Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Kovács Péter: Köszönöm a méltató szavakat, de nincs szó búcsúról. Végül is most csak az igazgatóságról köszöntem le, és nem szeretnék elmenni innen, és remélem, nem is fognak elkergetni. Igyekszünk folytatni azt a munkát, amit eddig csináltunk, ha más pozícióból is. Az elmúlt harminc évben egyébként hozzá voltunk szokva nehézségekhez, hogy finoman fogalmazzak, de az is igaz, hogy most valami egészen új dolgot kell megtanulnunk.

Eddig egyfajta partizánharc folyt. Időnként sikerült előrenyomulni, területeket hódítani, máskor rugalmas visszavonulással, elkerülő hadmozdulatokkal élt az ember, és hát az igazsághoz tartozik, hogy mondjuk az utolsó 8-9 évben végül is egészen kiegyensúlyozottá váltak a körülmények, és persze ’88–89 után az ember telve volt reményekkel és tervekkel is, hogy hogyan lehet ezeket a dolgokat kiteljesíteni. A köztudatban elsősorban képzőművészeti kiállításaink ismertek, holott a múzeum munkájának ez csak a kisebbik része. A Szent István Király Múzeum egyike a legrégebbi magyar múzeumoknak, 1873-as alapítású. A Nemzeti Múzeum után ez rendelkezik az ország legnagyobb régészeti gyűjteményével. A raktárainkban őrzött közel kétmillió tárgy körülbelül kilencven százaléka régészeti. Van néprajzi, helytörténeti gyűjteményünk is. A képzőművészeti anyag a legfiatalabb, mert az valóban azóta jött létre, amióta mi Mártával itt vagyunk. Csók Istvántól, aki ide kötődik, volt egy viszonylag jó anyag, aztán a harmincas évek végén idekerült Aba-Novák Vilmosnak egy sokat emlegetett pannója, mely a ’37-es berlini világkiállításon szerepeit, de gyűjtemény nem volt. A régészeti jelleg persze nemcsak a tárgyakban dominált és dominál ma is. Ez egy nagy szellemi műhely, aminek a kialakítása elődöm nevéhez, Fitz Jenőhöz fűződik. A fehérvári nemzetközileg is egyike a legismertebb magyar múzeumoknak, régészeti tevékenységét nagyon jól ismerik külföldön. Régész munkatársaink állandó szereplői a nemzetközi szakmai konferenciáknak. Nagyon széles körű publikációs tevékenységet végeznek, évkönyvünk mintegy háromszáz külföldi intézménybe jut el.

Hogy kerültetek éppen Fehérvárra? Nem hiszem, hogy ez a város harminc évvel ezelőtt olyan vonzó lett volna.

K. P.: 1962-ben végeztünk. Úgy gondoltuk, hogy vidéken el lehet kezdeni valamit. Annyira Budapest-központú volt az ország, hogy abszolút nem figyeltek oda, mi történik Pesten kívül. A vidéki múzeumok éves tervét a minisztérium múzeumi osztálya hagyta jóvá. A miénk mindig jó vastag volt, így hát olvasatlanul jóváhagyták. Benne volt a mi kiállítási programunk is, senki nem mondhatta, hogy nem jóváhagyott program alapján dolgozunk. Először ’65-ben, Korniss Dezső kiállítására jött le személyesen Aczél György kiabálni Fitz Jenővel és velünk. Akkor már észrevették, hogy itt valami történik.

Egy vasárnap délelőtt berendeltek bennünket a múzeumba. Megérkezett Aczél, a maga vezette Mercedesen a családjával, és ordítva lehordta Fitz Jenőt: hogy jut eszünkbe kiállítást rendezni olyan embernek, mint Korniss Dezső.

Politikai vagy esztétikai érvei voltak?

K. P.: Kultúrpolitikaiak. Azt mondta, hogy ilyen embereknek rendezünk kiállításokat, amikor egyébként is kevés a kiállítási lehetőség Magyarországon, és nem tudnak mit mondani például Farkas Aladárnak…

Kovalovszky Márta: …aki egy jó elvtárs…

K. P.: …aki ostromolja őt, hogy kiállítást szeretne. A következő években ismétlődtek a hasonló látogatások és személyes intézkedések. Még utólag is furcsa, hogy ha tényleg megijedtünk volna, és nem csináljuk tovább, akkor senki nem érdeklődött volna, hogy miért nem csináljuk. Aczél tudott volna hathatósabban is intézkedni, még csak le se kellett volna jönnie, elég lett volna, ha a titkárnője leszól a fehérvári elvtársakhoz, hogy mi van ott abban a múzeumban – tálcán vitték volna a fejünket eléje azonnal. Szóval végül is adott lehetőséget arra, hogy az ember továbbra is renitens legyen. Ez hozzátartozik a képhez.

Volt viszont egy nagyon nehéz időszak. 1969 és ’72 között majdnem lehetetlenné vált a munkánk: ’69-től kezdve köteleztek, hogy minden szeptember elején személyesen menjek föl a minisztérium képzőművészeti osztályára, amihez elvben nem volt a múzeumoknak közük, és mutassam be az osztályvezetőnek a következő évi tervet, és kvázi nihil obstatot szerezni tőle. Hát itt történtek csúnya dolgok. Mindig négyszemközti beszélgetéseken, aminek ugye nincsen nyoma. Ha valaki megnézi azt, hogy mi folyt nálunk ezekben az években, akkor föltűnhet, hogy hiányzik a kortárs művészet, mert azt, amit ajánlottak, nem akartuk kiállítani, amit mi akartunk, ahhoz nem járultak hozzá. Mi inkább visszavonultunk, és ezekben az években nagyon sok történeti jellegű és izgalmas, érdekes néprajzi kiállítást csináltunk. Én ugyanolyan szeretettel és büszkén emlékszem vissza ezekre is, mert csupa olyan dolgot mutattunk be, amit máshol, máskor nem lehetett látni.

Az én első „kapcsolatom” a fehérvári múzeummal a Csontváry-kiállítás volt, amit elsős gimnazistaként néztem meg a barátaimmal. Azt hiszem, kevés ilyen revelatív és korszaknyitó kiállítás volt időben közel és távol, mint ez 1963-ban. Nem is Csontváry vonult akkor be a művészettörténetbe vagy a köztörténetbe, hanem ti egy kiállítással. Hogy jutott eszetekbe megrendezni?

K. P.: Fitz Jenő akkor már évek óta küzdött azért, hogy Csontváryt be lehessen mutatni Fehérváron, és hogy lehetőség nyílt rá, az szerencsés módon összeesett a mi pályakezdésünkkel. ’62 augusztusában kerültünk ide, a kiállítás ’63 májusában nyílt, s nagyon boldog vagyok ma is, hogy ennek a dolognak akkor már tevékeny részese lehettem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a Csontváry-kiállítás sikere volt az, ami nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy itt, hatvan kilométerre Budapesttől érdemes elkezdeni valami olyasmit, amit ott nem lehet megcsinálni.

Ez a kiállítás rettenetesen erős felütés volt, mert Csontváryt – Bernáth Aurél révén – a szakma bolondnak, dilettánsnak, naiv festőnek tételezhette, Fülep Lajos révén viszont a magyar festészet csúcsaként. Mind a két vélemény ismert és elterjedt volt, de egy rövid időre hivatalossá – ha kimondatlanul és bizonyos szégyenkezéssel is – Bernáthé vált.

K. P.: Politikai és szakmai ügy is volt az egész. Politikai részéhez annyit, hogy eredetileg arról volt szó, hogy a kiállítást Pogány O. Gábor, a Nemzeti Galéria akkori főigazgatója nyitja meg. Ki is nyomtattuk a meghívókat. Nem sokkal a megnyitó előtt a pártközpontból leszóltak a megyei tanácsra, a mi gazdáinknak, hogy ez nem egy országos jelentőségű esemény, ezt nem nyithatja meg egy országos intézmény főigazgatója, nyissa meg a helyi tanács elnöke, úgyhogy Bujdosó elvtárs nyitotta meg a Csontváry-kiállítást. Neki ugyan teljesen mindegy volt, hogy Csontvárynak vagy paprikajancsinak hívják azt a festőt, de az elvtársak nagyon csúnyán néztek Fitz Jenőre, hogy ilyen kényszerhelyzetbe hozta a megyét. Mert a dolgot leállítani már nem lehetett, hiszen nagyon nagy volt a híre, de közben meg kényelmetlen is volt. Hruscsov akkoriban járt Magyarországon, s hogy mi volt a háttere, azt nem tudom megmondani, de a Damen-program keretében Nyina Hruscsova Kádár Jánosné társaságában ellátogatott Fehérvárra, és megnézte a Csontváry-kiállítást. Beírt a vendégkönyvbe, hogy milyen gyönyörű, egyébként tényleg nagyon tetszett neki, én voltam hivatalból kalauzolója a kiállításon. És másnap ugyanazok, akik korábban azt mondták, hogy ez nem egy országos esemény, letelefonáltak Fehérvárra, hogy hát azonnal Pestre kell vinni a kiállítást, aminek igazából nem örültünk, de azért végül is az, hogy ez így történt, a helyi elvtársakkal szemben hosszú évekre védetté is tett bennünket.

