Skip to main content

Tükörháj

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fikarc


Beszéljünk komolyan, mondja Szép Róza, ne ebben a melegben, mondom, de igenis ebben, csattan föl, ha ez van, hát ebben, s hogy nem gondolná-e kissé, hogy teljesen elkanászodott, mármint én, nem vadászik mondatok után, nem diktafonozik, nem cédulázik, se fúr, se farag, csak hájakat ereszt, mint az ökör, hogy hogyan, azt nem tudja, de igenis.

Tessék szépen.

Fogni a francos képernyőjét, és tessék.

Nagyon meleg van, Tituszné, mondom vasárnap estefelé, hat és nyolc között, pállott, tapadós gumilepedők az alkonyat, süti a szemközti ház reves tégláit a nap, hát ott ülök, nem ott ülök a képernyő előtt?, bágyadtan gimnasztikázom az ujjaimmal, és nem tartozom senkire.

Hallgat a húsbolt, mondom, és hallgat az agyam. Ne hasaljak, én csak ne hasaljak, abból is kisült néha ez-az, ha csak a keze járt, ha csak szotyolázott a klaviatúrán, igen, valami napraforgó abból is lett, esetleg, teszi hozzá nyomatékkal, vérvörös kicsi lángok, lágy buggyanás.

Na?

Mit na?

Hogy kisült, azt na, bár ez őt most nem annyira érdekelné, rólunk akarna beszélni, annál is inkább, mert ha nem tudnám, tucatodik alkalommal rángatom őtet elő a hajamnál fogva, és ezt így nem lehet csinálni, mit nem lehet, kérdezem meggyőződés nélkül, valamint szórakozottan, ami, magunk között szólva bambaság, a szotyolázást nem lehet?

Csak én ne zavarjam meg.

Képzeljem, azt nem, ha igen se nem, mert a telés, tudom én jól, az még nem születés, pláne „alkotás”, az múlatás és nem mag, ami köré szerveződne a mit tudja ő mi, de például ő, egyszer rendesen kibontakozva és fésztufész az ő figurája, mert ez a hajánál-dolog ez neki fáj. Na. Fáj a haja, joga van hozzá.

Úgyhogy tessék szépen.

Odakünn teknősbékát sütnek zsírban.

Kék az ég, mint a szűzmária szoknyája alatt.

Szemben, a második emelet lehúzott redőnyein fölfelé csúszik az árnyék.

Maga ott, sötét szobában, bágyatagon fekszik, napraforgómagot rág, őszibarackot vacsorál, s belefújja a füstöt a legyezőbe.

Így kezdődik, esetleg.

Mi kezdődik így, kérdez vissza a szertehányt kanapéról valami ideges lustasággal, mi magán van napok óta. Felkönyököl, végez egy barackkal, majd tenyerébe köpi a magját, nézegeti hosszan, mintha didergő mellén a bimbó udvara, úgy ráncos a mag, s hogy ez sok, leírva sok, erre gondol, noha ilyesmi.

Végre legalább néz engem, mondja.

És ha néz engem, mondja, ha csak kicsit is néz, én azonnal szerepelek, nem nevezné alakításnak, mégis, a tükör előtt is szerepelek, ha magamat nézem, akkor csak igazán, bírom pedig valameddig, közömbösekre gondolok, meg semmire, és hogy az ott mozi, egy ócska videó, vagy hogy nevezze ezt az eltávolítást, effektus, végül mégis, mondja, tízből kilencszer föl kell vennem a fürdőruhafölsőm.

Fölrángatnom, az a jó kifejezés.

S akkor azzal van bajom. Ilyenformán sose vagyok egyedül. Látom a barackot, belülről a számat, nyelőcsövem pirosát, a síkos, renyhe bolyhokat, a vasutat a beleimben, a hólyagomat, tisztesség ne essék szólván, s körben a hájat, alkonyom tükörháját, mi lassan elgyűrűzik, a lapos, halk fényeket a hasamon.

Móló körül a lassú víz, esetleg.

Szép Róza csinál húsz fölülést, holnaptól csinál.

Amitől ingerült lesz, a holnaptól.

Most ezzel mit akar? Semmit se akar, de ezt kis híján kiabálja, noha meg se mozdul, ha a világon semmit, akkor hagyja a picsába, légy szíves, és üljön, és mélyen hallgasson inkább, ami a leginkább magára fér, vagy mondja meg, tessék, én most egy olvasó vagyok, igenis, egy olvasó, nesze, még a szemüvegemet is fölveszem, feles, tessék, olvasó, na, most akkor mondja meg, mi ez?

Magánügynek is mi ez?

Tükörháj, mondom.

Haha, mondja, haha, egy metafora körül, kisfiam, dolgozni kell, ez pediglen itt: Semmi. Illetve: semmi, nemecsekkém. És hogy reméli, arról letettem már, hogy ezt így kiadom a kezemből, mert ha nem tudnám, fikarcnak sok, olyan árulkodóan kevés, hogy sok, nem azzal sok, hogy ilyesmiket adok a szájába, szavakat annyi hírértékkel, mint egy szaros névelőé, bár, ha akarom, mondhat ő még további négybetűseket, tessék, mondjon?, nem azzal sok, hanem az árulkodással, mely tehetetlenség, azzal, hogy ebből őt tényleg meg kellene már egyszer csinálni, kibontani, igenis, ha estéből, ha sötét szobából, de valamiből, nem a küszöbéből mindig, a fodros felszínéből, amiről ő nagyon jól tudja, hogy milyen, szörnyű, úgyhogy legyek szíves, adjam oda a trikóját, mert nem szereti ha bámulják, elég neki kajánságból a sajátja.

Úgy. Továbbá húzzam föl a redőnyt.

Ha olvasom magamat, Móricka-cica, szeretnék megtudni is, képzelje el, információilag meg, homályosanból van bennem elég, és cibálja magára a trikót a lépegető félhomályban, s alatta veszi le a fürdőruhafölsőt, a két könyöke mint valami csonkok verdes az oldala mellett.

Ha most azt mondod, szárnyak, hozzád vágom a távirányítót.






























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon