Skip to main content

A tékozló fiú visszatérése

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Moziegér


„A személyi kultusz elleni harchoz – ha arról van szó – feltétlenül hozzátartozik a szocializmus tisztult perspektívájának ábrázolása is, mert enélkül maga a harc is veszedelmessé válhat.”

1969 januárjából valók e sokatmondó intelmek. Alig hinnénk, hogy egy film kapcsán íródtak, hogy nem vezércikk, hanem kritikarészlet. A cseh új hullám egyik legérdekesebb filmjét, A tékozló fiú visszatérését mutatták be ekkor, néhány éves késéssel nálunk. Kényes időszakban: Prágát már megszállták, de a „normalizálás” csak holnap, csak tavasszal indul. Nem lehet tudni, a kritikus buta magánszorgalomból zord és éber, vagy előre „eligazították”. (Nem a fő korifeusok közé, a feledhető szürkékhez: tartozott.) A film még ’66-ban készült. Elkészülte és a budapesti bemutató között történt egy s más. A harc „veszedelmessé vált”, hogy a kritikus örökbecsű, s a Tanú-beli Virág elvtárs szentenciáihoz méltó kifejezését idézzem. A film megdorgált rendezője már ’68 augusztusa előtt sem volt kedvence a kultúrpolitikának, s pár év múlva már sikeresen el is távolították szakmájából: egész pályáját kettétörték. Ezt a rendezőt Ewald Schormnak hívták. Most késő éjszakai vetítéseken tekint vissza elfeledett életművére a magyar televízió.

Különös, magányos, bús képű lovagja, született Don Quijotéja volt ő a kelet-európai. Ő az, aki megszökik az Ünnepségekről és vendégekről című furcsa Nemec-film erőszakolt és terrorral összetartott „lakomájáról”. Az a rosszkedvű, félrevonuló, gyanakvó és hallgatag fiatal férfi: ül a terített asztalnál, melyhez erőszakos és önjelölt bálrendezők és szónokok, csellel és erőszakkal invitáltak mindenkit… már gazsulálnak, már koccintanak, már a vendéglátók kénye-kedvét keresik, és egyszer csak felfedezik, hogy ő már nincs ott. Senki sem távozhat el ebből a kényszerű vendégségből: nagy farkaskutyákkal a nyomába indulnak. Aztán puskalövés hallik: utolérték.

Mint a valóságban, mondanánk, mert hiszen hasonló módon bántak el a hallgatag és bús képű Ewald Schorm-mal is 1969 után. Gazdag Gyula így írt halálakor a Filmvilágban: „Mondhat az orvosi jelentés bármit, nevezhetik akárminek a kórt, ami végzett vele, tudom, másba halt meg. Valójában nem vírusok vagy baktériumok végeztek vele, hanem a Rendszer, amelybe nem fért bele. A barátom volt, és nagyon fáj érte a szívem.” Ewald Schorm, eltiltása hosszú évtizedeiben (amikor előbb semmit, majd egy vidéki operaszínpadon rendezhetett csak) épp egy magyar film, Gazdag Gyula Bástyasétány ’74-ének egyik főszerepét játszhatta el. Nálunk ugyan „puha” diktatúra volt, nem úgy, mint Prágában, de azért, ahogy a Schorm-filmekkel történni szokott, a Bástyasétány is hét-nyolc évre dobozba került. (Én szintén a forgatáson ismertem meg; a nyolcvanas évek elején még egyszer találkoztam vele: akkor a prágai Laterna Magicában dolgozhatott már. Ez a színház más eltiltottaknak is menedéket nyújtott: a szintén pályájáról kiszorított Antonín Mása rendezett még itt. Schorm megtört ember benyomását keltette: bús képű lovag maradt, meg nem alkuvó, félreálló, eszméinek vereségébe beletörődő.)

Annak a nagy prágai filmrendező-generációnak volt tehetsége, mely a hatvanas évek elejétől-közepétől, kicsit a magyar filmmel egy időben, kicsit megelőzve, kicsit másként, más utakon teremtett esztétikai és erkölcsi értelemben is új értékeket. „Betiltott filmek” gyűjtőcímen vetítette-vetíti lassan már egy-másfél éve a tévé legjobb alkotásaikat. Olyanokat, mint a Pacsirták cérnaszálon, Menzel hasonlíthatatlan alkotását, mely még a munkatáborokra is mély és nyugodt, hrabali iróniával tud tekinteni, még ott is felfedezi a szelíd lírát. Vagy mint a Szétlőtt vasárnap, amelynek megbüntetett rendezőnője nem tudott a makacs és mindent kibíró Chytilová energiájával és dühös erejével pályán maradni. E sorozatba tartoznak a szeretetre méltó Ewald Schorm filmjei is.

„A töprengő” – olvastam róla valahol. Találó szó. Filmjei látszólag elkerülik a harsány politikumot. Még a Mindennapi bátorságban sem a direkt politikum fontos, inkább a posványos, mocskos társadalmi háttér rajza. Hőse rosszul érzi magát a bőrében, kibírhatatlanok a mindennapjai. Gyári munkás, s valamiképpen felelősnek érzi magát azok helyett, akik mindent elrontottak. Töpreng. Tisztán látja, hogy minden rossz, hogy becsapták, hogy elárulták. Újságírónő kezd ki vele, aki „tágabb láthatárt” ígér, de hősünk megszökik: álságos számára ez az „értelmiségi”, akivé pedig ő is szeretett volna válni egykor. Dühét bambán söröző társain tölti ki, korsó söröket önt a fejükre, jól megverik. Aztán, a film végén megszökik szerelme elől is, és a gyárudvaron, olajos rozsdás hordók közt bujkál.

Ez a „tékozló fiú” tér vissza következő filmjében. Ikeralkotások. A hős most mérnök, s mivel nem tud beilleszkedni sem kispolgári családjának bornírt mindennapjaiba, sem buta és ostobán céltalan munkahelyi feladataiba, egy elmegyógyintézetben lel otthonra. Megszökne ugyan, de gyilkosnak nézik, és vasvillával kergetik végig a környező mezőn. A bolondokháza alig különbözik a kinti világtól: nincsen remény. A film olyan halkan fejeződik be, mint Schorm többi alkotása, mint a rendező élete: egy lassan fényét vesztő, kivilágított ablak képével.

…S ha talán mégis van remény, csak az, hogy a filmszalag nem ég el.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon