Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Az írott, szerkesztett változatot némi fölvezetés után alighanem azzal fogom kezdeni, hogy a LEVELEK – NAPLÓK kötettel befejeződött a Kosztolányi-összkiadás, amelynek legtöbb darabját antikváriusok sem látták évek óta, amely nélkül ugyanakkor hiányos minden valamirevaló magyar könyvespolc. Kézenfekvő, hogy legelőször e két és fél évtizedes legendás sorozatról kérdezzelek.

Véletlenül éppen Kosztolányiból érettségiztem… Az elefántcsonttorony költői, ez volt a tételem a Berzsenyi Gimnáziumban, vagyis Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád. Ugye akkor is, később is úgy tanultuk, hogy a Nyugat nagyjai közül egyik oldalon állt Ady és Móricz, a másik oldalon Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád. Én azonban úgy gondolom, hogy ha már muszáj így skatulyázni, akkor Ady és Babits áll az egyik oldalon, függetlenül attól, hogy politikailag máshogy gondolkodtak, de mind a kettő morálisan gondolkodott, és az irodalmat a morális világrend vagy nem tudom, mi részének tekintette. Ha innen nézem, Babitsot több különbözteti meg Kosztolányitól, mint Adytól. De ez nem tartozik ide… Tehát a sorozat. Kérlek szépen, a Nyugat nagyjai közül Kosztolányit utálták a legjobban a pártközpontban, és hát az ötvenes évek elején elég nehezen jelentek meg a kötetei.

Ha már az előzményekkel kezded, ne felejtsük a háború alatti Illyés-féle tízkötetes Kosztolányit.

Persze. Az úgy volt, hogy Kosztolányi kivágta a cikkeit, nem mindet, mert nem volt olyan alapos ember, és rengeteg cikke volt. De egy részét kivágta, és az ott maradt a hagyatékban. Halála után néhány évvel, azt hiszem, ’40-ben Gellért Oszkárnak támadt az ötlete, hogy a Nyugat adja ki ezeket a posztumusz Kosztolányikat, és Illyést kérte meg a szerkesztésre. Kosztolányiné Harmos Ilona odaadta a kivágatokat Illyésnek, aki összeállított tíz kötetet. A tizenegyediket már Illés Endre rakta össze. Illyés mindegyik elé írt egy kis előszót. Mind remek. Ezek a könyvek nagyon nagy visszhangot keltettek a háború alatt, abban a fasizálódott, ronda világban. Szabó Zoltán azt írta, hogy Kosztolányi a legszorgalmasabb író, mert a halála után is dolgozik. Apámnak persze ezek mind megvoltak, még Nagyváradon. Gyerekkoromban, kamaszfejjel olvastam végig, nagyon szerettem őket. De hát ez is csak egyharmada a hírlapi életműnek, hiszen a korai cikkeket nem vágta ki Kosztolányi, a későit sem mind, a színházi kritikáit Illyés egyáltalán nem is adta ki, pedig káprázatosak. Nagyszerű sorozat, félreértés ne essen, de a harmada a hátrahagyott műveknek. Korábban összeállítottam egy kétkötetes könyvet Kosztolányi tanulmányaiból, Írók, festők, tudósok címmel. Na, azt nagyon megtámadták, 1958-ban. Beletettem az Ady-cikket, és Bölöni bácsi, aki akkor, ugye, teljhatalom volt, és Ady elvakult híve, megszervezte ennek a kinyírását.

Ez a híres, Toll-béli Ady-pamflet az Illyés-félében is szerepel?

Benne van, persze. Illyés több kortársától hallottam, hogy Illyés ifjúkorában nem szerette Adyt. Később nem beszélt erről. Állítólag egyszer azt mondta, hogy ha Ady magyar volt, én nem vagyok az. Párizsból hazajőve, gondolom, viszolygott ettől a patetikus, retorikus magatartástól, hangtól. Később megtért Adyhoz, több gyönyörű verset írt hozzá. De akkor még idegenkedett tőle, így azt hiszem, örömmel közölte a pamfletet. Szóval az Írók, festők, tudósok kötetet nagyon megtámadták. A Népszabadságban Héra Zoltán valami olyasmit írt, hogy az Ady-tanulmányt legfeljebb jegyzetben kellett volna közölni, nonpareille betűvel. Akkor írtam egy válaszcikket, hogy úgy látszik, a szerző az Ofotért ügynöke, azért akarja ilyen kis betűvel szedetni a szöveget, hogy minél több szemüveg fogyjon. Persze, nem közölték a léha kis cikkemet. De főleg az volt a baj, hogy a kötet előszavában azt írtam, hogy, ugye, fiatal korában Kosztolányi dicsérte Adyt, aztán ebben a pamfletben támadta, de miért ne állt volna jogában megváltoztatni a véleményét? Ezt úgy értelmezték, hogy a kommunista írók, Déryék is, miért ne változtathatták volna meg a véleményüket? Ezek után évekig nem lehetett Kosztolányit kiadni. Aztán a hatvanas évek végén elkezdtük ezt a sorozatot.

