Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Ha Szép Róza karácsony első éjjelén épp ott takarít, ahonnét az alábbi szöveg származik, s ha történetesen lomha, szürke szárnya van, és Ariellel mossa a követ azon a nehéz helyen; ha többedik felszólításra pohár vizet hoz, s nővérért, orvosért igyekszik kelletlenül, kik leteremtik majd, hogy vizet adott a hasbetegnek; szóval, ha ott van épp, ha fénylik arcán a púder valami ócska tüll alatt, s visszfénylik neki az a csorba, májszínű kő, akkor alighanem ő hozza és mondja el nekem a hasba szúrt ember monológját. S akkor én azt munkába veszem, csinálok vele amit, a valóság szempontjából bizonyára disznóságokat, hogy épp olyan legyen mintha és mégse.

Akkor én azt megepikázom, valószerűsítem és elrajzolom, kincstári pizsamát adok rá, borostát és verítéket, éjjeli szekrényére Ruhla-karórát. S lassan és talán olyan lesz, mintha élne és „túlmutatna”, s akkor az irodalom lesz, mondjuk, a nyelv és az alkotói fantázia nagyobb dicsőségére.

Csakhogy ez az én emberem eleve él és túlmutat, oda, ahol már semmi sincs. Él, és azt mondja: exit.

Történetesen ott, de valójában Szép Róza nem takarít sehol, és nem ő hozza az alábbi szöveget nekem, hanem kapom valakitől, aki úgyszintén kapta, hogy itt van, nézzem meg, hiszen én is ilyesféléket írok, tudom talán használni. S még inkább, hogy nézzem meg, tényleg van, a valóságban is van az, amit én olykor kitalálok.

Azután hosszan beszélgetünk az elhangzott és az elhangozhatott mondatok megtévesztő hasonlóságáról, illetve különbségéről. S arról, hogy ez a tényleg talált szöveg ledobja magáról az irodalmat, hogy leközlöm ugyan, beleteszem a fikarcba, de nem tudok és nem akarok hozzányúlni. Nem lehet. Itt áll az asztalomon azóta is, véglegesen és érinthetetlenül.

Egy bögre bitumen. Nézem, körülhallgatom napokig, és nem hörpintek valódi világot. S ha végül mégis körbeírom, mert ez, pontosabban ennyi a dolgom, hát keret csak az írás, ügyetlen és óvatos paszpartura.

Stanecli az éjjeliszekrényen súlyos, fekete tárggyal.

Karácsony éjszakáján alig van nehezebb és szomorúbb hely egy kórteremnél, s bizony ennek az én hasba szúrt emberemnek elég reménytelen lenne elmagyarázni, hogy odakünn, hogy valahol, idestova kétezer éve, illetve azóta is, érte és érte is született meg a kis Jézus.

De nem magyaráz neki senki. Egy orvos van ott, aki hallgat, és rögzíti az alábbiakat, mert tudja, hogy ott és akkor ez a legtöbb, ami tehető.

Szép Róza nincs sehol.

„Az apámnak nem volt, hogy úgy mondjam foglalkozása, mert az nagyon szerette az italozást. Hogy mondjam? Nem szeretett dolgozni, az mindig csak ivott volna.

Menhelyen voltam gyerekkoromban, az Országos Menhelyen. Ott jártam ki a bőripari iskolát.

’47-ben nősültem. Igen. Volt három gyerekem, ugye. Aztán azok is elpályáztak. A válás után évekig az anyámmal laktam. A jó anyámmal. De már meghalt.

Hát már elég volt, a hasamat fölvágtam, már elég volt már. Elég volt az életből. Egy snájdlival hasba szúrtam magam. Egyszer megforgattam benne. Hát az nem jó. Egyszer eltekertem. Hátha hamarabb végez az emberrel.

Előtte kértem az öcsémet, hogy hozzanak orvost. Nem hoztak. Mondtam, magamba vágom a kést, majd hoznak. Hoztak.

Sok éjjel nem alszik az ember. Most jobban fáj. Nem ártana meghalni. Éltem már eleget. Nem jó az élet. Jó volna az, ha minden hozzánk igazodna. De nem igazodik. Nem bizony. Pláne most, az utóbbi időben. Undokoskodnak, főleg így városon.

Mindegyik Okos Berci.

Ejhaj. Piszok fajzat az élet. Mondom, ejhaj.”

Ennyi. Ejhaj, mondom, és nem mondok semmit. Hallgat Tituszné, Szép Róza is, támaszkodik a szürke szárnyára. Aztán annyit mégis megjegyez, hogy neki annyi esze igenis volna, hogy hasba szúródott személynek vizet nem adunk. De mondani ő sem ezt akarja.

• Kultúra