Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Mindannyian tudjuk, hogy viszonyunk egy antológiához, kiállításhoz, gyűjteményhez aszerint lesz közvetlen, bensőséges vagy éppen ellenkezőleg, elutasító és ellenséges, hogy mennyi és milyen minőségű „érdekünk” fűződik-fűződhet az „anyaghoz”, ahhoz az egybeszerkesztett matériához, melyhez közelítenünk kell vagy illik. Ha találunk az összességben valami olyasfajta elemet, mellyel mi magunk is rendelkezünk, vagy ha látunk egy-egy tárgyat, amit nagyon és irigyen szeretnénk birtokolni, mert még nem adatott meg a tulajdonlása, nos akkor egyetértésünk a válogatás, a gyűjtés, az egybeszerkesztés elveit illetően teljes vagy legalábbis igencsak rokonszenvező lesz; amennyiben viszont sem a ráismerés, sem a vágy nem működik, véleményünk hűvösen objektívvé, nemritkán elutasítóvá válik: egyszerűen azért, mert nem érzünk közösséget a dologgal, a mások által halmazba összekaszált látványmorzsákkal.

Vagyis a lényeg: vagyunk-e tükröztetve, tükröződünk-e másnak a szándékaiban.

A Speculum kiállítást látva ugyan nem dicsekedhetünk azzal, hogy a Vörösváry Ákos gyűjteményének tárgyaihoz hasonlóakkal rendelkeznénk, ám az biztos, hogy szinte minden darabot szívesen eltulajdonítanánk, ami annyit jelent, hogy az iméntiek értelmében valami pozitív negációval – ha van ilyen – fordulunk a falakra, tárlókba, földre, mennyezetre özönlött tükrök és dobozok, művészi művek és simulacrumok (!) felé. Lelkesedésünket – különös módon – egy hiány, mégpedig kettős hiány is növeli. (Semmibe véve azt az ellentmondást, miszerint a már mondottak érvényében azt kellene közölnünk, hogy mivel az „objektum” nem szerepel a Vörösváry-gyűjtemény aktuális prezentációjában, de meg nekünk sincs birtokunkban – talán, mert nem is kell –, ám jellegzetes és fontos tárgyról van szó, ez a hiány lerontja a kiállítás értékét. De nem teszi.)

Ami hiányzik innen és onnan, az a zsebtükör (meg a lukácsi tükrözéselmélet), szóval a zsebtükör, ama kerek vagy négyzetes eszköz, melynek igazi divatja valamikor az ötvenes évek derekán dúlt, s ami nélkül igazi jampec el sem volt képzelhető. Kicsinyek voltunk ugyan még akkor, ám nem oly vakok, hogy ne láthattuk volna az igazi férfi igaziságának képpé és jelképpé válását; a jampi, midőn farzsebéből zsebfésűjét, zakója belső zsebéből zsebtükrét rántotta elő, idollá lett, s a mozdulat olyképpen volt szimmetrikus, mint az az eltitkolt gesztus, mely a francia kártya bubijának félbevágottságában rejlik. A zsebtükör kultusztárgy volt (a zseb úgyszintén) – ám erről most nem érdemes többet beszélni –, egyszersmind az instant-hiúság elengedhetetlen része: éppúgy alkotóeleme az önkép elkészítésének és az önkép dajkálásának, mint a forró víz a neszkávénak.

A tükrét machósan előrántó jampecet a puritán pártaktivisták nemcsak körülröhögték, de meg is bélyegezték; stílust tulajdonítottak neki, méghozzá nagyon is idegent.  Azt hitték, értik Buffon agyonidézett mondatát – „A stílus maga az ember” –, de nemcsak arról nem volt fogalmuk, mit is jelentenek ezek a szavak, azt sem vették észre, hogy a gondolat hamis, és az maradt máig. Az igazság ugyanis az, hogy a stílus zsebtükre az embernek, a stílusban és a stílusról verődik oda-vissza, föl-alá az ember képe, reflektál és reflektálódik a szerencsétlen. És ez lényeges különbség, hiszen a tükör mégsem keverhető össze a tükrözöttel; közöttük szigorú időbeli viszony van, fel- és kicserélhetetlen elemekből álló rendszer, vagyis rend.

Az persze már más kérdés, hogy mint tudjuk, minden tükröz és tükröződik, kivéve a rossz kis zárt, fekete kamrát, melynek falairól aztán semmi, de semmi nem verődik ide vagy oda. Amúgy nincsen más, ami ne pingpongozna valami kisded fényrészecskével, még lelkünk is megteszi ezt akár legmélyebb depressziónk kellős közepén is: ha mással nem, hát önképünkkel verdestetjük agyon önmagunkat.

A tükör tehát nagyon is fontos: egyfajta világmodell, tagadhatatlanul.

A légyfogó már nem annyira, legalábbis látszólag. A Speculum kiállítás kevésbé látványos és gyengébben kijátszott tárgyegyüttese dobozokból, tékákból, vitrines szekrénykékből és hasonló tartókból áll, ezek között látható egy ravasz főmű, Vörösváry Ákos Nagy légyfogó vitrine. A, ha jól emlékszem, biedermeier tükrösszekrényben sorakozó üvegcsapdák reputációja nyilván jóval kisebb, mint a hivalkodó tükröké, a valódi spektákulumé (úgy rémlik, a katalógusban etimologizáló szerzők ezt a leszármazást és jelentésváltozatot nem vették figyelembe, mondhatni, nem reflektáltak rá, bár láthatólag a teljességre törekedtek). Pedig a légyfogók nemcsak szépek mint tárgyak – s mert mi is birtoklunk ilyesmit, tehát rokonszenvessé teszik a tárlatot, az okot lásd fentebb –, hanem ugyancsak metaforikusan, allegorikusan avagy szimbolikusan utalnak az univerzumra. Más szóval maguk is tükrök. Ezek az egyszerű, gondolom, millószámra gyártott szerkezetek ugyanis – talán a varsa „hatásmechanizmusa” alapján – a becsalogatás és a kijárat elrejtésének technikájával dolgoznak; a légy, ha lenne elég esze – hiszi a rafinált ember –, miután jóllakott az ecetes, cukros vízzel, lefelé repülve vagy mászva, kibújhatna az edény alján nyíló ki-bejáraton, ám a légy hülye, s nem talál rá a lukra, mert úgy van megcsinálva (finomabban: genetikailag programozva), hogy ne bírjon. A légy tükrében – tudatában – viszont az ember mutatkozik ostobának, aki azt sem tudja, hogy a rovar előtt nincs akadály, mert ahova az bemegy, onnan, ha akar, ki is jön. (Ilyen értelemben a légy az ember hamis vagy torz tükre. Más szempontból doppelgangerek.) A légy tehát dőzsölése után vidáman kimászik a csapdából – láttuk már ezt sokszor, kísérletezni is próbáltunk, hátha benn marad –, és egy-két fittyet hány. Vörösváry is tudja, hogy a dolog így működik, mert a vitrinben csak üres légyfogók hevernek, melyek így a szekrény tükrös hátfala előtt úgy festenek, mint különös, ámde affektált bonbonièrek, furcsa kis urnák, szépelgő vesztőhelyek. Világnak tüköre…

• Kultúra