Elkezdtük?

Megbíztak vele, hogy csináljam. Illés Endre – a kiadó igazgatója, ő is rajongott Kosztolányiért – kikötötte, ne írjuk oda, hogy életmű-sorozat, mert a minisztérium attól megőrülne. Kosztolányinak nem jár életmű-sorozat. Darvas Józsefnek, Goda Gábornak jár, Kosztolányinak nem. Persze egyforma kötés, papír, borító, csak az nem volt odaírva, hogy életmű-sorozat. Minden évben egy kötet jelent meg, nagyon szerettem csinálni.

Tehát gyakorlatilag te csináltad egymagad?

Igen. Rengeteget ültem a Széchényi Könyvtárban. Volt egy kéziratos bibliográfia, egy furcsa ember csinálta, vidéki bankár, Hitel Dénes. Bankárnak való név, ugye? Amikor nyugdíjba ment, amatőr módon összeállított egy kéziratos bibliográfiát Kosztolányiról, amit mindig ki akart adatni, de nem talált rá kiadót. Hasznomra volt ez a kézirat, ötleteket adott, kiindulópont volt. Végignéztem a lapokat, kixeroxoztattam a cikkeket. Dagadtak a dossziék. Rengeteg probléma volt, persze, már csak azért is, mert Kosztolányi sok álnevet használt. Lehotai, Costo, Punim, ezek az ismertebbek. Én még vagy harminc álnevet tudtam összeszedni. De ez akkoriban nagy divat volt. Tán egyedül Babits nem írt álnéven.

Babitsnak épp Kosztolányi ajánlott egyszer föl egy álnevet. 1906-ban írja neki, hogy „én és Csáth Géza hosszas tanakodás után egy egyéniségedet és költői fíziognómiádat jellemző nevet adtunk neked, a Deér Dénest. Ez arisztokratikus, szójátszó, amellett eltagadhatatlanul sovány név.” Hát, nem tudom, inkább pípes, mint sovány, és elég szörnyű a gyönyörű Babits Mihályhoz képest.

Az. Szóval elindult a sorozat, és nagyon nagy sikere lett. Volt persze cenzúra, nem tagadom, vagy húsz–harminc cikk politikai okokból nem jelenhetett meg. Például van egy nagyon szép tanulmánya, amelyben Arany János írói bátorságáról vitatkozik Móriczcal, aki azt mondja, hogy Arany csak A nagyidai cigányokban volt bátor. Erre Kosztolányi azt feleli, hogy ez szamárság, mert mi a bátorság? Az a bátorság, ha valaki a Mussolini rezidenciája előtt elkiáltja magát, hogy éljen a kommunizmus, vagy a moszkvai Vörös téren, hogy éljen a fasizmus. Hát ezt például nem lehetett közölni. Ezekért aztán Szörényi László engem letolt. Jóval később írt egy tanulmányt, hogy mi mindent kihagytunk a kötetekből. Könnyű volt annak a filológusnak, aki a régi magyar irodalommal foglalkozik.

Ez a „mi minden” kitenne egy kötetet?

Nagyon vékonyat. Van például két színdarabja, melyeket nem lehetett sehova bevenni, mert az egyik kommunistaellenes, a másik Trianon-ellenes. Rettentő rosszak egyébként. A Lucifer a katedrán az egyik, a másik meg A bábjátékos, azt hiszem. A könyveket Illés Endre nézte meg, aki nagyon értett hozzá. Ezt-azt kihagyatott. Meg persze a minisztériumban is kihagytak néhány dolgot. Azt kellett eldönteni, hogy vagy nem adunk ki Kosztolányit egyáltalán, vagy kiadunk, kis kihagyásokkal. Ahogy múlt az idő, egyre lazább lett a cenzúra. Például az Összegyűjtött versek a végén jelentek meg, akkor már bele tudtam tenni azt, amit az addigi Kosztolányi-kötetekből ki kellett hagyni, a remek kancsal rímet, a Lázongó szovjet költőt, miszerint „Lunacsarszky! Belőlem több rímet nem facsarsz kí.”

A leveleket eleve az utolsó kötetnek tervezted?

Igen. Tíz, tizenöt évig gyűjtöttem őket. A legnagyobb boldogság volt csinálni. Nem nagyon volt kiindulópont, legföljebb néhány részletkiadás. Belia Gyurka barátom, szegény fiatalon meghalt, ’59-ben kiadta a Babits–Juhász–Koszto-lányi-levelezést. Egyébként ezt betiltották. Na, ez is agyrém. Azért tiltották be, mert a jegyzetekből kiderül, hogy a benne szereplő, mit tudom én, kétszáz levélből nyolcat Losonczy Géza adott ki negyvenvalahányban a Magyar Nemzetben. „Közzétette Losonczy Géza”, ennyi. Losonczy akkor nemrég halt meg a börtönben, tisztázatlan körülmények között, nem volt szabad, leírni a nevét. Ezért betiltották a könyvet.

Ha a fiataloknak ezt elmondod, nem hiszik el. Azt hiszik, úgy találtad ki.

Persze. Egyébként Bellának ki kellett pontoznia az Adyra vonatkozó sorokat, ahol Babits és Kosztolányi szidják Adyt, hogy nagyképű pozőr satöbbi. Azután Dér Zoltán kiadta Újvidéken a Fecskelányt, tehát a Lányi Heddával való levelezést, később a családdal való levelezést. (De az utóbbiban kevés Kosztolányi-levél olvasható.) Szóval volt több kisebb levélkiadvány, amit tudtam, megpróbáltam összehasonlítani az eredeti levelekkel, sajnos megesett, hogy már nem találtam az eredetit. Például a Kosztolányiné által közölt levelek nagy része elveszett, Kosztolányiné a könyvét még a Tábor utcai ház lebombázása előtt adta ki.

Az első kiadás 1938-as.

Igen. Idézi a hozzá írt szerelmes leveleket. Nem lehetetlen, hogy ezek a szövegek nem abszolút hitelesek. Erre finoman utalok is a jegyzetekben, és megírom, hogy ezeket Kosztolányiné közlése alapján adom, eredetijük elveszett.

Érdekes, tulajdonképpen mindenki finoman sejteti, hogy nem minden szava igaz, viszont továbbra is hivatkoznak rá, és mindenki Harmos Ilonát idézi, egyrészt mert jó, másrészt mert nincs más biográfia.

Komoly, alapos életrajz nincs.

Mire a levélkiadásra sor került volna, jött a rendszerváltás, és a Szépirodalmi megszűnt.

Az anyag nagyjából együtt volt, úgy gondoltam, hogy ezt nekem kell megcsinálni, mert újrakezdeni agyrém lett volna. Elkezdtem házalni vele. Négy vagy öt kiadónál próbálkoztam, akiknek nem kellett, a végén az Osiris, akkor még Századvégnek hívták, elvállalta a kiadást. Lelkesek voltak és nagyvonalúak.

Minden tisztelet az övék, bár az igazi nagyvonalúság az lett volna, ha megtartják az előző kötést, tipográfiát.

Gondolhatod, hogy én is így szerettem volna, de ezt nem sikerült elérnem. Viszont belementek, hogy legyen névmutató meg műmutató, amit nem szoktak engedni manapság, pedig alapkérdés.

1393 levélből áll a kötet. Mennyi hiányzik szerinted?

Talán tíz–tizenöt százalék. Olyan 100–200 levél vélhetően elő fog kerülni az elkövetkező száz évben. Ezt nem szégyellem, ilyen kiadványnál ez szükségszerű.

Szerintem ez nagyon jó arány, főleg így, hogy egymagad végezted el azt, amire jobb helyen akadémai munkaközösséget alapítanak. Mondd, ha az a ’44-es bomba tíz házzal arrébb esik le, akkor hogy néz ki most a Kosztolányi-hagyaték meg az egész Kosztolányi-filológia?

Jobban. Például megvolna a teljes könyvtára. Borzasztó nagy filológiai segítség volna, ha pontosan lehetne tudni, hogy mit olvasott, például milyen nyugati költőket ismert. Azután folyóiratokat is gyűjtött, tehát megvolna például Eliot Criterionja, és mondjuk alá volna húzva, hogy abból mit olvasott. Ez az egyik. A másik a naplói. Több naplója kellett hogy legyen. Ez a ’33–34-es, amit közlünk – Kelevéz Ágnes és Kovács Ida rendezte sajtó alá –, úgy maradt meg, hogy Ilona odaadta Schelken Pálmának, fejtse meg a gyorsírást, így a bombázáskor nem volt a Tábor utcai házban.

Biztos, hogy több napló volt, de van-e rá bizonyíték?

Közvetlen bizonyíték nincs. De nagyon sok följegyzése volt. Az az alkatú író, akinek ha valami eszébe jutott, utcán vagy bárhol, rögtön fölírta. Aztán a cetliket otthon beragasztotta egy füzetbe. Az ilyen noteszekből egy csomó kellett hogy legyen.

Én is azt gondolom, a megmaradt munkanapló olyan bejáratott, érett munkamódszert mutat, hogy semmi okunk nincs azt gondolni, korábban ez nem ugyanígy történt. Úgy képzelem, és ezt külön szeretem benne, hogy minden cetlit, mindent félmondatot eltett. Mindig minden jó valamire. Biztos, hogy pusztultak el noteszek.

Valószínű. Ami a hagyatékból megmaradt a bombázás után, az is eléggé megcsappant, sajnos. Megtörtént, hogy ha Ádámnak, a fiának nem volt pénze, lement az eszpresszóba, levitt egy Kosztolányi-kéziratot vagy egy Thomas Mann-levelet, és ott eladta ötven forintért. Sok minden elpusztult a Baumgarten-könyvtárban, mert azt is bombatalálat érte, és ott is voltak Kosztolányi-könyvek meg iratok.

Oda hogy kerültek iratok?

