérése, az unalomig való ismételgetése. A végtelen számú visszatérés radikálisan felszámolja a történetmondás bármilyen időrendjét: az események szinkron történnek, egyszerre, egy időben van jelen a történet valamennyi mozzanata.

A stilizálás kiemeli az elbeszélést valóságos teréből és idejéből, csupán csekély számú áthallás, elvágatlan szál utal félreérthetetlenül egy meghatározott helyen és korban történtekre. De még az allúziók teljes hiánya sem szüntethetné meg annak biztos tudását, hogy itt adott történelmi viszonyok között cselekvő személyekről, emberi döntésekről van szó, és akármilyen szűk mozgásteret ad is a „helyzet”: van szabadság választani.

A világtalan szemtanúnak csak a hőse világtalan (vak és kirekesztett), maga a regény megformál és feltételez egy világot, amelyben elúrhodott ugyan az erkölcsi rossz, de amiről beszélni kell is, lehet is, amíg van, aki beszél és van, akihez. Az Ezoteréma-novellák családfástul, címestül, rangostul megvalósított alakjai számára nincsen választás: akár életreszóló vállalkozásba fognak, akár megragadnak csupán egy kínálkozó alkalmat, mindenképp valami ismeretlen, kifürkészhetetlen akarat uralma alatt állanak, sorsukat teljesítik be, vaksorsuk teljesedik be rajtuk; a megadott helyszínek és időpontok elvesznek az értelmezés számára: csak a kezdőpontot jelölik ki, ahonnét a történet kilép a valóságos (történelmi) tér-időből. Ez a világvesztés az Apokrifokban válik teljessé, ahol már a történelem (és földrajz) vége utáni reflektálatlan (alig-reflektált) létezés jelenik meg.

Az elbeszéléskönyvben szórakoztató, olvasmányos írások állnak, csupa elegáns, szellemes darab. Egyszer mintha Hamvas karneváli figurái bódorognának bennük, másszor Poe-t, Kafkát idézik távolról, vagy a szerb Milorad Pavicot. Ez a novellatípus persze Borgestól való, ám itt játszibb és súlytalanabb, s komolyság hiányában a „metafizikai borzongás” legtöbbször elmarad. Ahol Borges azt mondja, nem tudunk semmit, Szilágyi Andor azt sejteti, hogy ő tud valamit, s kissé fölényes iróniával tekint hőseire, amint tanácstalanul állanak a velük vagy szemük láttára megesett, felettébb különös dolgok előtt. A borgesi novella hőse, narrátora és olvasója együtt hőköl vissza a lábuk előtt megnyíló szakadék előtt; itt – az elbeszélő nézőpontjára utalva – többnyire kívülről szemléljük a (számunkra) tét nélküli történeteket. Mint Elmer-Pal von Lindeströmét, a Stockholmi Állami Egyetem valaha jóvágású professzoráét, ki szó szerint a saját bőrén érzi meg tizenöt évi megszállott és feszített kutatómunka tökéletes tévedését és hiábavalóságát (Koponyalakú homokszemek). Teljesen megváltozik a helyzet az Elásott szívekben, melynek hősei nincsenek híján az öniróniának. Nem csoda, hiszen elbeszélője Szerb Antal és Szentkuthy Miklós társaságában múlatja az időt, ír köménypálinkák, erős feketék és mellberúgós ír szivarok „mellett, s mindjárt ki is használja a jó társaság előnyeit: Szerb Antallal mondatja el az Elásott szívek történetét. A megmagyarázhatatlan eseteknek persze nincs megoldásuk, de a novellákat valahogy meg kell oldani (be kell fejezni), ha máshogy nem, formálisan, csattanóval, ajtócsukással vagy nyílt vizekre evezéssel. Ilyenkor ezoterikus mese helyett átlagos science fiction vagy rejtelmes történet lesz belőlük (Ingeborg és Ingerinne, Kínai pálcikák). A maszk tán legszebb darab az elbeszélések között. Nem a narráció mögül – a maszkok alól – felbukkanó titok mélysége ragad meg, hanem a szöveg megformálása, atmoszférája. Mintha egy pompás Kuroszava-film jeleneteit látnánk: mágikus erejű képek, virtuóz vágások, ragyogó színek (fekete, vörös, fehér), tökéletes tempók. Az elbeszélés elmondja, és közben láthatóvá teszi önmagát.

Az amfora több jelentésű metafora, a fikció szerint az ismeretlen anyagba égetett szövet/szöveg hordozza a jelentést. E rekonstruálandó tárgy és megfejtendő értelem a világ mása, cserepeinek fölszínén araszolnak, tévelyegnek az elbeszélések hősei, visszáján, sötét űrjébe hullva forognak az apokrifek alakjai. Kötelek, rongyok, szegek, pihék között, egy szál kavicsba kapaszkodva értelmetlen cselekvéssorokat, gondolatsorokat kényszeresen ismételgető véglények tengenek az apokrifek lapjain; a „cselekvő hősök” vasággyal, fürdőkáddal vágnak neki az óceánnak (Amerikába tartanak); az egyik egyetlen szót akar kipréselni a száján, a másik kiokádja az életnagyságú Szabadságszobrot (46 m, 225 t). Emblematikus holt-tengeri csendélet a hófehér dóroszlop tetején lassúdva forgó rozsdás biciklikerék, milliméterről milliméterre emelkedő sár. Ugyanez enteriőrben: „A padlót elbontó zöld mohaszőnyegen lefejezett márványputtó hever, mögötte lókoponya.” A szétesettség és értelemvesztés állapotában nincs mód megismerni a maguk (magunk) mivoltát, felismerni önnön helyzetüket (helyzetünket). Minden töredék külön világegyetem, az önmagába szűkülő tudat klausztrofóbiája, létezéssivatag. Nincs pont, ahonnét az egészre (vagy legalább egy másik fragmentumra) látni.

