Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

– Idén a bronzpermet már téged sem került el: megkaptad a Munkácsy-díjat. Nem szeretném, ha fanyalognál, s csak a szégyent emlegetnéd.

– Persze, örülök, hogy valakinek eszébe jutottam, s a szövetség festőszakosztálya rám szavazott. Szóval, jó érzés, hogy vannak, akik szeretik a munkáimat. Másrészt mit jelent egy ilyen díj? Érem, oklevél, egy kis pénz. Eszembe jut például a közhely: „Munkácsy, a legnagyobb magyar festő, aki egyetemes szintre emelte a magyar festészetet, megkapta a párizsi aranyérmet.” Mikor? A porosz–francia háború küszöbén. A zsűri nem akarta németnek adni, jó kompromisszum volt az ott élő tehetséges magyart jutalmazni, akiből aztán rendes giccsfestő lett. Kedves karriertörténet. Az érem – mindenesetre – szép (senki nem tudta megmondani, ki csinálta), nem úgy, mint az oklevél, aminél általános iskolásként is szebbet kaptam. Arra is oda lehetett volna figyelni, hogy az átadás ceremóniája alatt a Honvéd énekkart ne préseljék annyira be a sarokba, hogy a kórustagok egymástól szinte levegőt sem tudtak venni, s a karnagy csaknem homorítva vezényelt. Aztán a díj átnyújtásakor a miniszter, a díjazott és a fotósok a Laokoón család tagjaiként gabalyodtak egymásba. Szóval olyan volt, mint a frissen nyílt Pandora-galéria, melyben a hatvanas évek nagy nemzedéke szorong 17 négyzetméteren. Sorozatos aránytévesztés; méltatlan zsúfolódás a gardróbban. Ennyit kultúra és tér viszonyáról.

– Azt hiszem, bár ez tényleg csak föltevés, a díjat nemcsak festőként kaptad. Tizenöt éve tanítasz, ötödik éve az Iparművészeti Főiskolán, tavaly óta pedig a reformverte Képzőművészeti Főiskolára téged is besöpört az új szél. Amióta ez utóbbi rektori tanácsának tagja vagy, tönkremenni látszol. Éppúgy emészted magad, mint annak idején a Fiatal Művészek Stúdiójának boldogtalan elnökeként.

– A főiskola „megújítása”, vagy pontosabban, a főiskolai konszolidáció – a rektor kinevezésére gondolok – meglehet, picit el lett kapkodva. A tisztelt Egyetemi Tanács egy korai Forman- vagy Gazdag Gyula-film stílusában adta elő magát. A nagy feketézők már kihaltak, maradt a „zacc”, ám közben kitört a demokrácia. Így az egyetemi autonómia bástyái mögött megerősödő konzervatív középszer, a butik-bedolgozó kisiparossá átfejlődött birodalmi művésztársaság további tíz évig bátran etetheti fűrészporral az ifjúságot.

– Jó, de hát e bástyák mögé bekerült még Baranyay, Jovánovics, Maurer, Molnár Sándor, Pásztor Gábor, Pauer meg mások is. Te pedig tagja vagy a „hatalmi elitnek”, közelről nézheted a tüzet.

– Valóban, de korábban is volt itt jó művész és tiszta ember, Kokas mester például, de sok lúd disznót győz. És a helyzetük is bizonytalan: újabban kéthavonta írják alá a szerződésüket, miközben olyanok vannak docensként, egyetemi tanárként státuszban, akikről vagy azt sem lehet tudni, kicsodák, vagy nagyon is ismert áldatlan tevékenységük, mellyel évtizedek óta dezorientálják növendékeiket. (Egyébként normális körülmények között miért ne lehetne mindenki szerződéses, miért kell egy valódi művésznek fix státusz? Tanítson addig, amíg a diákok őt választják. Máris minden elevenebb lenne, s nem ez az agyrém, hogy aki egyszer bekerült, az gond nélkül eldekkolhat ott húsz-harminc évig.) De hát mindent lehet. Az 1870-es évek közepén, hat évvel Courbet müncheni látogatása után az akadémián megalapították a vallásos festészet tanszékét, bár az is igaz, hogy a Cornélius által beszüntetett tájképfestészeti osztályt is újraindították. Csak én nemigen örülök az ilyesfajta analógiáknak. S ha ma arról beszélek, ami viszont száz évvel ezelőtt prímán működött, igazamat nem vitatják, de a körülményekre hivatkozva avantgárd utópizmusnak minősítik. Mindenki a hagyományra hivatkozik, s közben a status quóra gondol. Ilyen például a felvételi vizsga kérdése. Egy iskola önképe ennek mikéntjén mérhető. Ez nálunk évtizedek óta fej- és aktrajz szénnel A/2-es papíron, aztán egy bizottság elbeszélget a jelentkezővel arról, hogy milyen művészeket ismer, jár-e kiállításokra, ki a kedvence… A felvételiző készül, szakkörökben begyakorolja az aktuálisan sugalmazott manírokat, és közben elfelejtődik, hogy a művészet sohasem merült ki a mégoly virtuóz stúdiumrajzban. E munkákból kétségtelenül lehet következtetni bizonyos képességekre, s hogy mennyit tréningezett a versenyző, de elsősorban arra, ki mennyire dresszírozható mintakövetésre.

Egyetlen egészséges megoldás van: az osztályt indító tanár – több fordulóban – vegyen fel magának növendéket, mondhatnám, vállalkozzék, a maga kockázatára. Tehát teljes szabadságot kapva vállalja a felelősséget! (Jellemző, hogy ezzel szemben mindenki azzal érvel, hogy ez a módszer „visszaélésekre adhat alkalmat”, mintha nem épp a bizottsági szavazatpontokkal lehetne manipulálni. És ki az az idióta, aki olyannal akarna éveket eltölteni, akiben nem lát fantáziát?) Minden évben ki kellene adni egy tájékoztató brosúrát, kik azok, akik osztályt indítanak, mik a követelmények, ki hány növendéket vállal, s mire akarja őket tanítani. Vagyis nem az iskola vagy a minisztérium számára kellene „tanterveket” készíteni, hanem a diákoknak, hogy a jelentkező egy programkínálatból választhasson, lássa, mire számíthat.

– A diák tehát nem szakra, hanem tanárhoz jelentkezne?

– Igen, hiszen az ellenkezője ma már csak azért is értelmetlen, mert ki tudja megmondani, hogy például Maurer Dóra festő, grafikus, fotós vagy filmes-e? S végül egy normálisan működő mester–tanítvány viszonyban mi lehet az akadálya annak, hogy esetleg másfél év után a hallgató közös megegyezéssel másnál folytassa tanulmányait? E rendszer természetesen csak olyan tantestületben működik, ahol tisztelik egymást és kölcsönös a bizalom. De ha hátulról csak ledöfés várható – márpedig várható…

– Újra mondom, te is tagja vagy a különböző tanácsoknak és bizottságoknak, s így a hátad…

– Már nem. Lemondtam minden funkciómról.

– Jól tetted. De mit jelent a gesztus? Magad alatt meggyújtottad a máglyát, vagy föladtad?

– Lemondtam, mert lemondtam arról a gyerekes illúzióról, hogy van itt valaki, aki komolyan akarná a változást; mintha a rendszerváltás lépéskényszert jelentene. Mert mi történt? A Kiss István-féle főiskoláról a kompromittált cégért eltávolították, más mindenki maradt – a fejetlenség is. Nincs reform: púpnak és önigazolásnak néhány új tanár bekerült. És mit várhatunk az aktuálpolitika Prokrusztész-ágyában összefekvő „régi és új” nászától? Volt „ellenfelek” egy emberként a hivatal varázsigéjét mormolják (a kórusban ott zümmög a gyanútlan vagy esetleg cinikus ifjúság): „legfontosabb az oktatás folyamatossága!” Prágában az üres főiskolát odaadták Milan Knizaknak, Pozsonyban Jozef Jankovicnak, rendezzék be, s hasonlóan jártak el a németek is. Csak mi dédelgetjük saját sarunkat, sapkaként kínálva a pelenkát. Elég belemerülni a főiskola történetébe, találunk adalékot az agyalágyult magyar fátumhoz. Marad az örökzöld adys alternatíva: káromkodni vagy fütyörészni. Tudtad, hogy az, ami ma van, az a kilencszázhúszas Réti–Lyka-féle reform folyamatosan toldozott-foldozott változata, melyet egyfolytában támadtak a „vaskalaposok”?

– Némiképp hevületes vagy, tán fölösen is. Egyébként, azt hiszem, valami olyasmi a kérdés, hogy vajon képzőművészek vagy művészképzők tanítanak-e, kell hogy tanítsanak a főiskolán.

– Hát igen, itt a hiányzó vízválasztó. Az államszocializmus főiskolája a művészszakma kvázi kirakatrendező kádereit képezte, sorozatgyártásban termelte a gépezet alkatrész-utánpótlását. Netán mégis szuverén személyiségekre volna inkább szükség, akik példaértékűek, s tudják, mit kell tanítani egy „posztmodern” akadémián.

– Egyáltalán akadémiára van-e szükség?

– Van más út a szükségből a szabadságba? Ha jól tudom, az akadémia egy árnyas liget, s ha elfeledjük Platón művészetellenességét, a pénzt és a politikát, akkor akár már a művészetről is beszélhetünk. A művészet mintát ad a szabadságnak; a szabadság a művészetben éli meg magát. A művészetelvet bürokrata nem képviselheti, de egy akadémiának a művészetet kell képviselnie.

– Te is tudod, hogy mindez hab a tortán, ám maga a torta igencsak száraz kis linzer-katafalk. Mit ér ez az egész, ha magyar?

– Azt nem tudom, de legyünk itthon. Az alapgond a teljes értékzavar. Tisztázandó, mi a „helyi” és az „abszolút érték”, mi az, ami megállja a helyét Magyarországon kívül is. Egyébként a ti dolgotok megírni a század magyar művészetének történetét. De szomorú, hogy az egyetlen Lyka-léptékű művészettörténész is inkább vásározik. És a pénz megcsinálja azt, ami a pártállam népfrontos kultúrpolitikájának nem sikerült, a szart összemossa az arannyal. S közben a nagy kiállítás a Nemzeti Galériában azt sugallja, hogy a hatvanas évek művészetéről Sváby és Melocco munkássága említése nélkül is lehet beszélni. S ezek az egyoldalúságok rossz helyen rajzolják ki a frontokat. De minthogy még mindenki egy kapura játszik, minden öngól győzelem.

– A kérdés akkor már csak az: a menekülés vagy a faarcú anarchia a pálya? Rejtőzni vagy fát vágni akarsz-e zefíres ligetedben? Vagy ha ezek nem alternatívák, akkor új vetítővásznat vársz?

– Tegyél fel egy másik kérdést!

– Miért?

– Csak.

• Kultúra