Skip to main content

Ítélvény

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
avagy ismét az Új Hölgyfutár koronájáról


Én pedig úgy gondolom, hogy a Fővárosi Bíróság 1991. november 5-i végzése, mellyel megtiltja az Új Hölgyfutár már mindenki által jól ismert számának már mindenki által jól ismert címlapjával együttes közlését, jó és helyes döntést rögzít. Olyan döntést, mely a haza, a Magyar Köztársaság örökkön fennmaradásának sok-sok záloga közül – ha nem is a legfontosabb, de mindenképpen – az egyik leglátványosabb.

A nemzeti szimbólumok védelme körül tapasztalható lazaságok, henyeségek mindig is megbosszulták magukat.

Majdnem napra 130 évvel a mi anomáliánk előtt például olyasmi történt a hazában, melynek bekövetkezte kihatásait szinte azóta is nyögjük. Coronini, Magyarország főhadparancsnoka 1861. augusztus 20-án panaszt emelt a Magyar Sajtó és a Magyar Ország című újságok ellen, mert azok külön-külön, de majdnem egyforma módon gúnyt űztek a nyitrai Pénzügyigazgatóság épületére frissiben visszahelyezett kétfejű sasos címerből, mondván, hogy az a madár jó dagadtra hizlalta magát a nép véres verítékén. Csúfolódtak még körmein is, és egyáltalán, nagyon tiszteletlenül tekintettek az ősi és dicső totemállatra. A gondos és lelkiismeretes főhadparancsnok, az abszolutizmus odaadó, hazafiúi híve természetesen följelentette a nyegléskedő lapokat és újságírókat, minek következtében az illetékes, a Helytartótanács leteremtette Worafka rendőrfőnököt és a cenzorokat slendriánságuk miatt. Egyben átutalta az ügyet a királyi jogügyi igazgatónak (Causarum regalium Director), hogy büntesse meg a vétkeseket. Fluk Elek, az igazgató azonban renyhének és gyengének, valami furcsa álobjektivitástól megvertnek bizonyult: nem átallotta ugyanis sebeiben már öt nappal később, 1861. augusztus 25-én az alábbiakat leírni: „…a hírlapok szerkesztőit vagy a kérdés alá vont cikkek íróit törvényeink értelmében bűnvádi kereset alá nem vélem vonhatóknak, mert annak előrebocsátása mellett, hogy a kétfejű sas ő cs. kir. felsége sérthetetlen személyével nem azonosítható… törvényeink, jelesen a hármas törvénykönyv… szerint »felségsértést az követ el, ki istentelen kezét a Felségre teszi, feje után fegyverrel vagy méreggel leselkedik, vagy azon épületet, melyben a Fejedelem lakik, mulat vagy tartózkodik, megtámadja, a király ellen összeesküszik vagy összeesküvővel tudva, egyetért«… szóval, törvényeink szerint felségsértést csupán a Felség személye ellen és annak sérthetetlensége, úgy a királyi örökösödés elleni izgatás által követhető el.”*

Úgy látszik, a rendpárti abszolutizmus sem vethette le az osztrákos slamperáj bogáncsait, különben hogyan is történhetett volna meg ilyesmi. Fluk úrnak bűnös módon egy szava sem volt a címerállat védelmére, tudomást sem vett arról, hogy ez esetben nem egy mezei madarat figuráztak ki a posztkurucok, hanem valóságos blaszfémiát követtek el. (Arról nem is beszélve, hogy a talpkőnek tekintett Tripartitum, következésképp Werbőczi István is felelőtlennek bizonyult, hiszen nem adott megfelelő és józan útmutatást az ügyben, hagyta az egész szimbólumproblematikát az ebek harmincadjára, vagyis tett rá.) Worafka, a kötelességtudó és hű rendőrfőnök pedig, akit először megróttak azért, mert nem cenzúráztatta a lapokat, most kénytelen volt bocsánatot kérni a szerkesztőktől, akik nevethettek a markukba. A birodalom megindult a végromlás felé, ami, s ez köztudomású, egyebek mellett az erkölcsök fellazulásának folyományaképpen alig kevesebb, mint hatvan év múlva be is következett.

Ilyesmi velünk nem fordulhat elő. A köztársaság – hála a jó szemű, jó erkölcsű és mindenekelőtt hazafias képviselőknek, a gondos és morálunkat, nézeteinket, de elsősorban azok tisztaságát híven óvó ügyészeknek és bíráknak – mindaddig fennmarad, míg a korona fénye makulátlanul megőrződik. S ha ez az említetteken múlik, bajunk nem eshet.

Annál is kevésbé, mert mint az a végzést tartalmazó kiadványból előtűnik, a Fővárosi Bíróság jó néhány feltételezést állítássá merevít, azok érvényét pedig általánossá, egyetemessé emeli. Ilyen a meztelenség és a közvélemény kapcsolatának frappáns megítélése vagy a keresztény hívők számának becslése. A végzésből kicsendül, még ha expressis verbis nem is kap hangot, az extra Hungáriam non est vita érzeménye, igen helyesen. Ugyanígy helyénvaló az is, hogy az ítélettel a közerkölcs fogalma akarva-akaratlanul átpolitizálódik (ismét), és ennek révén flexibilitása rendesen irányíthatóvá válik.

Hangot kell adni afeletti örömömnek is, hogy az a tárgy, melyre Bernáth(y) Sándor „rajzolatából asszociálni” lehet, magába foglal mindannyiunkat itt és ott a Kárpát-medencében, s tiszteletre kötelezve bennünket, ki is fejez minket. (Ez már csak azért fontos, mert tudni való, hogy a tárgyak iránti leküzdhetetlen, metafizikus, egyúttal érzéki-esztétikai vonzódás az ember, az emberiség egyik ősi és jellegzetes ismérve, mellyel jó néhány specialista, többek között úttörő osztrák szakemberek a századfordulón – ott sem volt mindenki gondatlan – igen behatóan foglalkoztak.)

Az idézet, az egészen más interpretációja történet maga a Megbíráltak és bírálók című kötetből való (válogatta, sajtó alá rendezte stb. Mályuszné Császár Edit, Gondolat, Budapest, 1985)
















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon