Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

A huszonharmadik Magyar Filmszemle Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjével zárult. Maradjunk azonban most még a nyitónapi díszelőadásnál: annál is inkább, mert múlt heti cikkemben tévesen tulajdonítottam a szemlepremiert Salamon András Zsötemjének (amiért az olvasók és az érintett alkotók elnézését kérem). Valójában egy másik első filmes rendező, Janisch Attila Árnyék a havon című munkájának vetítésével kezdődött a program.

Csupasz, kopár világban járunk, ahol vagy az árnyék és a hó könyörtelenül fekete-fehér kontrasztja, vagy a ködök és füstök reménytelen szürkéje uralkodik. Kemény, csontos arcú fiatal férfi húzza meg magát egy erdőszéli házban, vele ötévesforma kislánya. Aztán a távolsági buszra várnak, később (másnap?) a férfi a repülőtéren találkozik elvált feleségével, este meg rendőr hozza haza (pesti lakására) kislányát, akiért elfelejtett a pályaudvarra menni. Kissé zavaró az időbeli és helyszínbéli eligazodás, kicsit kevés az információ: nem tudjuk, mennyi idő múlt el a jelenetek között, s alig valami a szövevényesnek látszó családi körülményekről, főhősünk hátteréről. Ráadásul csalóka a film e bevezető néhány jelenete. A repülőtéren nem másnap voltunk, hanem a történtek előtt. A kis házban mintegy in medias res, a történtek kellős közepén vagyunk már, az előzményeket innen pergeti vissza film, ám ne magát hibáztassa a néző, ki mint magam is, egyenes vonalú, időrendi sorrendben zajló történetet látott. Apró, de zavaró rendezői gondatlanság kárvallottjai lettünk. Mivel a filmnyelv nem ismeri a múlt időt, s visszalapozni sem lehet vetítés alatt, talán nem árt, ha bizonyos idő-sorrendbeli alapinformációkat egyértelműen, direkten hoz a néző tudomására a rendező (kivéve természetesen, ha a homálynak különös, szándékolt oka van, álom [képzelet] és valóság költői egybejátszatása, bunueli – vagy kissé alantabb járva – Robbe-Grillet-féle alkotói célja)… Janisch Attila rendkívül zárt belső világot teremt, feszesen építkezik, szűkszavú, akár filmjének hőse. Alkotásának értékei közé tartozik a szigorú szűkszavúság (ezért is hihette talán, hogy semmiféle direktebb információval nem szabad megtörnie e zártságot).

Az író, Forgách András példázatértékű és -súlyú történetet vázolt fel. Egy ismeretlen férfi postarablás bámész tanúja lesz. A rablót megzavarják, és hősünk a lába előtt heverő pénzeszsákot magához ragadva elszalad. Más bűnét követi el tehát, s ezzel egész élete megváltozik. Bűnügyi regény és film érdekes alaphelyzete lehetne mindez, hirtelenjében Patricia Highsmith sötét izgalmú és vigasztalan dallamú regényei ötlenek fel bennem.

Forgách András és Janisch Attila a bűneset, a véletlen mögé akar tekinteni. Az Árnyék a havon hősét rendőrök és katonák üldözik, a pusztulás szélére kerül, de nem a bujkálás és az üldözés krimiizgalmai az érdekesek, hanem a hős belső őrlődése és pusztulása: bűnhődése, önbüntetése.

Igényesen nehéz vállalkozás. Az első filmes rendező figyelemre méltó formaérzékkel rendelkezik, szinte sehol sem zökken ki szárazán fegyelmezett stílusából, lassú, de feszültséget teremtő ritmusából. Tarr Béla Kárhozat és Fehér György Szürkület című munkája idéződik fel a nézőben: mindkettő a belső folyamatok ábrázolását kísérelte meg, s a szürke, világ végi külső környezet mindkettőben a kiürült, reményvesztett belső tájak kivetülése volt. Az Árnyék a havon földközelibb, „realistább”, a történet első, felszíni rétegét önmagában, „egy az egyben” is vállalni látszó film. Rendezője sem a szöveggel, a dialógusokkal nem teremt realitáson túli világot, mint Tarr Béla tette – olykor fölöttébb mesterkélten – Krasznahorkai László szövege révén, sem pedig a cizellált lassúsággal nem teremt olyan furcsa, álomszerűén hagymázos légkört, mint Fehér a Szürkületben.

