Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Ez is jól kezdődik, mondom január negyedikén, Tituszkor, két napja trombitálok, s úgy beszélek, mint egy deszkadob, persze se ez továbbra is, se az. Holott mért ne kezdődne jól, ha a gép előtt kezdődik, ez a kilencvenöt mért ne, nap is sütött, hó is pilinkézett, csak épp strabancol bennem a nátha, nagy, nehéz rongyokat vonszol partvisvégen, de hát kiben nem taknyos a január?

Kaliforniában, mondja Tituszné, ott az infolenza is kalbászból van.

Illenék beköszönnöm, mondani valamit prológ, hogy hát itt valami lazák volna leendő, valami bizonytalan tematikájú, terjedelmű és kimenetelű karcolat-sor, inkább a kriksz-kraksz, mint a rézmetszés értelmében. Ha be kéne mutatnom bianco, az egyszerűség kedvéért Szép Rózának nevezném, ki szeplős és csúnyácska, s kiben majd figurák, kinagyítások, arcok.

Legyen hát a munkacíme Fikarc. Tudja, mondom neki, a fikarc az első jelentésben „majdnem semmi”, illetve „fast gar nichts”, amúgy az Etimológiai szótár szerint ismeretlen eredetű. Jelent továbbá vékony szálat, rostot, s kis rojtot, foszlányt, rongyocskát. Apáczai Csere János Encyclopaediájában, már megbocsásson, „a vizelet közepiben szőr és pókháló szabású fikartyok is úszkálnak”. Később, Petőfi szerint „egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból”, míg Nagy Lajosnál „Végtelen nagy fájdalmának egy fikarcnyija száll ki a melléből hosszú, hangos sóhaj alakjában”.

Ahh, mondja grófnőn Tituszné.

Jó kis szó ez, higgye el, győzködöm, mattocska és sűrű, mindent megenged és nem követel semmit, s ha már elvállaltam, csak kell valahogy neveznem ezeket, bár eleinte úgyis szövegnek hívom majd, szöveg a Beszélőnek, mondom, és persze szidom alkalmasint, holott írni jó. Nem írni is jó, vagyis olvasni, de írni is jó.

A náthát valami ammóniákos, trisós asszonynak gondolom el, illetve tapasztalom, kövérnek és mogorvának. Bit akar velem Tituszné, mondom neki, ahogy forgolódik a szűk helyen, egy arcüreg, de még egy koponya is nagyon szűk tud lenni, sürög és szuszog, bundabugyi, mackó, súlyos pongyolák, a vödrét pedig, a tompa vödrét folyton odaveri a fejemhez, mert egy istennek se tudja keresztülcibálni az orromon, noha igyekszik, és beszél, beszél megállíthatatlanul, valami kásás, visszhangos nyelvet használ, még énekel is, rekedten és mosolyogva énekel egy rossz, monoton románcot, miszerint csendes kis kórházi ágyban fekszik egy főhadnagy úr, felszökik nékije lááááza, méghozzá álmatlanul.

Na ugye, hogy szép, mondja a beszorult vödre mögül, s hogy nekem mindig így recseg-e a homlokom?

Szép, mondom, ez a sok áááá a szájában nagyon szép, és hogy érzi-e, olyan a szagom, mint egy disznóölés, merthogy fokhagymát eszek, amit ő, a Róza állítólag el nem visel.

Mit, hogy el nem, mondja, sőt szereti, meg az asprót is szereti, meg a forró mézet is szereti, csak ha tüsszentek, azt nem szereti, mert akkor elcsúszik ott benn, elejti a vedert, és folyik nekem széjjel a jó kis trisós vize, folyik a könnyem, hát kell az? Nem kell. S hogy menjünk, ne szerencsétlenkedjek itten a szárazon, bújjunk ágyba, feküdjem ki őtet.

S az lesz, ágyba bújok Titusznéval, ott szuszog az agyam helyén, tekeri le a lebernyegjeit, nyomkodja a vádliját fájdalmasan, és azt meséli, mit meséli, szortyogja a fülembe, hogy őnáluk otthon a disznóölés tisztára mint a lakodalom, éppen csak a személy, az más kicsikét, szóval nem fátyla van, hanem szalonnája, de ekkora, e, és mutatja a négy ujjával a nátha, hogy mekkora van a menyasszonynak Abádszalókon, ami nem Kalifornia, de ezt alighanem már csak álmodom.

• Kultúra