Odavitték a Sas utcába, hogy ne legyen bajuk, és azt is bombatalálat érte. Egyébként a kötet megjelenése óta öt új levelem van. Például Képes Géza jelentkezik nála, és elküldi észt fordításait, és Kosztolányi már aznap ír Szegi Pálnak, hogy egy nagyon tehetséges fiatal tanár Sárospatakról küldött nekem észt verseket, milyen szép ez, testvérnép, itt küldöm, közölni kell. Még nem kutattam ki, hogy valóban közölte-e Szegi, de valószínűleg igen. Tudod, túl a filológián, nekem az egyik legnagyobb tanulsága az volt ennek a levelezésnek, hogy ilyen segítőkész embert még nem láttam, mint Kosztolányi. Hogy fiatal íróknak, mindenkinek segített. Nem volt benne irigység, ami azért a mi szakmánkban, ugye, nem általános.

Pontosan. Ha az egész levelezést elolvassa az ember, akkor derül ki igazán ez a hihetetlen, már-már stréber figyelem, hogy minden napra jut valami elintézett ügy, jócselekedet. Például rendszeresen könyörög Babitsnak, hogy adjon Füst Milánnak, máskor, hogy adjon Karinthynak Baumgarten-díjat…

…azután a Lord Rothermere által adott ezer fontot, ami nagyon nagy pénz volt akkoriban, a Pen-klub elnökeként Krúdy és Móricz közt osztatja meg, azzal, hogy tíz-tíz százalékot egy fiatal írónak adjanak belőle. Krúdy egy év múlva vissza is kéri szorult helyzetében az ötven fontot. Szép, szomorú történet…

Van egy udvarló levele Krúdyhoz 1926-ból, hogy sétáltam egy este, kedves Gyulám, a Margitszigeten, és akkor majdnem meglátogattalak. Aztán dicséri a Nyugatban frissen megjelent novelláit azzal, hogy „utálok bókolni és kedveskedni” meg azzal, hogy „ha külföldi lennél, már tanulmányokat közölnének rólad lapjaink”. Különben ez a két fordulat majd minden kedveskedő, hízelgő levelében visszatér. Egy tündökletes, őszinte pozőr, de hát ezt tudjuk…

Ez a kurvasága volt az egyik legjobb tulajdonsága. Ne ütközz meg a szón, kérlek, egyébként Orbán Ottó szép Kosztolányi-verséből veszem át. Ez ma már, azt hiszem, nincsen. Én még ismertem néhány ilyen embert. Zelk volt ilyen, például. Vagy Kormos. Ritka, különös tulajdonság. Azt húzni a fülébe mindenkinek, ami kell az illetőnek. De Kosztolányi az esetek nagy részében nem érdekből tette.

Lefegyverző és lehengerlő volt a kedvessége. A tapintata. Nézd meg például az apjához írt leveleit. Szerintem ez az egyik legszebb és a legkínosabb történet. A papa öregkorára amolyan grafomán bácsi lett, naponta küldte a leveleit meg a rossz verseit a fiának.

Aki kedvesen, bájosan hazudozik, gyönyörű leveleket ír, dicséri a verseket, egyet-egyet közöltet is, persze a honoráriumot a saját zsebéből fizeti, és utaltatja át „az ősz poétának”.

Közben amiket ír az apjának a versről, meg hogy hogyan kéne „fejlődnie”, azok gyönyörűek. Mondom, ez benne az egyedülálló, hogy egyszerre tud bűbájos és szakmailag tisztességes lenni. És azért minden kicsi stiklijében van valami bájos, nem?

Én ezt a több mint ezeroldalas kötetet úgy olvastam végig, mint egy különös, lassú-gyors, érdektelen-érdekes regényt, amit mégsem lehet letenni. Mert az ember kíváncsian várja, hogy mi fog történni a következő lapon. Persze nem történik semmi vagy szinte semmi, nincsenek, alig vannak revelatív, „nagy” levelek, mégis letehetetlen. Ez a könyv ugyan az életmű ocsúja, de épp ez a kivételes nagyságrend bizonyítéka, hogy ama Kosztolányi-magatartás mégis halálpontosan kirajzolódik belőle. A művekhez képest igénytelen szólam ez, persze, vékony, elhalkuló alsó szólam, szürkén, távolról követi az életmű hajtásait, mégis mindenestül Kosztolányi szólama, mégis ismerős a műből, varázsos és nagyszerű. A levelek árnyalják a Kosztolányi-képet, de nem változtatják meg.

Igazad van, zömmel tényleg nem túl jó levelek. Persze, mi az, hogy „jó” levél? A fiatalkoriak, tehát a Babits-, Juhász-levelezés, az igen. Írja ezeket a hosszú leveleket a barátságról, a jövőről, olvasmányairól, ezek káprázatosan jó kamaszlevelek. Fiatal költőnek ilyennek kell lennie. Egyébként Kiss Ferenc szép könyvet írt ezekről a levelekről. Talán a legjobb könyvét.

Aztán van egy nagy cezúra. Egy kínos levélben 1906 nyarán elsiratja Babitsnak a „szűzi és szeplőtelen barátság és a hosszú levelek korszakát”. Riszál és sopánkodik, dicsekszik és önsajnáltat. „Az öntudat korszakát élem”, írja, s hogy „minden tollvonásomat megfizetik”. Továbbá: „benéztem az irodalmi boszorkánykonyhába. Kezeltem híres emberekkel. Elfogadtam pénzöket és vállveregetésöket.” „Zöket”, „söket”, mint egy Szabolcska. Mindezt a puritán, a gátlásos, az ismeretlen Babitsnak, akivel két hónappal korábban még együtt szidták az elkurvult, Adyhoz dörgölődző Juhász Gyulát. Kínos levél, de jó, hogy megmaradt. Ez is Kosztolányi. Azt hiszem, Babitscsal való barátságuk itt roppan meg, ilyen korán. Szerintem éppen a példakép, Babits volt, aki a legkonzekvensebben tartott egy bizonyos távolságot Kosztolányitól. Lehet, hogy kicsike távolság volt, de azt végig megtartotta.

Hát igen, nagyon nem voltak egymáshoz valók. Aztán innentől nagyon megrövidülnek a levelek, egyre inkább az ügyintézés, a napi élet részei lesznek.

Kivéve a szerelmes leveleket.

Persze, a három nagy nőhöz, a Lányi Heddához, Harmos Ilonához és a Radákovich Máriához írt leveleket. Ez utóbbiakban ugyancsak benne van a hajlékonysága, szerepjátszása: Máriának azt a keresztény középosztálybeli lila úrifiút játssza, akikhez egyébként semmi köze, és akit a nő látni szeretne.

Ez, a szerelmi levelezés, külön rétege ennek a „levélregénynek”. Kezdődik a fiatal „főhős” kissé még mutáló, édeskés, érzelgős leveleivel, a terjengős Hedda-levelekkel, s befejeződik az „öreg” Kosztolányi amazokhoz kínosan hasonlító, nyúlós Radákovich-leveleivel. Persze utóbbiakat a betegség, a közeli halál egész más fénytörésbe állítja. No meg az életmű. A szenvelgő trubadúr tényleg szenved, úgyhogy igazságtalan vagyok, mégis a középső, a Harmos Ilonával való érdes, tárgyszerű levelezés a legjobb. Talán nem véletlen, a nők közül Ilona a legnagyobb formátum, ő igazi, drámai hős.

Miért nem írod meg drámában? Én különben jól ismertem Ilonát. A Villányi úton laktak Ádámmal együtt, aránylag lepusztult lakásban. Szép volt még mindig, öregen is nagyon szép. Megszerettük egymást, sokat üldögéltem nála, hallgattam a történeteit, kávéztam, néha Ádám is megjelent, mindenféléket mesélt. Amit korábban Ilona igazmondásáról mondtál, azt annyiban korrigálnám, hogy inkább elhallgat, mintsem hazudik. Nyilván nem mondott el mindent az előéletéről, de amit mond, abban szerintem nagyon kevés a nem-igazság. Meg hát a maga szerepét nem szépíti, mert szép volt a szerepe. Egyszer azt mondta, hogy ő nem csalta meg Didét. Azt hiszem, hogy ez igaz. És Kosztolányi se őt, Radákovich Máriáig. Bordélyházba járt, de meg is mondta Ilonának. Sőt azt mondta neki, hogy milyen jó volna, ha téged is elvihetnélek, nagyon élveznéd, hogy ott ülnél a szalonban. De, sajnos, kikaparnák a szemedet a lányok, nem jöhetsz. Egyébként hogy is ért volna rá szerelmi kalandokra, ha naponta 24 órát dolgozott? Ilonka megteremtette ehhez a feltételeket. Azt hiszem, nagyszerű feleség volt.

És jó memoáríró, merthogy, tegyük hozzá, lebilincselő a könyve. Persze emlékezhetne részletesebben is, például a kommün utáni kényes időszakra…

Hát igen, ott Kosztolányi valószínűleg mind a két oldal részéről olyan vákuumba került, és annyira ki volt közösítve, hogy egyszerűen úgy érezte, itt már nem terem fű a számára. Szégyellte, hogy exponálta magát a kommün alatt, aztán a fehérterrorban is, a Pardon rovatban. Teljesen meg volt zavarodva ebben a szituációban. Nyilván Karinthy is letolta. Akkoriban írta azt a versikéjét Karinthy, amit biztos idéztem már neked, nem jelent meg soha, nem is tudom, kitől, talán Kosztolányi Ádámtól hallottam. Karinthy még a kommün alatt költötte a következő bökverset : „Szarok én a büdös proli durva kezire / de te bezzeg seggit nyalod, kurva Desire”. Azt hiszem, Karinthy volt a legjobb morálú közöttük.

Még valami. Azt mondják, hogy Karinthy a kommün alatt találkozott Kun Béla feleségével és annak karonülő gyerekével. Jaj, a Karinthy, mondta az asszony, és mondta a gyereknek, hogy hát tudod, ez az a bácsi, aki olyan jó vicces cikkeket ír. Mikor már búcsúzkodtak, megkérdezte a nő, hogy mit üzen a Bélának? Akkor Karinthy kicsit gondolkozott, majd felemelte a mutatóujját, és azt mondta: nana! Kosztolányi meg ment a közhangulattal, előbb írta a hazafias cikkeket, aztán lassan közeledett Károlyi, később a keresztény kurzus felé. Ezt nem ellene mondom, mert nagyon szeretem, úgy, ahogy van, csak hát ami igaz, az igaz.

Talán jobb lenne csak a művet ismerni, semmi mást, csak a művet?

Persze más ember az, aki a verset írja, de akkor is ott van mögötte egy életút, egy sors, a kettőt nem lehet teljesen szétválasztani. Legalábbis nem hiszek ebben. Ezért is szeretem a levélkiadványokat, szeretem a pletykát, és nem hiszem, hogy van, aki ne szeretné. És szívesen olvasok jó író-életrajzokat. Magyarul nagyon kevés ilyet írtak. Van egy nagyszerű, Mikszáth Jókai-életrajza. Az nagyszerű. Én ilyet szerettem volna írni az írókról.

Mondhatni, Kosztolányiról sikerült, hisz egy ilyen levelezés-kötet bizonyos értelemben véve egy életrajz.

Mondhatni. Én is azt hiszem, hogy minden fontos pontja a Kosztolányi-életnek – nem az életműnek, az életnek – benne van. A szüleihez való viszonya, a Hedda-szerelem, az Ilona-szerelem, a kommün és a fehérterror, a Nyugattal való viszonya, a Babits-konfliktus, a Radákovich-ügy, a betegsége, a legvége, azok a fájdalmas, kiolvashatatlan levelek.

Vagy például egy nagyon szürke, mégis érdekes réteg, a könyvkiadókkal való, azt hiszem, hiánytalan levelezés. Hogy hogyan készült egy könyv, milyen volt szerző és kiadó viszonya.

Igen, erről viszonylag kevesebbet tudunk, általában is. A pénzügyekről, a mindennapi csatákról, kiszolgáltatottságokról és győzelmekről.

Manapság az ilyesfajta levelek nagy része meg se születne, az ügyek elintéződnek telefonon. Te meglehetősen nagy levelező vagy, és ebben, azt hiszem, a telefon sem igazán ingatott meg. Mondd, általában mi a véleményed a levél műfajáról? Megmarad egyáltalán?

Azt hiszem, örök műfaj.

Persze, de gondolj bele, a Tevanhoz, illetve Knerékhez írott levelek kilencven százaléka meg sem születik, ha csak fele annyira is fejlett a telefon, mint ma.

Az nem születik meg, de a szerelmes levelek igen, és azért ezek a fontosabbak. Az apjával való levelezés is megmaradt volna. Ha az ember valakivel közölni akar valami nagyon komoly dolgot, tehát azt, hogy szeretlek, vagy azt, hogy szakítani akarok veled, azt azért nem, vagy kevésbé lehet elintézni telefonon. Tatjána is levelet ír Anyeginnek. Nem gondolod?

Igazad van. Én pokoli rossz levelező vagyok, a modortalanságig rossz, talán épp mert a levélműfajt nagyon szeretem. Következésképp azt gondolom a levélről, hogy nagyon fontos dolog, és hogy nagyon jó, nagyon odafigyelős, hosszú leveleket kéne írni. Ezekre viszont ritkán van az embernek energiája, kedve, ideje, tehát a pár soros, udvariassági leveleket is halogatja, s minél nagyobb galacsint görget maga előtt lelkifurdalásból, annál inkább hajlamos egy sort sem írni.


Ha így megy tovább, a hajdani írói levelezések mind eleve válogatott levelek lesznek. A Kosztolányi-kötetben az a fantasztikus, hogy a „Tevan, maga tartozik nekem ötezer koronával” és a „Mária, szeretlek” egymás mellett jelenik meg. Épp ettől válik az egész izgalmassá és hitelessé.

Szerintem is. Ott van az a kb. száz levél, amit 1915-ben ír Ilonának Tátraszéplakra. Ezek majdnem egyformák. Tegnap itt járt a gyerekorvos, a gyerek kakilt stb. Ezek levelezőlapok sietősek, kuszák, néha napi négy is akad. Amikor ezeket silabizáltam, akkor eszembe ötlött, vajon érdemes ezt mind közölni? A végen, hála Istennek, úgy döntöttem, hogy igen, mert épp ebből a monotonságból derül ki a hallatlanul szoros kapcsolat. Hogy mennyire szerette ezt a nőt.

Még valami kiderül. Az, hogy Kosztolányi valószínűleg nem nagyon merte megtenni, hogy ne írjon naponta négyszer. Olykor nyűg volt ez a levelezés neki, de mégis teljesítette, mint valami szeretet-penzumot. Egyébként ezt inkább a javára említem. Egyfelől kicsit félt Ilonától, nem csodálom, másfelől viszont elég tradicionális volt a viszonyuk, Dide kereste a pénzt, Ilonka meg kiszolgálta.

