Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Picassót én ismertem, Picasso a család barátja volt.

Képet tőle valamikor 1959–60 körül láttam először a ferencvárosi Liliom utcában (úgy rémlik, a mi Picassónk liliomot nem festett, s ez az utca felől nézve nem is különös), szóval Pest egyik legkedvesebb bérházának negyedik emeletén egy valószínűtlenül sötét, két szoba-konyhás lakásban, ahol ki tudja kiért, ki tudja miért és hogyan kerültek oda, szóval, ahol unokanővérem lakott anyjával, Ilus nénivel és nagyapjával, Lőwy bácsival (neki csak ez volt a neve), a család legeslegöregebb tagjával, a szobában, karszékében üldögélve hatalmasnak tetsző, ám a gangon meg csak valami kicsi, kerek, kopasz bácsikának látszó „csöndzsákkal”, mindannyiunk élő lelkiismeretével, az önkéntes és önkéntelen vagyonvesztés virtuózával, a jól csengő név utolsó birtokosával, aki 90 évesen sem értette, miért veri a sors. (Lőwy bácsi egyébiránt igencsak, sőt kifejezetten hasonlított mint utóbb kiderült Max Jacobra, mármint egy jó kilencvenesre felöregített Jacobra, ám ez ma már senkinek nem okoz örömet.)

Zsuzsa, az unokatestvérem konzervatóriumba járt, hegedült, s Yehudi Menuhinnal levelezett. Ő úgy gondolta, hogy engem, a ritkán látott, de nagyon vágyott, az ő szemében az életrevalókat, az élni tudókat, a könnyedséget megjelenítő, finom, apró rokont tanítania kell, s merthogy hamar rájött: ujjacskáim inkább csak az orromban, mint a húrokon érzik jól magukat, a képek szeretetére igyekezett hát rávenni. Zsuzsa nemcsak a zenét, de a képeket is szerette, és azt hitte, az ilyesfajta dolgok jelentik az életet. Megmutatta tehát mindannyiszor, hogy ott vendégeskedtem a prágai Nemzeti Galéria gyűjteményéből összeszerkesztett két albumát, a Rembrandt rajzokkal telit meg Picassóét, a szürkésbarna festményekkel, melyek alig váltak el a papírtól a sötét, bánatszagú szobában; fellapozta a képeket, melyek beleáradtak abba a térbe, ami maga is annyira töredezett-bomlott volt, hogy már a kubizmusról magyarázni semmit, nem kellett. Vagyis persze szükség lett volna a szavakra, csak éppen fordítva valamit az irányon: azt lett volna jó tudni, hogy vajon minden olyan zűrösen másképpen van-e, mint látszik, hogy vajon tényleg minden olyan áttekinthetetlen, mint a képbe olvadt szobában a világ.

Ott derengtek hát a csendéletek a Liliom utcában, mondhatnánk, valami metafizikus giccslírával: egy másik élet üzenetét hozták a képek, de ez nemcsak túl szép lenne az igazsághoz… Nem hoztak azok semmiféle üzenetet, pusztán csak voltak, s egyszerű létükkel őrjítgették szomorú unokatestvéremet, aki lassan, valóban nagyon lassan, de az idő haladtával mind teljesebben úgy látta már mindazt, amit csak láthatott, ahogy Picasso diktálta hegedűs Nature Morte-jaival.

• Kultúra