Ezek a helyi elvtársak, szóval maga a megye meg a párt hogyan viszonyultak a múzeum programjaihoz? Értelmiségi turpisságnak tartották, vagy belebeszéltek?

K. P.: Azt hiszem, hogy eleinte értelmiségi turpisságnak tartották, mindig nagyon gyanakodtak, aztán volt egy olyan korszak, amikor rendszeresen érdeklődtek, hogy mi van, s mi igyekeztünk mindig nagyon objektív dolgokat mondani arról, hogy éppen mit csinálunk, érzékeltetve, hogy hivatalos dolgok vannak itt, és mondjuk ezeknél a beszélgetéseknél igyekeztünk mindig úgy csinálni, mintha ebben semmi rázós nem lenne. Mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

K. M.: Utoljára, úgy emlékszem, ’75-ben érdeklődtek feltűnően, amikor Maurer Dóra segítségével csináltunk egy Kortárs művészet magángyűjteményekben című kiállítást, ami tényleg pillanatfelvételt adott az európai művészetről. Ennek a második része volt ’76-ban a Sorozatművek. Akkor az volt a szokás, hogy a megnyitót vasárnap tartottuk, az elvtársak szombaton délelőtt vonultak föl, hogy előre megtekintsék a kiállítást. Jött egy elvtárs, akit fölvezényeltünk a második emeletre, és szemrebbenés nélkül végigmagyaráztuk neki az egészet. Valamelyik cseh művésztől volt ott egy nyalóka, azon némiképp meghökkent, én pedig abszolút hidegvérrel mondtam, hogy ez koncept art, az elvtárs mondta, hogy aha, ezt már hallottam, végignézte a kiállítást, elment, és úgy döntött, hogy a kiállítás maradhat, viszont neki nem kell hivatalból megjelennie a megnyitón. Ugyanazon a vasárnapon a Népszabadságban megjelent Rózsa Gyulának egy nagyon hosszú cikke erről a kiállításról, és egyáltalán olyan kiállításokról, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember tájékozódjon, és írt a kasseli Documentáról és arról, hogy íme van itt egy olyan kiállítás, ahol ugyanazokat a tendenciákat láthatjuk.

K. P.: A dolog másik vetülete, hogy majdnem nyomozás indult az ügyben. Valakik jelentkeztek nálunk, s az érdekelte őket, hogy kerültek hozzánk a cseh művészek munkái. Mi közöltük, hogy magángyűjtőktől, és meg is beszeltük néhány emberrel, hogy magukra vállalják a tulajdonosságot, hogy övék a dolog, mert egyébként tényleg illegálisan kerültek Magyarországra ezek a munkák.

A Bartók 32 Galériában is hasonló dolog történt, ott orosz anyag volt, s a szovjet követség tiltakozott, és nyomozott. De meséljetek arról, hogy milyen volt a viszonyotok a kritikával, hiszen a vidéki kiállításokról általában keveset írtak és írnak ma is.

K. P.: Mi együtt végeztünk Perneczky Gézával, akinek az volt a nagy korszaka, és a Magyar Nemzetnek, az ÉS-nek és néha a Népszabadságnak is írt cikket. És minden kiállításunkról írt. Na, most itt is bevált az, hogy szerepelt a múzeum, s ez altatólag hatott az elvtársakra. Volt viszont egy olyan időszak, amikor nem volt sajtónk, és ennek a súlyát éreztük is. Ez nagyon keményen összefüggött a baloldalnak azzal az ellentámadásával, ami ’68 után bekövetkezett. Hát azok nyomasztó, tényleg nyomasztó idők voltak.

