Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„Életem jó részét az irodalommal töltöttem, s azt hiszem, hogy a boldogság egyik formája az olvasás: a másik, gyengébb formája az írói alkotás, amely az olvasottak emlékének és felejtésének keveréke.” Aligha lehetne más mottót találni José Luis Borges kis könyvéhez. Borges A halhatatlanság címen most magyarul is megjelent kötete az író öt egyetemi előadását tartalmazza. Szerencsére, bár egy ideig angol irodalmat tanított, Borges egyáltalán nem volt „egyetemi tana?'. Az egyetemi tanár ugyanis „oktat”, s ennél nemcsak hiábavalóbb foglalatosságot nem tudok elképzelni, de maga a szó is elborzaszt. Borges olyan lehetett a katedrán, mint saját maga egyik furcsa álma. Tanárként is labirintusok végtelenében bolyongott. „Soha nem volt képes több emberhez beszélni egyidejűleg” – olvassuk a könyv utószavában. „Csukott szemmel és összekulcsolt kezekkel Hawthornről beszélt. Bevallotta, hogy hangosan gondolkodik, hogy nem szereti az előadásokat, és hogy előzőleg egy pohár konyakkal öntött lelket magába.”

Az öt előadás (A könyv; A halhatatlanság; Swedenborg; A krími; Az idő) természetesen Borges állandó nagy témáival foglalkozik: élettel, halállal, álmokkal. Talán csak a detektívregényről szóló előadás kivétel, de az sem, mert a Don Quijotéval kezdődik, és nagyrészt Edgar Poe-ról szól. Poe legérdekesebb tette Borges szerint nem is annyira a bűnügyi irodalom megteremtése volt, hanem az, hogy ekképpen megteremtette a krimiolvasót. A „krimi” szót persze nem használja, mint ahogy Babits és Szerb Antal sem ismerte és használta: a rút kifejezés a magyarban csak a hatvanas évek elején terjedt el, tévéújságok közvetítette német hatásra. Az olaszban, franciában, angolban, spanyolban ismeretlen: kedvem volna utánanézni, hogy az albán vagy a török, vagy a hottentotta nyelvhasználat is átvette volna a németből. (Borges szókratészi hanghordozásához semmiképpen sem illik, s a kötet kiváló fordítója, Tóth Éva talán megtehette volna, hogy elkerüli ezt a Borgeshez, Babitshoz, Szerb Antalhoz méltatlan szót, annál is inkább, hiszen kriminek nem Poe, Chesterton, Conan Doyle műveit, hanem Derrick felügyelő, Columbo és tévés társaiknak butító históriáit nevezzük.)

A kötetnek – hogy türelmetlenül a végére szaladjak – nem véletlenül záródarabja az időt tárgyaló fejezet. Borges életművének fő, sőt egyetlen témája ez. Óriási olvasottsága (ő mondta: „ott a hazám, ahol a legnagyobb könyvtár van”) nem akadályozza, hogy a hatalmás műveltséganyagot állandóan eredeti és személyes gondolatokkal szembesítse, a könyvtárlabirintusból képzelete labirintusába lépjen át, asszociáljon, eltévedjen, bolyongjon a tudás erdejében. Előadása, mint írásainak stílusa is, mérsékelt hangú, nyugodt, látszólag szinte klasszicista. Csak gyakorlott olvasói érzik és tapasztalják, mennyire hajlékony és nem akadémikus ez a beszéddallam.

„Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom” – idézi Szent Ágostont, s természetesen ő maga is elmondhatná ugyanezt. Minden nagy elbeszélése és esszéje az idővel, az örökkévalósággal foglalkozik. Az idő vagy ciklikus és önmagába visszatérő, vagy nem is létezik. Az idő talán az emberi szellem legérdekesebb találmánya, mondja, némi lelkiismeret-furdalással, hogy talán megbántja az istenhívőket. Mivel a könyvek Istenében hívő Don Quijote mellett a Krisztust nem ismerő Platónt meg egy perzsa eredetű arab mesekönyvet, az Ezeregyéjszakát tartotta a szellem legnagyszerűbb ajándékának, sokak szemében bizonyára nem is tekinthető bűntelennek.

Azért merem ennyire dicsérni és ajánlani, mert magam nem vagyok ájult Borges-rajongó. Szellemi tanítványa, Julio Cortázar például közelebb áll hozzám. Néhány éve egy azóta Spanyolországban letelepedett Borges-fordítónak levélben írtam meg, mennyire zavar néhány Borges-novella férfias halálkultusza, „spanyolsága” (holott az argentin írót nemcsak anyja származása, de hűvös művészi eleganciája miatt is pályája kezdetétől fogva – jelképesen? szó szerint? – „angolnak” tekintettek. Zavar, szinte feszélyez, hogy összes műveiben alig jelenik meg nőalak, s aki megjelenik, az is férfiként érez és gondolkodik – egyáltalán, a „nőiség” teljesen ismeretlen és megközelíthetetlen számára.

Nem vagyok rajongója tehát, de lenyűgöz, ahogyan az emberi létezés legnagyobb rejtélyeként rálelt az Idő megfejthetetlen enigmájára, és istenkísértő daccal – a klasszikus európai elbeszélés, a keleti meseszövés, meg az avantgárd eszközeit és módszereit egybeötvözve a költészet s a filozofikus esszé páratlan ötvözetét megteremtve – viaskodik az Idővel. „Platón azt mondta, az idő az örökkévalóság mozgó képe” – írja egy helyütt. Rendkívüli és megkapó egyszerűséggel tud filozófiai kérdéseket feltenni, ezért jobb olvasmány, mint maguk a filozófusok.

Egyik főművének. Az idő újabb cáfolatának (ugyanis írt már régebben az idő létezésének cáfolatáról, s épp tőle tudjuk, mennyit írtak már erről görög bölcsek meg középkori skolasztikusok is) néhány fő motívuma csendül fel ezekben a rövid előadásokban. Általában lenyűgöző életművének az a sajátja, hogy „könyvtárban születve”, mások könyveiből, gondolataiból, látszólag „másodlagos irodalmat” művelve „elsődlegeset” teremtett (könyveivel téve nevetségessé az egész nálunk izmosán viruló előítéletet, miszerint jogos az efféle mondvacsinált és hamis megkülönböztetés).

Borges mély és végtelenül sok titkú világa (melyhez e kis könyv, ismétlem, hasznos bevezetőül szolgálhat) számomra sok-sok filozófust helyettesít. Mindig viszolyogtam az olyan filozófusoktól – de hisz olyan a legtöbb – akik nem tudják csupasz vagy szőrösen pőre gondolataikat emberi szavakba öltöztetni. Borgesnél – aki minden filozófiát ismert – nem válik el intellektuális játék, álom és „létkérdés”. Némiképp az erkölcsfilozófiát is az Ezeregyéjszaka hökkentő izgalmaival felöltöztető Füst Milánt idézi fel, aki jóval a Hábi Szádi megírása előtt, még fiatalon, első találkozásukkor dühös iróniával azt mondta a félelmetes szerkesztőnek, Osvát Ernőnek: „Sem verset, sem prózát írni nem szeretek, és talán nem is tudok. De gondolkodni, azt szeretek és tudok.”

• Kultúra