Hacsak nem egy másik világból… Az Apokrif vezérszövege egy földönkívüli lény feljegyzései a Glóbust lakó fajról, a tzipős tsőlényről, ki „teljességgel… kifürkészhetetlen oknál… fogva … nagy… előszeretettel… azonosítja önmagát … egy rég kihalt ősi … fajjal az … emberrel”. Hinnénk, ez az objektív szemlélő, magasabbrendű intellektus lenne alkalmas és hivatott arra, hogy a csőlátású, csőgondolkodású bennszülöttek világáról „tudományos” leírást, szintetikus rendszerezést adjon. Csakhogy ez a megfigyelő minduntalan elárulja magát szentimentális (A tzipős tsőlény szíve … helyén … egy … jég … darab … dobog), lapos (Amit elmondhatsz … egyetlen … mondatban … a világért se … akard kettőben … elmondani) vagy ízetlen (Némelyik tzipős tsőlény … és némelyik kutyaszar … között csupán annyi … a különbség … hogy … valamelyikőjük … fején nincs kalap xxxxx) bölcselmeivel; kivallja, hogy ő is csak egy – valamivel messzebbre látó tzipős tsőlény.

(Nagyon nehéz megítélni egy ilyen különös mű hibáit. Ha el akarjuk kerülni mind a szőröző kicsinyességet, mind a bűnös nagyvonalúságot, bizonyos kérdéseket jobb volna nem is feszegetni. Mert mi van, ha kiderül, nem jól értettük meg a szerző szándékát. „Félreértés. Félreértések. Félreértik egymást”, idéz valakit – Hamvast? – a megfigyelőnek álcázott tsőlény.)

„…mindazoknak, akik komolyan gondolják!” Ezt az ajánlást és intelmet olvassuk (kétszer is) az Ezoteréma című könyvben. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy szerző és kiadója komolyan gondolták, ám a nagyra, az egészre összpontosítva mintha elsiklottak volna némely részletek fölött. A lapszámozás és a tzipős tsólényről szóló leírások tételszámozása következetlen, s nem sikerült meglelnem a kipontozott és kiikszelt helyek logikáját (melyik a hiányzó, a törölt vagy a romlott szöveg). Rém kínos, hogy szinte nincs oldal, hol ne lenne nyomda- vagy helyesírási hiba, s ami még súlyosabb: grammatikai, stilisztikai, jelentésbeli elvetés is akad. Nem az ortológus szól belőlem, de aki ennyire birtokolja a nyelvet s ilyen kitüntetett szerepet szán neki, az nem engedheti meg magának, hogy itt hibázzon. De hol volt a szigorú és jó szemű első olvasó (ún. szerkesztő)? Vétkes gondatlanság, lévén szó egy, a legapróbb részletekig, a borítótól a saját kezű illusztrációkig, a betűtípusoktól a különféle jelölésekig végiggondolt és eltervezett kötetről. Uraim, ki hát az, aki nem gondolja elég komolyan?

Szilágyi Andor erősen irodalmi író. (Ami a legkevésbé sem jelenti azt, hogy epigon.) Öntörvényűen az, semmi nem kell neki, ami már megvan, készen áll, ő egyedül és elölről akar létrehozni, feltalálni mindent, nyelvet, stílust, mitológiát. Mintha hidegen hagynák a személyes, a közvetlen, csak számára hozzáférhető tartalmak: egyetemes emberi tapasztalatok és létélmény kifejezésére törekszik. S nem éri be azzal, hogy egyszerűen jó legyen, ő tökéletes akar lenni. Természetes és jogos igénye ez a kivételes tehetségnek, de rejt egy gonosz paradoxont: az elvont esztétikai elveknek megfelelő és technikailag hibátlan megoldások nem feltétlenül s mindig vezetnek a kívánt eredményre (megfojthatják a szöveg drámaiságát, rendbe teszik elevenségét); a kizsarolt nyelv egy ponton túl ellenáll, az agyonmunkált anyag veszít kohéziós erejéből. Félreértések elkerülése végett: nem azt állítom, hogy akár a remekbe sikerült A világtalan szemtanú, akár a formátumos és meredek ívű Ezoteréma áldozatául esik ennek a paradoxonnak, de vannak arra utaló jelek, hogy a veszély fennáll.

Annak idején A világtalan szemtanút még mesének olvastuk, de az Ezoteréma felől nézve még észre kell vennünk a mítoszteremtés szándékát és gesztusát. A mese mint profán mítosz körébe vonhatnánk az Ezoteréma elbeszéléseit is, ha átellenben, értelmezőként nem volnának ott az apokrifek (elképzelhetjük őket úgy, mint fejtől-lábtól összenőtt sziámi párt, közös vérkörrel és emésztőrendszerrel). Az Ezoteréma. kettős arcában a kultúra jelentésvesztését láthatjuk (azét a kultúráét, amelyben vízben áll az utolsó vacsorához terített asztal, a kőnek – kőtáblának? – nincs helye a homoksivatagban és a keresztre feszítés pontos technológiai utasításait két gyufaszál meg egy bogár szemlélteti). Szilánkokra töredezik az emberi civilizáció és visszahullik oda, ahonnét érkezett: az őskáoszba. Íme a teremtésmítoszok inverze és visszavétele, avagy a világvesztés mítosza. És „a tsipős tsőlények… egymást követő nemzedékei mítoszaik … nélkül olyanok xxxx mint habarcs (mész… cement… víz… és… homok… arányos kevercse) xxxxx nélkül egymásra rakott kövek………… Így hiszik…”

• Kultúra