Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

A közelmúltban az osztrákokkal, a németekkel a dánokkal, a finnekkel és a hollandokkal volt csoportkiállítások után most a szlovákokkal állnak párban a magyarok a Műcsarnokban.

Az Oszcilláció című tárlat – melyet először Komarnóban rendeztek meg, s az, a hírek szerint, nem volt pontosan azonos a budapestivel – egy igen közelinek látszó világ képzőművészetéről ad képet. Ám minden közeliség, szomszédság, a közös múltról és jelenről mondott banalitásözön ellenére sincs (volt) sok fogalmunk az ott született értékekről, s gondolom, nekik sem a mieinkről. Nem mint hogyha a távolabbiakról sokkal számosabb lenne, valami fölszínes benyomással – a kiállítások és az utazások révén – azonban mégiscsak több jutott nyugatabbról és északabbról. Szlovákiából jószerivel csak Josef Jankovic, Juraj Melis vagy Stano Filko munkáit ismer(het)tük meg a hetvenes évekből: kényszerből lett konceptualisták, a kivitelezésre talán mindörökké csak várakozni kényszerülő szobrászok műveit. Mindez persze elsősorban az összebarátkoztatottság, a politikai együttgyanakvás következménye, a presszúra eredménye volt. (De meg persze van másodsorban is: nem volt kismiska a gyanú sem, miszerint innen és onnan úgysem várható semmi fontos.)

Ám mindez már nem érdekes.

A Zuzana Bartosova, Archleb Gály Tamara és Beke László prezentációjában látható több mint ötven művész most igen rendes képet ad a helyzetről, vagyis a helyzet egy szeletéről. Nem arról persze – s nekem ez tetszik –, hogy mit ér a szlovák meg a magyar, ha művész, vagy hogy mit ér a művész, ha szlovák vagy magyar, hanem a művészetről, ha még aziránt valaki is érdeklődik.

Az általuk adott kép a kilencvenes évek vezető műformájának látszó installációról rajzolódik, hiszen a kiállítás szinte kizárólag (be)rendezett tereket foglal magába, vagy legalábbis olyan műveket, melyek nem egyszerűen két vagy három dimenzióban működnek, hanem a teret is valamiféle kollázsként vagy más szempontból, valamifajta montázs elemeként használják, olykor viselik.

Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna olyan tárlatot, mely akkora méretben és műszámmal, meg nyilván óriási erőfeszítéssel szentelte volna önmagát az installációnak, mint ez most a Műcsarnokban, s nem emlékszem olyanra sem, mely annyira ambivalens lett volna, mint az Oszcilláció. (Ami a műszámot, a részvevőket illeti: a szlovákok közül – természetesen – egyetlen hiányzó neve sem jut eszembe, itthonról azonban, a Bartosova által a katalógusban reklamált Pinczehelyi Sándoron kívül, Swierkiewicz Róbertnek mindenképpen a Műcsarnokban lenne a helye.)

A kiállítás egyrészt – éppen dimenzióinál fogva – lenyűgöző, s igen sok következtetésre ad lehetőséget. „Első olvasatban” az összes premissza persze megfogalmazhatatlan, így a konzekvenciák is, inkább csak helyük határozható meg. Érdemes lenne megvizsgálni például a koncept megvalósulásának-megvalósíthatóságának értelmét (Peter Meluzin), a „népi” efemer szerepét újabban (Ádám Zoltán), elemezni a mitológiai, filozófiai és politikai mozzanatok, sztereotípiák, banalitások, patentek beépülésének útját, s leltározni a forrásokat (Peter Rónai, Galántai György, Július Gyula, Hejettes Szomlyazók, Romváry János), fölmérni a tiszta, a konkrét festészet esélyeit a kilencvenes években (Maurer Dóra, Rudolf Sikora), és így tovább.

A kiállítás azonban, más szempontból, nem a részlet, hanem az egész szintjén is felveti a berendezés konceptualizmusának kérdését. Az installáció mint mű(tárgy) ugyanis valódi jelenlétét illetően a bemutatáshoz, az installáláshoz, a tartamhoz kötött, egyébként, mint a koncept és a díszlet, tervekben és dokumentumokban él. Így lényege a folytonos kiszolgáltatottság, a változás (mindaddig, míg esetleg végleges, ideális helyzetben múzeumi keretek közé nem kerül), következésképpen csak ritka alkalmakkor önmaga, hiszen többnyire ismételhetetlen. A módosulás marad állandó, meg a vázlat.

A műcsarnoki kiállítás keltette ambivalens érzések is innen fakadnak. A tárlat ugyanis szét-, illetve kirendezte magát: az installációk terüket vesztették, egymásba omolva föladták még ideiglenes autonómiájukat is, és többnyire inkább közeiket, nem pedig dimenzióikat tarthatták meg. Valószínűleg jelentések és talán formák is módosultak egy nagyobb installációs elv, az Oszcilláció nagyralátó konceptje érdekében.

• Kultúra