Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Ifjan szertelen és zsúfolt, ötlettel, képpel, szóval, költészettel és valósággal. De van hozzá egy érett, hideg ésszel konstruált szerkezet, amely biztos lábon tartja az építményt, és ellenáll a színes kövek és ideák zuhatagának.

A főhős Kosztolányi Dezső, az a lírai és elbeszélő én, amely az életműből és az élet dokumentumaiból (naplók, levelek, emlékezések) áll elénk. Ha tetszik – nagyon is tetszik –, nevezzük őt Esti Kornélnak. Pacskovszky József filmjében az is Kosztolányi, ami nem annak látszik, és az is Kosztolányinak látszik, ami nem az. Ráismerünk az első csókra és az utolsó utazásra, a török leányra és a bolgár kalauzra, Sárkányban Patakira, az őrgrófban a „magas rangú ezredorvosra”. A színészben a remekíróra, a rendezőben az életre és a pályára készülő hajdani fiatalemberre.

Kétszer is láttam az Esti Kornél csodálatos utazását. Másodjára úgy ültem be a moziba, hogy nem sokkal korábban olvastam újra az Esti-történeteket. Mondhatom, a rendező készült, szövegismerete imponáló, de nem attól jó a film, hogy benne az eltanuló ötösre felel Kosztolányiból. Pacskovszky nemcsak bebiflázta (vagy ami még rosszabb: ürügynek, dobbantónak használta) Esti Kornélt, hanem kíváncsi volt rá. Milyen lehet, hogyan beszél, mozog, öltözködik, miről álmodik, mit forgat a fejében, milyen szavakat találna, és miként viselkednék különféle helyzetekben. Azért olvasott Kosztolányit, hogy mindezt megtudja, és azért csinált filmet, hogy másnak is elmondja, amit megtudott. Az Esti Kornél csodálatos utazása attól jó, hogy élményt közvetít, s a közönségben is felkelti azt a kíváncsiságot, ami a rendezőt hajtotta.

Számos tapasztalat mutatja, hogy egyetlen novella vagy kisregény bőven elég anyag egy másfél órás filmhez. A regényadaptáció jó esetben is csak szép illusztrációgyűjteményt, képeskönyvet vagy színes epizódfüzért eredményez. Pacskovszky mintha ezzel is számot vetett volna. Nem a magyar irodalom klasszikusait hűséggel filmre vivő hagyományhoz kapcsolódott, hanem a Szindbádot rendező, újrateremtő Huszárikhoz. (Ez az előkép vihette arra a forgatókönyv íróit, hogy megváltoztatva az eredeti mű arányait, a nők köré kerítsék a film epizódjait.) E választás annál is jogosabb, mivel mindkét esetben elbeszélésciklusról, egymáshoz lazán kapcsolódó történetekről van szó, melyeket a főhős személyazonossága kapcsol össze. Mindketten utazók. Szindbád emlékben utazik, s az idő múlásával egyre inkább ezt teszi Esti Kornél is.

A rendező jóformán csak egy dolgot talált ki, a többit megtalálta. Kosztolányi Esti Kornélban megteremtette a maga alteregóját; Pacskovszky előbb összegyúrta a két személyt, s úgy kettőzte meg: az öregedő, befutott íróra és az életnek éppen nekifutó fiatalemberre. A film két központi magja A csók és Az utolsó fölolvasás című történet; A csók a frissen érettségizett fiú első utazása, Az utolsó fölolvasás pedig már a halálba visz. Ez az a sínpár, amelyen a film elindítja, és célba viszi Esti Kornél vonatát.