Szerintem ez a tökéletes kapcsolat férj és feleség között. Ez így működik, ahogy ma mondják. Az asszony megfőzi a vacsorát meg odateszi a házikabátot, és a férfi naponta ötször megcsókolja a lábát is. Persze azért nem lehetett könnyű Kosztolányi mellett, akkor se, ha nem dolgozott. „Akarsz-e játszani halált?” Ezeket mind végig kellett vele játszani.

És éjjel fél kettőkor ki kellett menni vele a Vérmezőre sétálni. Minden utazásukkor végig kellett asszisztálni a rekeszizomgörcsöket az első éjszakán, és így tovább…

Emlékszel arra a döbbenetes levélre, amit a gyógyszerésznek ír, mikor Ilona megtalálja a serkentő szert, amit éveken át szedett titokban? Nekem Sziráky Judith mondta, hogy ő már nagyon korán tudott Kosztolányi méregjátékairól. Kérdeztem, hogy mikortól, de nem merte az évet megmondani. Neki Ilona panaszkodott, hogy Dide szándékosan rombolja magát. Van egy korai verse, a Mérgek litániája, az, ugye 1916-ban jelent meg, azt hiszem. Hogy mennyire fantázia és mennyire valóság, nem lehet tudni.

Az biztos, a probléma a családban volt, és őt is nagyon foglalkoztatta, egész az utolsó morfiumokig, a halálos ágyig.

Azt tudod, hogy Pátzay Pál halotti maszkot csinált Kosztolányiról? Gellért Oszkár írja, hogy meglátogatja Pátzayt, és lát egy rettenetesen eltorzult, felismerhetetlen halotti maszkot, és megkérdezi tőle, hogy ez ki? Azt mondja Pátzay, hogy Kosztolányi. Annyira szenvedett, hogy ilyen lett a halotti maszk. Irtózatos haláltusája lehetett. A maszk, sajnos, elpusztult. Vagy lappang.

Bevallom, én a megmaradt ’33–34-es naplót is úgy olvasom, mint valami megrendítő, töredékes, mégis szerkesztett, szépírt szöveget.

Művet?

Igen. Ha nem írói dokumentum volna, nem mondanám. De nem lehet nem észrevenni, hogy Kosztolányi a Naplókban a legkisebb félmondatban is komponál, az utolsó mondatokban is szerkeszt, szerepel, sőt bohóc-kodik. Mikor nem kap levegőt, felírja, hogy „mehr Luft”, aztán azt, hogy ugye, ő is tud olyan utolsó mondatokat komponálni, mint Goethe. Fantasztikus anyag, erős, sűrű, az embernek ilyesmit támad kedve előállítani. És közben vacog a foga.

Ez hozzád különben is közel áll. Írd meg Kosztolányi naplóit! Írj egy ’29-es naplót. Túlságosan nagy szemtelenség?

Az még hagyján, csak ha komolyan veszem, akkor elő kellene előtte állítani egy szinte napra lebontott életrajzot, egy különös kanavászt…

Azért ez a Levelek-kötet nagy segítség ehhez…

Alighanem ez a legnagyobb segítség hozzá. Persze hihetetlen munka. Ha, mondjuk, valaki a fejébe venné, hogy a felnőtt Kosztolányi minden évét így megcsinálja…

Egy ember nem bírja. Az túl sok. Mert fiatalon nem tudod megcsinálni. Ahhoz legalább a te élettapasztalatod kell vagy inkább az enyém. Mire valaki kezdi kapisgálni, hogy milyen az élet, meg milyen az ember, akkorra már nincs ideje megcsinálni.

Most, hogy beszélgetünk róla, meg hogy olvastam a leveleket, kedvem támadt egy ilyen rekonstrukcióra. De nem hiszem, hogy bele fogok vágni, bár nagyon jó ötlet, megírni egy '29-es ilyen naplót. Nem, mert magamat is éppen elég rekonstruálni. Persze eszembe sincs magamat hasonlítgatni. Egyébként, ha olykor túl jókat gondolok magamról, akkor Kosztolányira gondolok, hogy mi minden művön volt túl 43 évesen – hogy mást ne mondjak, az összes regényen –, és máris nagyon szerény leszek. Ajánlhatom minden kollégának…

Most bekapcsoltad a magnót vagy ki?

Most be. Hogy netán még csevegünk a levelekről. Van egy döbbenetes passzus a Nyugatról. 1908-ban írja Fülep Lajosnak: „A Nyugat egy kifejezetten antiszimbolista, józan, racionális alapon álló metafizika- és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől berekedt torokkal. Hitem szerint ők sohasem csinálják meg az irodalmi forradalmat, mert erre nem csak az erejük hiányzik, de a hitük is, az állítani tudás bátorsága.” Hát, ez nem semmi.

Ezt egyszerűen nem értem. Gondolom, az Ady-ellenesség is benne van.

Talán valami konkrét sérelem? Vagy hogy az elején, az induláskor a Nyugat még nem vette őt igazán komolyan? De hát erre ez sem elégséges magyarázat. Látod, mennyire hiányzik egy ilyen részletes rekonstrukció…

Hát nézd, amikor a Nyugat megindul, Kosztolányi 23 éves, rettenetesen fiatal. Ady 8 évvel idősebb nála. Tehát függetlenül a költői nagyságtól, mégis kiforrottabb ember. Ez a Holnap időszaka is nagyjából, amiben Kosztolányi nincs benne. Babits benne van, Kosztolányi nincs. Egyikben sem. Tehát teljesen más nagyságrend. Így elképzelhető. De ez egyetlen ilyen levél, több nincs.

Egy-két kényes hely azért akad. Rendre a magyarsága kapcsán.

Megfigyelted, milyen fontos neki, hogy ha ír egy magyar verset, akkor írjon mindjárt egy Európa-verset, vagy fordítva? Tehát egyik felé sem akar elkötelezve lenni, illetve mind a kettő felé akar. Ez neki nagyon fontos. Aztán a húszas évek végétől ötvenszer leírja azt, hogy neki a legfontosabb a nyelv. A magyar nyelv.

Mondd, amikor elkezdted ezt a munkát, 1970-ben, gondoltál arra, hogy úgyszólván a kritikai kiadás helyett is dolgozol? S hogy nem lesz ilyen kiadás?

Előnyöm is meg hibám is, hogy elég jó filosz vagyok, de nem vagyok olyan szintű, mint Stoll Béla, mondjuk, vagy mások. Ők egy vagy két klasszissal jobbak nálam, alaposabbak. 15 évvel ezelőtt az Akadémián fölmerült, hogy Babits és Kosztolányi most már sorra kerülhetne, és megkerestek, hogy vállaljam a Kosztolányi kritikai kiadás vezetését. Erre azt mondtam, hogy köszönöm, nem, az nekem sok, azt én unnám, én nem csak filosz vagyok. Egyébként Kosztolányi ilyen szempontból rosszul járt, mert Kosztolányi-filológiát senki nem csinált rajtam kívül, talán csak Dér Zoltán. Ami baj, már csak azért is, mert nekem nagyon jól jött volna a segítség. Egyébként ma Kosztolányi a legnépszerűbb magyar klasszikus.

Ha akarom, akkor felfoghatom úgy, hogy ennek a sorozatnak van egy plusz kötete, amit külön be lehetne kötni és kiadni. A jegyzetanyagra gondolok. Ezekből bőven kirajzolódnak egy majdani Kosztolányi-monográfia alapvonalai. Arra nem gondoltál, hogy meg kéne írnod Kosztolányiról ezt a könyvet?

Dehogynem. De egyszer azt mondta az apám, hogy egy majom nem tud minden banánt megenni. Énbelőlem ennyi telt. Telt egy Kosztolányi-sorozat, meg telt egy csomó más dolog, fordítás, lapszerkesztés. Egy monográfia már nem fért, most meg igazán nem fér bele az életembe. Egyébként nem is jutna eszembe, hogy értékelő jellegű könyvet írjak Kosztolányiról. Csak életrajzot vagy valami filológiai dolgot. Ha véletlen úgy alakul az életem, ha mondjuk nem kellett volna annyi vackot is fordítanom pénzért, akkor talán. Egyszer kértem Illés Endrét, hogy az Arcok és vallomások-sorozatban hadd írjak én Kosztolányiról, mert én szeretem ezt a műfajt, ezt a kicsit felületes dolgot. De nem adta ide. Félt, hogy túl Kosztolányi-párti leszek. Így a sorozatban nem is írt senki Kosztolányiról. Másnak, ugye nem illett odaadnia, attól viszont félt, hogy én csináljam… Én Szomoryról írtam…Hagyjuk ezt. Gyere, mutatok inkább kéziratokat! Akár ki is kapcsolhatod…

…1970 és, mondjuk, ’92 között hivatásszerűen foglalkoztál Kosztolányival. Eddigi életed több mint harmadát, szerkesztői munkaidőd felét nagyjából ő töltötte ki. Mondd, gondolkodtál már azon, hogy vajon hány óra telt így az életedből?

Akarsz csinálni valami blickfangos véget, mi? Nem tudom, mindennel, a kamaszkorral együtt talán tízezer órát is. Nem bánom, természetesen. Sőt, ezt tekintem, kis túlzással, életem főművének, mert ez biztosan megmarad. Sok mindent nem úgy csinálnék az életemben, mint ahogy csináltam, de ezt hajlandó volnék újra végigcsinálni. Ez oké, ez rendben van. Minden irodalomban van egy-egy ember, aki rááll egy-egy íróra, és évekig foglalkozik vele. Tudod, ha azt mondanák, hogy egy dolgot őrizhetek meg, vagy a nevem mellett a lexikonban egyetlen dolog állhat, akkor nem biztos, hogy a Holmit választanám, talán inkább ezt a sorozatot. Ez így elég jó befejezés, nem?

És még valamit: mondd, Lajos, ez szerénység vagy önteltség?

• Kultúra