És ilyenkor csökkentek a múzeumnak szánt pénzek is?

K. P.: Mi mindig borzasztó szegények voltunk, kevés pénzből gazdálkodtunk, és azt már nem lehetett csökkenteni. Igazából akkor indult el újra a szerkentyű, amikor ’74-ben Schaár Erzsébet kiállítását megrendeztük, bár akkor is volt egy jó kis huzavona a lektorátussal, mert nem akarták engedélyezni a kiállítást.

A ti programjaitok két síkon futnak. Egyrészt a XX. századi magyar művészet korszakait dolgozzák fel, másrészt egyéni kiállításokkal egy-egy életművet, máskor egy-egy pálya aktuális szakaszait mutatják be. A monografikus tárlatok kiválasztása, a dolog termeszeiénél fogva, igencsak szubjektív, viszont ügyelni illik a művészettörténeti trendre is, tehát valamit kell vagy kellene kezdeni azokkal is, akiknek művei esetleg nem tetszenek, de aktuálisak, benne vannak a világban.

K. P.: Amennyiben a múltba nyúltunk vissza, ott tényleg mindig művészettörténeti szempontok vezéreltek bennünket, és igyekeztünk nem kihagyni azt sem, ami valamiért távol állt tőlünk. A napi, a kortárs művészet esetében viszont mindig igyekeztünk vállalni azt a fajta bizonytalanságot, amit a saját szemünk jelentett és jelent. Azt hiszem, hogy valahol ez az egyik legfontosabb dolog, hogy az ember végül is saját magát, a saját ízlését vállalja.

És hogyan gyűjtöttetek abból a kevés pénzből?

K. M.: Az első években, amikor még semmilyen vásárlási lehetőségünk nem volt, rengeteg munkát kaptunk művészektől. Részben a kiállításokról ajándékoztak, másrészt ’64-ben volt egy „Tisztelt Művész úr…” akciónk: körbeírtunk a művészeknek, hogy egy leendő állandó kortárs gyűjtemény számára ajándékozzanak műveket. Hát elképesztő mennyiségű mű érkezett be. Nagyon sok reprezentatív darab is, mert kortárs gyűjtemény a hatvanas években nem volt, s a művészek maguk is fontosnak tartották, hogy ez valahogyan létrejöjjön, és ezért rájuk jellemző, fontos darabokat adtak.

K. P.: Biztos, hogy így, ahogy van, ez végül is egy hézagos gyűjtemény, de én ezt nem tartom rossznak, mert minden gyűjtemény a gyűjtő lenyomata is.

Korábban rendszeresek voltak az állami, pontosabban minisztériumi művészeti vásárlások is. Hogy működtek ezek? Jelentkezni lehetett, hogy mire tart igényt a fehérvári múzeum, vagy irányították a vételt?

K. M.: Lehetett jelentkezni…

K. P.: …mi ebbe sosem mentünk azért úgy bele. Megnéztük a raktárát, hogy mi az, ami abból nekünk kell, és, mondjuk, érdemes visszanézni a minisztériumi papírok között, hogy a legkevesebb tárgyat mi kértük ki a hatvanas-hetvenes években, mert hát tényleg csak azt kértük, amit szerettünk belőle. És hát most már hosszú ideje lehet kéréseket előterjeszteni, azóta tényleg nagyon jó kapcsolatok épültek ki a minisztériummal, és nagyon sok fontos dolgot megvettek nekünk.

Beszéltünk már arról, milyen fontos volt számotokra a sajtó. Azt hiszem, soha nem volt ennyire szoros a viszonyotok az újságírókkal, mint az elmúlt hetekben, de ennek talán mégsem igazán örültök.

K. P.: Ilyen nagy sajtónk még valóban nem volt.

Igen, itt annak az épületnek a sorsáról van szó, amelyben a Fejér megyei múzeumok szervezetének központja van. Ezt az épületet – amely jezsuita rendháznak épült a XVIII. század második felében, majd katonai kórház volt, azután ciszter kolostor 1950-ig, később pedig kollégium – 1978-ban vettük át, és az utolsó tíz évben sikerült fokozatosan kiépítenünk és felújítanunk, s romjaiból egy abszolút elsőrangú műemléki helyreállítást csinálni. És hát bizony hozzátartozik ehhez, hogy ezt a munkát nagyrészt a saját fejünk felett csináltuk, ebben benne van valamennyi munkatársnak a fizikai erőfeszítése is, és rengeteg idegfeszültség. De ma már elmondhatjuk, hogy az épület mindent rúd, amit egy ilyen múzeumi központnak tudnia kell. Itt van a központi restaurátor-műhelyünk, olyan jól felszerelve, amit azt hiszem, kevés múzeum mondhat el ma magáról. Itt van a városban másutt elhelyezett múzeumrészek telefonközpontja, a biztonsági központ, az adattárunk, a muzeológusok kutatószobái, raktárak. És hát ha beléptél az épületbe, akkor rögtön a római kőtárban találhattad magad, ami számomra az egyik legnagyobb öröm, hogy ezt itt sikerült elhelyezni. A kőtár évtizedeken keresztül szabadban volt, szabad levegőn, és az utolsó években hirtelen és megállíthatatlannak tűnő, egészen pestisszerű pusztulás indult el a kövek felületén a kitűnő levegőnek köszönhetően, amit ugye mindnyájan belélegzünk. Ez hál' istennek megállt, itt végre fedél alatt van ez az anyag, és azt hiszem, nagyon szépen kiállítva. Márciusban nyílt meg az új állandó régészeti kiállításunk is, amiről, megint csak én, a művészettörténész mondom el nagyon büszkén, hogy soha még Székesfehérvárott ilyen nagyságú, ilyen gazdagságú régészeti kiállítás nem volt. Egy ilyen nagy építkezésnek a végére érve megvoltak, megvannak a távlati elképzeléseink is, hogy korábbi lerobbant és kinőtt épületeknek a felújításával, esetleges bővítésével hogyan lehetne továbblépni, és a többi gyűjteményt is hasonló méretű kiállításokon a közönség elé vinni. Ez a folyamat most nemcsak hogy megállni látszik olyan anyagi nehézségek miatt, amilyenekkel korábban soha nem találkoztunk, de bejött az egyházi ingatlanok problémája is.

A városban ez két épülettel érint bennünket, az egyik a központi épület, amelyet a ciszterciták kérnek vissza, hogy rendházként használják, a másik pedig, amelyben pillanatnyilag állandó képzőművészeti kiállításunk, képtárunk van, s amelyet az evangélikus egyház igényel vissza, bár az elmúlt egy-két hétben fölmerült olyan lehetőség, hogy talán valamiféle kártérítés fejében lemond róla az evangélikus egyház. Ez óriási dolog lenne. Ami viszont a központi épületben van, azt tényleg nem lehet könnyedén szétszedni és átszállítani máshova. Ez nemcsak négyzetméterek kérdése. A megyei önkormányzat, a mi gazdánk, nem rendelkezik sem pénzzel, sem semmiféle ingatlannal. Készültek följegyzések arról, hogy hova lehetne, ide, oda elhelyezni a múzeumot, de ezek mögött semmiféle realitás nincsen. Ugyanakkor a megyei önkormányzat mintegy jelezve a megértését a cisztercita rend iránt, az épület egy részébe, a gazdasági hivatal helyiségeibe be kívánja költöztetni a rendet, ami azzal jár, hogy az épületen belül összébb kell húzódzkodni, bizonyos átépítésekre kell sort keríteni, amelyek szintén nem tíz fillérbe kerülnek. Én is próbáltam keresni a kiutat ebből a helyzetből, és miután érzékelnem kellett azt, hogy a megyei önkormányzat igazából nem méri föl, hogy mit jelent ez az intézmény, úgy gondoltam, hogy megpróbálom megkeresni a ciszter rendet, hogy közösen próbáljunk valamilyen jobb irányba elindulni. Megírtam a főapát úrnak a nyár folyamán, hogy szerintem azok a részmegoldások, amelyek felé pillanatnyilag a tárgyalások mutatnak, semmi jót nem hoznak senkinek. És én nagyon szeretném, hogyha megpróbálnánk közös erővel a végső megoldásra vagy megoldásokra koncentrálva eljutni a megegyezéshez. Hát ezt a levelemet a legtermészetesebb módon megküldtem a megyei önkormányzat elnökének is, hogy tájékoztassam erről a kezdeményezésről, amire nagyon gyors választ kaptam. Ebben a következők voltak leszögezve: sértem az önkormányzat érdekeit, máig nem tudom, hogy miért és mivel, és éppen ezért eltilt az ebben az ügyben folytatott mindenfajta tárgyalástól, levelezéstől és nyilatkozattételtől. Én az életben nem kaptam még senkitől se joggal, se jog nélkül ilyen levelet, és ezt végső soron úgy értékeltem, hogy teljesen kiszolgáltatottá tesz, nem engem személy szerint, hanem az intézményt ebben az egész ügyben, és hogyha ebből én nem vonom le a személyemre vonatkozó konzekvenciákat, akkor erkölcstelen módon fedezem az általam teljesen felelőtlennek ítélt magatartást. Ezért vállaltam, hogy lemondok. Nekem meggyőződésem, hogy adott esetben nem a ciszter renddel vagy az egyházzal van az intézménynek vagy pláne nekem vitám, az ő igényeiket a legmesszebbmenőkig megértem és elfogadom. Nekem a saját gazdáim ellen van kifogásom. Szóval ez nem ugyanaz, mint amikor egy iskolát visszaadnak, és abba holnap is gyerekek fognak járni, és valakik tanítani fognak, vagy egy kórházat is, amiben mindig betegeket fognak gyógyítani.

