Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Szabó Anasztázia attól fél, írtam jobb híján, húsvét előtt, hogy majd undok lesz, és harapni fog. Egy kétujjas kesztyű, azután meg harap, de nem. Hanem gunnyaszt a holland műfüvön, cévitaminos ízesítés, nyomelemek. Néz a szeme, mint a polyvitaplex.

Figyelj rá az Anikára, meg ne fojtsa. És vedd el tőle az epilátort.

A barkák járnak-kelnek, mint az egerek, kövér plüssegerek vékony ágon. Mondják, le fog csúszni a Halászbástya, lazul a márga, bele a Dunába, s akkor úszni kezd majd, rigójancsi Mohács felé. Csontváryt a nagy, nyugat-európai turnén a német patikusok lapja dicsérte leginkább, soha jobb patikusfestőt. Húsz centi hó esett a Bükkben. Nagyszombat.

Jövő hétre, írtam, kiszúrt szemű, törött lábú kisnyulak a kukákban. Sírás és makogás a magyar kukák körül. Mondják, a nyúl amúgy is félreértés, a gyöngytyúk félreértése. Bobika ne smacizd azt a szerencsétlent. És ne tegyél bele ceruzaelemet!

Tél van, írtam, melyben egy bizonyos fokig kisüt a nap. Nyitnának lassan a strandok, hólapáttal ácsorognak a kabinosok. Az Anasztázia a görög eredetű Anasztáz, azaz feltámadott női megfelelője. Játszik majd a füles Jézuskával a sonkaszagú délelőttben. A dunna csak fojt. Ez tisztára plüss, és él. Meg lebogyózza a kindertojást. Síró, meleg pörkölt masnival.

Ilyesmiket firkáltam húsvét előtt, Anasztáziakor és jobb híján, aztán nem feszült ki, nem töltődött föl (ceruzaelem, hm), nem lett belőle semmi, más dolgom volt, abbahagytam, csúsztam a Fikarccal egy hetet, s most fészkelődöm a lelkiismeretemen. Ne kezdje, csak ezt ne kezdje, mondja a Tituszné napernyővel a fején, ezt a szilikondumát ne, hogy tölt, meg feszül, mire való ilyesmiről beszélni, tessék szépen írnia a dolgozatát, itt a nyár, szép, mint mindig énnekem satöbbi.

Legyezi a kivágását valami tetőnapozóban, bioturbó. Galambok és redves kémények övezik, nagyokat fúj, s mint távoli bocisajtok, fehér fények remegnek a szemében. Néz le szépen reánk.

Vagy a füstölő nyári jég.

Mert közben berobbant a nyár, fürgén és vérnyomásosan, mondhatni berúgta az ajtót, egy nagy, kék öltönyös ember, ki izzad, mint a záporeső, hogy azonnal neki valami levet, nem bánja, csak buborékosat és savanyúat, vagy adjatok, aranyapáim magában jeget, na persze tinektek nincs már jegetek, penig milyen jól jönne az a táblás, valahai jég a hón alá.

Megáll a nyár az evőpultnál, bámulja az utcát a gyöngyöző parasztkolbászok felett, lecsapja a kőre a lába közé a számzáras táskát, baljában a sprájt, jobbjában a mobiltelefon, Szabó káefté vagyok, mit milyen Szabó, hát az apád. Hogyhogy senki? Rögzítőn se? Milyen zsebet nem enged? Kicsoda? Ezzel nekem ne gyere, Anasztázia, te nyafiztad ki, edd meg amit, főztél, elég nekem nyulazni az olaszokkal. Fax se jött? Kész, elég. Hogy mit csinálok? Nem, nem vagyok rosszul, csak iszok, amíg a hátoldalimat meg nem kapom értetek. Leteszem.

Odateszi a pultra a kenyér mellé, s négy nyelésből le is tárgyalja a debrecenit, fröcsög a mustár, az almapaprika, hopp de marha vagyok, rikoltja, és arrébb tolja a telefont, a nyúlhús, sszátok meg, az maga a krach, az úgy krach, mint ahogy ő Szabó, bizony isten, inkább grillkutyákat kéne Ázsiába a kistigriseknek. Mert csak ki kell nézni, ezek úgy nőnek, mint a zsiráf, a galamb az legalább repül, és nem eszi a metálfestéket, ő tavaly óta erre nem járt, és csak ki kell nézni, hogy mi van itt, hogy erjed az utca, tisztára cefre a kaki-makitól, hogy mást ne mondjon evés közben, bizony, kutyát, és nem nyulat, attól már neki tapsol a fejében a vérnyomása, méghogy zsebet akarna varrni raja, hát debil ez a gyerek? Nem debil, meg lehet nézni, ahogy leszolmizálja a bármit is elsőre, tévé után, na mindegy, úgyis kiküldi olaszba a szürkéjével, csak most meg ez a kánikula, ki van ez bulizva, ne mondja neki senki, mondja ez a nagy, berobbant ember, a hajába túr a debreceni után, és tűz, csaóci, kösz a koleszterint.

Oszt el, pittyegve, mint a fergeteg.

• Kultúra