Skip to main content

Art for All

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1992. június 11-én délelőtt 11 óra előtt néhány perccel benyitott az Ernst Múzeum ajtaján G. Proersch (1943 – Dolomitok/Dél-Tirol) és G. Passmore (1942 – Devonshire/Anglia). A két férfi fölment az emeleti kiállítótérbe, üdvözölt néhány ismerőst és ismeretlent, majd másokkal együtt és megint másokkal szemben helyet foglalt egy hosszú asztalnál. Abban a pillanatban, amelyben nadrágjuk ülepe megérintette a széket, Proersch és Passmore urak anyaga megváltozott: spiritualizálódtak, művészetté – egészen pontosan szobrokká – lettek. Gilbert & George-dzsá váltak, kiállításuk, A világegyetem képei című, Európában másfél évig turnézó vándortárlat szerzőjévé és alkalmilag, de nem véletlenül egyik tárgyává.

Gilbert & George a sajtóértekezletre volt kiállítva. Szoborként válaszolgattak az izgalmatlan kérdésekre, rezzenetlenül viselték magukat, a közönséget és aligmintás, vastagnak és melegnek látszó világosszürke, minden divaton kívüli és aluli öltönyüket, strapabíró barna cipőjüket meg színes – zöld és sárga – nyakkendőjüket. Elmondták, hogy közérthetőek akarnak lenni, szólni szeretnének mindenkihez, sokan voltak rájuk hatással, de senki sem meghatározó módon, nincs közük a pop arthoz, s hogy aggódnak a világért. Egyebekben hihetetlenül jól érzik magukat Budapesten, a kiállítássorozat harmadik állomásán, és kíváncsian várják, mi történik majd 1993 tavaszáig, a menetelés végéig a hátralévő hét városban.

Elemelkedve a széktől a metamorfózis ellenkező irányt vett: Proersch és Passmore távozott az asztal mögül, hogy búcsút vegyen az ismerősöktől – most már mindenki az volt – a teremben –, Gilbert & George pedig csak a képeken és a retinákon, meg az emlékekben ködött.

A dél s a délután valami ebéddel s némi sörözéssel telt. Este hét körül, ismét az Ernst Múzeumban, felbukkant Gilbert & George, s hagyták, hogy megnyíljon a kiállítás. Most álló szobrok voltak. Hallgatták a velük és a performance-szal mint műfajjal incselkedő nyitószöveget (magyarul is, angolul is jó hosszan), ellenálltak az egyre gyötrőbb hőségnek – ruházat, kiegészítők nem változtak –, teljesítették tehát küldetésüket és kötelességüket. „Művészet mindenkinek” – mondták a hatvanas évek végén, pályájuk kezdetén, s előbb emberszobrászként, majd élő szoborként azóta sem vonják meg magukat a közönségtől. S bár személyes jelenlétük, a köz elé tárt életük az idők során – úgy rémlik – rendesen megváltozott, plasztikai megformáltságuk még mindig megkapó.

Korai gesztusaik, performance-aik, fényképeik és rajzaik, de elsősorban ők maguk mint tárgyak a harmincas és a hatvanas évek sajátos elemeit ötvözték. A figurák sugallta szolid kishivatalnok tradicionálisra konfekcionált külsejét tragikus bohócpillantás és olykor body artos testfestés kuszálta össze, s a fényképek rögzítette kompozíciók – hiszen szoborról, pontosabban szobrokról van itt szó! – a két háború közti angol portréfényképezés legjobb és legszebb hagyományait idézték. Éneklő szoborként előadott dalaik álnaiv, kvázidilettáns szövegei a művészet szétáradásáról, demokratizmusáról és kedvességéről beszéltek. Mindebben volt valami metafizikai, időtlen és majdnem bájos szelídség, épp ellenkezője annak a fajta individuális és automitomán gesztusnak, amely a néhány évvel korábbi olasz és francia mozdulatokat jellemezte (olyanokat, mint amellyel Piero Manzoni például művész-szart konzervált), s ugyanígy ellentéte az évtizedforduló kemény és kegyetlen body artos akcióinak is.

Mozdulatlan és mégis fürkész tekintettel állt tehát a két alak a megnyitón. Megrendezettségük alig is tűnt fel: tartásuk szó szerint az életből lesődött el. Mint ahogy új, most vándoroltatott, 1989-ben készült és kompakt kiállítási anyaguk is, mely 25 nagyméretű munkát foglal magába. A harsányan kifestett síkfilmpanelokból összeállított tablók a vizuális kommunikáció újbanalitását és újagresszivitását dizájnolják tovább, s a valaha volt metafizikus intimitást a jó és egészséges, valamint igencsak bombasztikus plakát- meg klippbunkóság tökéletesen eltakarította. Gilbert & George is korszerűsödött meg modernizálódott, s aggodalmuk a világért azsúrba került az aggódás tárgyával.

Ám az arcuk még mindig őriz valami régimódit, tagadhatatlanul.

A vernisszázs után kis taxiút következett, s fogadás a G. étterem egyik különtermében. A szobrok kint – vagy legbelül – maradtak, volt inkább magánvidámság és étel-ital. A művészet elpihent. Éjféltájt rövid séta egy Andrássy úti klub felé, tanakodás és beférkőzés a szociológiailag szenzációs rétegzettségű tömegbe. És persze inkognitó, akarva-akaratlanul. Egészen addig, mígnem a Műcsarnok élénk és aktív munkatársa – felébresztendő az alvó művészetet – ki nem ragadta a jazzband fennhatósága alól a mikrofont, s be nem jelentette, harsányan és némi amerikaiasan követelődző felhanggal, miszerint mindenki köteles köszönteni a két világsztárt, Gilbert & George-ot. Proersch és Passmore körülnéztek, s látván, hogy nincs másik Gilbert & George, megteremtették a figurát azonnal. A mű nem élt tovább néhány másodpercnél, de tán a legszebb volt. Fáradhatatlan, mint mindig, s hiábavalóbb, mint valaha.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon