Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

 
Választott hazájában, Svájcban meghalt egy idős amerikai hölgy, Patricia Highsmith. 74 éves volt.

Életében több mint harminc kötetnyi regény és elbeszélés jelent meg tőle számtalan nyelven és kiadásban, százezres, milliós példányszámokban. Képtelenségnek tűnik, hogy miközben hat regénye olvasható magyarul – nem sok kortárs író dicsekedhet ennyivel –, irodalmi felfedezése még nem történt meg. Tudtommal csak egy komolyabb esszé foglalkozott vele: Bikácsy Gergely a műveiből készült mozidarabok ismertetése örvén hívta fel rá a figyelmet a Highsmith filmen című írásában (Filmvilág, ’89/8). Bizalmas értesülések szerint neki köszönhető a Magyar Larousse és a Világirodalmi Kisenciklopédia újabb kiadásának Highsmith címszava is. Ám mielőtt ostorozni kezdenénk a provinciális magyar humuszt, nézzünk körbe a világban: másutt sem különb a helyzet. Highsmith könyvei – az egy Franciaországot kivéve – nagy többségükben crime fiction, thriller, suspense, mistery és hasonló obskúrus sorozatokban jelennek meg mindenütt, és az angolszász kézikönyvek, ha egyáltalán említik a nevét, csak annyit mondanak róla, hogy 1921-ben született a texasi Fort Worth-ben, Edgar Allen Poe-díjas (ez jól hangzik ugyan, de értékéből sokat levon, hogy a Mistery Writers of America nevezetű kétes társaság adományozta), évtizedek óta Európában él, szeret kertészkedni és barkácsolni, festeni és mintázni.

Végül is ki volt Patricia Highsmith?

Volt egyszer a thriller nagyasszonya, Agatha Christie első udvarhölgye, a lélektani krimi stb. mestere. És volt egy nagy írónő, akit mélyen antihumánus üzenetet hordozó életművével kínos lett volna beengedni a magas művészet tiszteletre méltó csarnokába. Mert erős a gyanúm, hogy nemcsak a kiadók haszonlesése meg az olvasók alacsonyröptű ízlése lökte oda a ponyvára Highsmith köteteit.

A negyvenes évek végén indult, és mindjárt felfedezték – a bűnügyi irodalom számára, „…mikor az Idegenek a vonaton megjelent, és nem sokkal később Alfred Hitchcock megvette a filmes jogokat, a kiadóim és az ügynököm is arra biztattak, írjak még egy ilyen típusú könyvet, hogy megszilárdítsam a helyzetemet, mint… Mint mi? Az Idegenek a vonatont a Harper & Bros Suspense-sorozatában adták ki, így lett belőlem egyik napról a másikra bűnügyi író. Holott én nem erre készültem, egyszerűen írtam egy regényt izgalmas cselekménnyel. Ha megjelentetnék egy regényt, amely két nő szerelméről szól, akkor leszbikus írónő lenne belőlem?” – kérdi indignáltan Highsmith a Carol angol kiadásának utószavában, 1989-ben. Ez volt a második regénye, eredetileg a The Price of Salt címet viselte, és a kiadó visszautasította. Mert nem volt olyan típusú, mint az Idegenek a vonaton. Két nő kapcsolatáról szól, és valószínűleg ez az egyetlen Highsmith-mű, aminek jó a vége. Ennek is csak azért, hogy nagyobb ütést vigyen be a konvencióknak, hiszen akkoriban elvárták, hogy ha már az író homoerotikus hősöket választ, legalább jól büntesse meg őket. A The Price of Salt végül álnéven jelent meg 1952-ben egy másik kiadónál.

Hitchcock-kitérő. A nagy rendező nem véletlenül figyelt fel az ismeretlen kezdő kötetére: az övével rokon szemléletre érzett rá benne. De Highsmith engesztelhetetlenségét még ő sem vállalhatta (persze nem gyávaságból, inkább a filmipar csökött konzervativizmusa miatt), ahogy A kötél című 1948-as filmjében, mely egy korabeli bűnesetből indult ki, hallgatnia kellett arról, hogy a gyilkos fiatalemberek homoszexuálisok. Hitchcock biztosra ment: Chandlerrel íratta meg a Két idegen a vonaton forgatókönyvét, ki hibátlan profizmussal némileg letérítette a művet a highsmith-i vágányról. Akárhogy is, a nagy mizantróptalálkozóból remek film született.

A harmadik regény – The Talented Mr. Ripley – végleg eldöntötte a nyitott kérdéseket. Patricia Highsmith ettől fogva előkelően jegyzett krimiíró a könyvpiacon. És előkelően jegyzett remekíró azok szemében, akik a Highsmith-t makacsul kirekesztő irodalmi diskurzus ellenében is hívéül szegődtek. A Ripley-sorozat végül öt kötet lett, közülük egy olvasható magyarul, Ripley és a maffiózók címen; ebből készült Wim Wenders Az amerikai barátja. Wenders nem találomra nyúlt a Ripley’s Game-hez; tudatos választás volt, s negyedszázaddal Hitchcock után megint egyszer bebizonyosodott, hogy a jó adaptáció titka a belső rokonság. Wenders persze nem az írónő embergyűlöletében osztozott, hanem abban a különös érdeklődésben, amelyet Highsmith az azonos neműek barátságának szentelt. (Ez nem körülírás akar lenni; sem az egyenlőtlen kapcsolatokat tanulmányozó „balek”, sem a Carol szerelmes asszonyai, sem Tom Ripley nem homoszexuálisok.) Ironikus, hogy Wendersnek ez az igazán jeles filmjét éppúgy nem méltányolták, mint Highsmith műveit. Félreértették, vagy éppenséggel nem akarták érteni.

Highsmith-nek jó érzéke van ahhoz, hogy mindenben meglássa a rosszat: szerelemben, családi kapcsolatban, munkaszeretetben, állattartásban, vágyban, ambícióban. Nála minden út a pokolba visz, minden emberi törekvés, választás egy véget ér. Hogy rajtavesztünk. Az ártatlant semmi sem különbözteti meg a bűnöstől, jóakarat, gonoszság, rosszra való restség vagy közöny egyre megy. Highsmith nem ismer irgalmat és megalkuvást. Világképe hézagtalan, nincsen rajta repedés, amelyen át beszivároghatna a szánalom, a vigasz vagy a remény. Nem azt mondja, hogy az élet szép, csak a világ rossz; az ember jó, de a társadalom cudarrá teszi: Highsmith szemében az egész teremtés el lett fuserálva. Az embernek már csak az maradt, hogy feltegye a koronát a rossz csillagzat alatt született műre. Mostantól nélküle folytatjuk.

• Kultúra