Amióta Lumière-ék gőzmozdonya berobogott a vetítőterembe, a vasútnak kitüntetett szerepe van a hetedik művészetben. Mert a film mindig tér-idő utazás, amihez keresve sem találni megfelelőbb közlekedési eszközt a vonatnál. Haladási sebessége, a robogás és megállás ritmusa, egyszerre külső és belső tere szinte tálcán nyújtja magát a mozgóképnek. Mi sem tűnhet természetesebbnek, mint a vonatablak-vetítővászon metafora, midőn az ablak mellett ülő utas a kinti tájat belső tájakkal váltakozva szemlélheti. A fiatal Kornél vágyakozik és képzeleg, az idős Esti emlékezik. Emlék és vágy (emlékkép és vágykép) járja át egymást, és nem lehet, nem is akarom tudni, hogy az ifjú képzeli-e el, milyen lesz majd, évtizedek múltán, híres írónak lenni, vagy az életből kifelé tartó férfi emlékszik-e vissza a hajdani fiatalemberre, aki nagy tervekkel és szép reményekkel indult, s eufórikus örömmel vetette bele magát a tengerbe.

A megkettőzött alak, más és más feladat elé állította a rendezőt. A fiatalemberről kevesebb volt az írásos bizonyíték: pár történet, dokumentum, de leginkább a versek alapján és önmagából, saját alteregójaként formálhatta meg ilyen elevenre. Ám mi legyen az ötvenéves, agyoncigarettázott, felváltva nyugtatókat és izgatókat kapkodó, kesernyés költővel? Pacskovszky jó érzékkel hagyatkozott itt a Kosztolányi szövegekre és a színészre. Nem hittem volna, hogy egy játékfilm megbírhat annyi verssort és elbeszélésrészletet, amennyi most elhangzik. A forgatókönyvet jegyzők (Matuz János és a rendező) elképesztő mennyiségű szó szerinti idézetet, többek közt a teljes Esti Kornél énekét tudták úgy beleszőni a filmbe, hogy a néző mégsem érzi magát magyarórán, sem felolvasóesten. (A közönség kifejezetten hálás azokért a verstréfákért, rögtönzésekért és nyelvi viccekért, amikkel a költő szinte haláláig „hülyéskedett” a barátaival.) Az író szerepében Máté Gábor. Szereposztási ziccer és jutalomjáték. Az eredmény ismeretében nem fanyaloghatunk azon, hogy túlságosan is kézenfekvő volt a választás. Máté nem terpeszkedik el kényelmesen a rá szabott szerepben, nem él vissza az alkati hasonlósággal – miként a filmkészítők sem játszanak rá sminkkel, frizurával –, hanem félredobva a kínálkozó sikerpatronokat, a színészet legfinomabb eszközeivel s a világról való mindentudásából adja Esti Kornélt.

Szinte röstellve hozom szóba a kifogásaimat, hogy kicsit mintha sok lenne a sztori (például Hrusz Krisztina iderángatása a túlvilágról nyugodtan elmaradhatott volna), és a szép kép. Gózon Francisco, az operatőr látható élvezettel követte a rendező intencióit, a szép lányok, szép tájak és szép tárgyak dicséretét, de ennyi szépség kicsit több az elégnél. Nem ártott volna több merészség a zenék kiválasztásában, ha néha nem az először kínálkozó kuplé vagy Chopin-keringő mellett döntenek.

Így is nagyon jó volt nézni ezt a magyar filmet, egy fiatal rendező bemutatkozását. Jó volt, hogy nemcsak a díszvetítésre nem lehetett bejutni, hanem napok múlva is táblás házakkal ment, s a nagyobbrészt fiatal közönség tetszéssel fogadta. A végén – ez közönséges vetítésen egyáltalán nem szokás – fölállva tapsolták meg a produkciót. Az utóbbi hónapokban olyan irigylésre méltó hírek érkeznek innen a szomszédból, Lengyel- és Csehországból, hogy az elcsábult nézők lassan visszaszállingóznak a hazai filmekhez. Pacskovszky Makk Károly és Szabó István tanítványa, amit a főcímben büszkén tudtul is ad. A Woyzeck, a Bűvös vadász, A részleg itthoni és külföldi fogadtatását és a legszebb reményekre jogosító fiatal rendezők (Szederkényi, Janisch, Böszörményi, Pacskovszky) névsorát tekintve egyre kevésbé tűnik elképzelhetetlennek, hogy a magyar film egyszer még föltámad halottaiból.

• Kultúra