Janisch hőse valójában nem pénzt rabolt, hanem egy bűnt lopott el, s ez gyötri. Majdnem véletlen bűn és (talán) tudatosan vállalt bűnhődés történetét látjuk. Hősünk a pénzt egy idő múlva szétszórja, vagy tűri, hogy szerelme szórja szét. Végképp egyedül marad. Árnyék a havon? A rím talán nem utal rá, de a már elkövetett bűn s az önmaga elől görcsös bizonytalansággal menekülő férfi igazi árnyéka a kislány, aki végig vele van, s akit előbb semmiképpen nem akar elhagyni, s akitől később viszont gyáván meg akar szabadulni. Vagy mégsem gyávaság lenne? Hiszen fegyverrel üldözik őket, s a kislány jobb ha biztonságban marad? Sajnos, ha egy film írója és rendezője a „reális”, a „primer” réteget fontosnak tartja ugyan, mégsem dolgozza ki egészen pontosan, ha – egyébként nemcsak jogos, de rokonszenves módon – nem bíz mindent kizárólagosan a filmnyelvi stilizációra, akkor bizonyos reális-naturális filmigényeknek is meg kell felelnie. Ezzel részben adós marad az Árnyék a havon.

Ki a főhős? Nem véletlenül említhetjük „ismeretlennek”. Az marad az utolsó kockáig. A film nagy etikai alapkérdéséhez viszonyítva persze mindegy, hogy ki: utcaseprő vagy filozófus is lehet, a halál és a bűn előtt egyenlőek vagyunk. Mindegy tehát filozófiai vagy etikai tanulmányban, esszében. Nem mindegy a „fénykép zsarnoki konkrétságával” élő s a világ érzékletes ábrázolását vállaló filmművészetben. Sőt, semelyik művészeti ágban. Raszkolnyikovról is pontosan tudjuk, kicsoda a civil életben (nem is lehetne más), Camus minden hősét pontosan elhelyezi a kisszerű környezetében. Sajnos, nem lehet ezt elkerülni, Fehér György Szürkületének eszelős nyomozója sem példázatbeli levegőegekben lebegő alak. Ismeretlen hősünkről itt is egyre jobban szeretnénk minden megtudni: előéletéről, régies szóval jelleméről, mindennapjairól, szenvedélyeiről, érzelmeiről, belső hátteréről. Nem tudunk meg semmit, kevés ehhez az egyébként szépen felrajzolt külső környezetrajz. Kezd közömbössé válni. Magam legalábbis a film végéig nem ismertem meg, viszont titkokat sem igen rejt, nekem unalmassá vált, távolról nézem, hidegen. S ez azért sajnálatos, mert a film képi feszültsége megmaradt, csupán a történet nem „emelkedik”, a főhős sorsa lesz érdektelen. A film néhány epizódja vázlatosan elnagyolt. Kezd levegőben lógni a konstrukció: ismeretlen hősünk sorsa ennyire közönyös nem maradhat számunkra. Egy szép és emlékezetes zárójelenetben veszünk búcsút tőle; sebesült, golyó ütötte lábát fejszével üti le. Az utolsó kocka vakítóan kifehéredik elvégeztetett. De erkölcsi tragédiája nem érintett meg.

Ha talán „szigorúan” nagy igénnyel néztük a filmet, az csupán értékeit, alkotóinak egyértelmű tehetségét bizonyítja. Talán nemcsak azért gondolhatunk a lengyel filmművészet morális igényű vonulatára, mert a Kieslowski-filmből ismert Miroslaw Baka játssza az Árnyék a havon hősét, írójának, rendezőjének nyilván belső köze van egy ilyen felfogású ábrázolásmódhoz. Nem olyan gyakori ars poetica és igényesség ez az üzleti sikerre áhító s átalakuló magyar filmben. Minden nagy hiányérzetem ellenére, annak ellenére is, hogy mélyen elégedetlen vagyok vele, még ha talán patetikusan hangzik is: gratulálok, írónak-rendezőnek-operatőrnek (Sas Tamás). Részben csak az eredményhez, nagyobb részben a magas erkölcsi-formanyelvi szemléletmódhoz és műgondhoz, mely filmjükből ránk sugároz.

• Kultúra