Mit válaszolt az apát a levélre?

K. P.: Jóval később kaptam csak választ a levélre, amikor itt már forrtak a dolgok. Apát úr megértőén nyilatkozott az én aggodalmaimat illetően, és reményét fejezte ki, hogy megoldódik az ügy.

Szóval – magyarul – nem válaszolt semmit. És mire akarnák használni az épületet? Valóban rendházként, és van annyi szerzetes, hogy belakjak az épületet??

K. P.: Hát hosszú távon nyilván rendház lenne. Amikor ez a dolog elindult, úgy volt, hogy az az atya akar beköltözni, aki szeptember 1-jétől a hitoktatást végzi a régi gimnáziumban. Azt csak a sajtóból tudom, hogy most arról van szó, hogy két szerzetes és a kiszolgáló személyzet beköltözik a gazdasági hivatal helyiségeibe.

De az egész épület birtokbavételét tervezik?

K. P.: Fokozatosan.

És az önkormányzat mit tud kitalálni, a szovjet laktanyát?

K. P.: Többek közt a szovjet laktanyákat. A tervekben szerepel régi épületünk bővítése vagy valami üres, esetleg műemléki épület ilyen célra való átalakítása is. De a megyei önkormányzat egyiknek sincs birtokában. Mind a kettőnek van tulajdonosa. A régi múzeumépület felújításával, esetleges bővítésével a harmadát sem lehetne pótolni annak a területnek, amit itt elveszítünk.

De én ezt megoldható kérdésnek tartom. Csak megegyezésen múlik, hogy az egyháznak, a cisztereknek építenek valahol egy új épületet. Szerintem ez lenne a leggyorsabb és a legolcsóbb megoldás, mert akkor nincs kidobva az ablakon a korábbi százmillió forint, és nem kell mozgatni a múzeumot a millió tárgyával, felszerelésével együtt, és nem kellene visszaalakítani ezt az épületet rendházzá, ami megint egy csomó pénz. Tehát ez lenne a legolcsóbb, biztos, hogy a cisztereknek ezzel szemben van millióegy érvük, és nemcsak, nem pusztán nosztalgia az, hogy ők ehhez ragaszkodnak. De vidáman el tudok képzelni egy olyan megoldást is, amilyen a budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumé. Nagyon boldogok lennénk, ha ez a lehetőség állna előttünk. És azt hiszem, hogy a székesfehérvári Szent István Király Múzeum megérdemelné, hogy legalább ilyen szinten foglalkozzanak vele.

Mi történik, ha úgy döntenek, hogy költöznötök kell?

K. P.: Ezt egyszerűen nem tudom elhinni… Én világéletemben optimista voltam, és most is az vagyok, de természetesen nem akarok lemondani arról a jogomról, hogy ezekben a kérdésekben továbbra is hangoztathassam a véleményemet és a meggyőződésemet, és most már remélem, nem is fogja senki megtiltani, hogy nyilatkozzak ebben a kérdésben.

• Kultúra