Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Reggel az ember, ébredjen bárhogy, még minden lehet. Csak kilép a teraszra, amim itt van bőven, szobányi teraszom nyugatra, kilép és minden. Még kalaposinas is, mondja Tituszné a maga explicit bölcsességével, hogy legyen nekem valami motív, ha már erre tartom, szavakra, mondatokra. Persze, hogy mért pont kalaposinas, ebben van valami titokzatosság.

Van itt motívom elég, levegőm, egem felhőkkel, látványom és akkora tágasság, hogy kitölt napestig, és ezt alighanem mondom is. Ha ki, hát ki, dünnyögi, hanem dolgozni ki fog? A válla fakó, mint a hold, sebes, gőzfehér vásznakat húzgál ki a parkban a medvék alól, tekergő, nyúlánk ködöket. Állnak ott a tisztás szélén, a szibériai fekete, a kínai selyem, a hibatuja, állnak az örökzöldek barnásan, mint a medvék. Március van, a félborult sem tudja eltagadni, itt tavasz a tavasz, bolyhos, fokhagymaszagú mandulák remegnek a liliomfán, és hajnal óta röhögnek a madarak.

Én Szigligeten látom a legtöbb eget, a legtöbb fát és a legtöbb Balatont. Ha kilépek erre az én ideiglenes teraszomra, ami nem gang, nem erkély, még csak nem is balkon, hanem már a hangzásával is maga a távolság és távlatosság, szóval ha kilépek reggel, vizet látok a fák rácsozatán át, édes vizet, amiből sosem elég, nem mintha az ember a tengerrel, nevezetesen az Adriával valaha is leszámolna, avagy az öncsalásaival, hogy hát akkor ez a tenger, nem mintha; de a Balatont látnom az nagyon jó, és az eget látnom fölötte is nagyon jó, hogy milyen tágasan lakik az úristen, azt. Csak kilépek, megfogom a korlátot, s máris mint a Pavlov kutyája. Nyálzik a szívem, Tituszné, és Madelaine-teasütemény. Vannak nagyobb és dögösebb panorámák, de édesebbek aligha, s hogy itt van a tágan értett Balaton köldöke, el nem tagadhatom. Valahol a Rókarántón, netán a Királyné szoknyája alatt, tán még a bog is megtalálható, ahol az említett úristen elharapta és elkötötte. Én itt elélnék, holott semmi tényleges múltam nincsen errefelé, de Fonyódtól Tihanyig, Györöktől Badacsonyig mintha a víz maga. Igen, a tükör e leírhatatlan, felfoghatatlan ezüstpapír gyűjtene össze és szívná magába minden nyaramat és nosztalgiámat, ahogy egy szó, hogy „napolaj”, úgy, ízeket, szagokat, nőket; úgy köt ez a víz, ahogy a szó alatti emlékeim, otthon vagyok fölötte és szabad. Heverek egymáson determináltan. Innen egyszerre látom be a Dunát a Várral és a Lánchíddal, és a Mecseket, a Széchenyi tér nyugati ablakait. Minden kigyullad és fut a vízen, porzik, lemerül, időről időre földobja magát.

Én itt holtomig elélnék, Tituszné, csak a vizet lássam éjjel-nappal, vízből dolgoznék és levegőből, hajnalban úsznék, éjjel nézném a csillagokat. Néha vihar volna, néha tél, néha nagyon akarnék vonatozni, néha bizonyára elfelejteném, hol is vagyok, s úgy bámulnám a Badacsonyt, mint a teremtés legnagyobb lacipecsenyéjét. Tán itt se laknék, hanem elélnék itt, ami több és kevesebb, konkrétan ez nyilván egy házat jelentene, igen valami leszállópályát a víz fölött, s röpködnék néha, azt gondolom, lenne valami ócska, piros helikopterem, látványbirtokos szeretnék lenni, Tituszné.

Aztán fogná és zamek leesne. Bele az édes vizébe. Meg vágná a savanyú pofákat, mondja Szép Róza egy furcsa, hajadonfőtt embernek, aki lent nevetgél neki a kavicsos kerti úton és áll az egyik erősre boxolt cipőjéről a másikra. Vasalt nadrágja olyan, hogy minden térdhajlítás abban kín és szentségtörés, hegyesen jár tehát, mint Móricz-novellákban vasárnap a jegyző. Vékony, egyenes haja van, és több timsót használ, mint borotvapengét. Na, ez volna az, mondja a Tituszné, ez a Pirkert Jenő, és megveregeti amannak a vállát. Kicsit bolond. A Proustot továbbá meg hagyjam békiben, annak egy egész cukrászda volt a nyelve alá operálva, és nem egy szaros Balaton-szeletből dolgozott, mint egyesek.

S ha még dolgozna, mármint az egyesek, nemcsak teraszozna és rajongázkodna napszám. Hát így groteszk maga? Mint a lekvár? Meg a madártej?

Nem tudom, mondom. Sírkert? Nem kérem, nem sírkert. Pirkert, mondja elpirulva a kalaposinas, és nevet, mint a madarak, de semmi baj, ő ezt tisztára megszokta, ezt az elhallást, s hogy ez az asszonyság direkte idehozta, hogy modellt álljon novellához, melyet ő még nem csinált, fölteszi, hogy az olajhoz hasonlatos, persze ő vízfestménybe is belemegy szívesen, tartós munkanélküli és a nevéből él.

Nincs egyedül, morogja a Tituszné, ki egyszerre elbizonytalanodik, hogy vajon jót csinált-e, de rám hagyja ezt az embert, hogy csak beszélgessen szépen a Temetői úr, ismerkedjenek meg, lesz abból valami, ahogy ő engem ismer, lesz, ha nem is most, kora reggel. A Pirkert Jenő meg följön a teraszra, és fogadni meri, hogy pont oda fogom állítani, ahová ő is fogná magát. Ő idevalósi, mondja később, és pontosan érti ezt a szép érzést a helikopterrel meg a Halászbástyával. Aztán sokáig nézzük a parkot, mielőtt dolgozni kezdünk, mert van mit nézni, és, ugye dolgozni is van mit. Minden lehet, reggel van, március, remegnek a rügyek a nagyvirágú liliomfán, mint az őzek orra, akkorák, és hajnal óta százával röhögnek a madarak.

• Kultúra