Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Mármost szenteljünk néhány mondatot a művésznek is, annak ellenére, hogy az ő életmódja az Önök számára, következésképpen és természetesen nekünk sem lehet példaértékű. Hogy miért, arra most nem adhatunk választ, s nem azért, mintha nem tudnánk, mintha nem lenne éppen elég információnk az ügy apró részleteiről is, nem azért, mert prűd módon azt gondolnánk: ilyesfajta életekről egyszerűen nem illik beszélni, nem, inkább annak okán, hogy nem tartozik ide, nem tartozik ránk. Nem mondjuk persze: mi közünk hozzá (ez sem illik), annyit jegyzünk csak meg, átsiklás közben, hogy az 1958-ban született Keith Haring fiatalon halt meg. Halála okáról azonban mélyen hallgatunk (mondom, nem azért, mert nem ismerjük azt), s legyen elég annyi, miszerint zaklatott és extravagáns életmódja súlyos és gyógyíthatatlan betegségbe torkollott.

Felfedezői 1981–82 körül tárták a világ elé a nem sokkal később a földalattik Zorrójának aposztrofált grafitiartistát (ismert fényképein magas, kopaszodó fiatalembert látunk, szeme előtt egyszerű, a hazai SZTK által favorizáltra emlékeztető kerettel, ujjatlan pólóban, rajta saját munkájának nyomata, olykor szélkabátban, de mindig jeansben – márkája, akárcsak az anoráké, ismeretlen –, máskor rövid sportnadrágban – márkája mint a szélkabáté és a jeansé –, kosárlabdás cipőben – márkája mint a szélkabáté, a jeansé és a kosárlabdás cipőé). Elhíresülését bizonyos irodalmi és képzőművészeti tanulmányok megelőzték, így az Önök hűséges tudósítójának észak-amerikai kollégái (KRITIKUSOK) joggal jegyezhették meg – egymástól függetlenül, de összecsengethetően –, hogy Haring munkásságára hatottak a sumer, egyiptomi, maya, inka és újkori indián motívumok, mely megállapítást okkal egészíthetjük ki az óceániai, jelesül és pontosabban, a maori befolyás felemlítésével. S tehetjük még hozzá ugyancsak nem jogtalanul: a horror vacui szindróma sem feledhető! Amúgy a művész többször odanyilatkozott, hogy számára a magas és mély kultúra egyenértékű, s ő ezt az egyenértéket ábrázolja. De hogy pontos képet kaphasson a kedves és megbecsült olvasó, idézzük ide Haring egyik legjobb ismerőjének, Francesca Alinovi kisasszonynak szavait: a mester „ikonografikus nyelve az írott kalligráfia és a pictografikus ideogramma, a szillabikus struktúra és a vizuális kódok szintézise”. S ez tényleg így is van.

1982–83-ban – amúgy – Keith Haring munkái (a közepes méretűek, ez cirka két négyzetmétert jelent) 40-50 000 dolláros, úgynevezett várakozó áron keltek el, mára, még a recesszió ellenére is, nyugodtan rászorozhat a reménybeli vásárló néggyel, öttel; Havadtőy úr úgy mondta egyik interjújában: az itteni, némiképpen nyomott árakat is figyelembe véve ő már akár 180 000 dollárért megválik egy kisebb képtől.

A fájdalmas sorsú művészről szólunk talán többet máskor, most térjünk vissza – mint egyik jó rokonom szokta volt mondani – néhány röpke mondat erejéig a való világhoz. Nem hagyjuk persze veszni mindazt a fontos információt, melyet a mi kedves közönségünk elé hordtunk: támaszkodunk reá a következendőkben is. Mert hisz maradunk még egy csöppet a Falk Miksa utcában, a sarkon, a Galéria 56-ban, ahol akad még nóvum a számunkra, messze sugárzó jelentőségű újdonat. Habár a tv-ből már mindenki mindent tud, megismételjük azért némiképp más fénnyel csillantva: a magyar érzületű tulajdonosok a híres kiállítóművész egyik művét, a Falk Miksa utcában láthatóak közül a főművet – a hírek szerint – odaajándékozták a (a még tisztázatlan státusú) magyarországi Ludwig Múzeumnak, hirdetve rokonszenvüket, sőt szolidaritásukat e kis néppel, melynek nem jutott eddig ilyesmi. A gesztus nemes, a gesztus fölemelő és szívszorító. Valaki ugyan, hallván e hírt, s nem feledve azt a szomorú élményt, melyet ama kiállítás szerzett számára, mit is Új szerzemények címmel a Szépművészeti Múzeum kortárs gyűjteményéből nyitottak ugyancsak az elmúlt hetekben, talán egy-két nappal korábban, mint a most jó darab ideje szóban forgó, s lassan sajátunkévá lett galériát, nos tehát valaki (pusztán annyit árulhatunk el, hogy szemüveges az illető, s ezzel kapcsolatban óhatatlanul is fölmerül: mi okozza a bajt, minek következtében annyi a szemüveges? Vakul tán a magyar?), szóval valaki nem rejtett, bár nem is támadólag alkalmazott malíciával tette föl a kérdést ott az utcán újra és újra (de hallom, azóta másutt is): miért a Ludwignak, s miért nem a Szépművészeti Múzeumnak? Márminthogy az adományt.

A bajkeverésre nincs orvosság, pusztán a szigorú szó. A kérdés pedig természetesen értelmetlen, sőt, életidegen. S hogy udvariasan (ez nagy erény) a Galéria 56 segítségére siessünk, mi sem válaszolunk rá. Annyit mondunk: csak. Meg hozzátesszük, ez így dukál, így nemzeties. (A múzeumi tárlat egyébként valóban nem az életmódkultivisták számára van kitalálva, inkább a magányt keresők, az önmagukra lelés gyötrelmét mazochisztikus kéjjel megélők kegyhelye lehet, ahol szembesülhetnek a kultúrimpotencia és a szegénység kancsukájával. Na, jó, ha ez így túlzásnak hat, akkor a nádpálcájával, s ha az is sok, úgy a sarokba szórt kukoricával. Szóval valami fájdalmassal. Nem mintha a Ludwigban végletesen más lenne a miliő, de az legalább nem teljesen magyar baj.) Száz szónak is egy a vége: a Hősök tere nem nekünk való, s ahogy elnézhető a jövő, nem is lesz az.

Haring oltára tehát hamarosan felkerül a várban ideiglenesen állomásozó Ludwig-gyűjteménybe, s ha beüt a viedersehn meine Herren, talpra áll és kimasíroz. Gombház, mondjuk spleenünket leplezve jólnevelten az életmódlecke végén.

• Kultúra