Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

„A személyi kultusz elleni harchoz – ha arról van szó – feltétlenül hozzátartozik a szocializmus tisztult perspektívájának ábrázolása is, mert enélkül maga a harc is veszedelmessé válhat.”

1969 januárjából valók e sokatmondó intelmek. Alig hinnénk, hogy egy film kapcsán íródtak, hogy nem vezércikk, hanem kritikarészlet. A cseh új hullám egyik legérdekesebb filmjét, A tékozló fiú visszatérését mutatták be ekkor, néhány éves késéssel nálunk. Kényes időszakban: Prágát már megszállták, de a „normalizálás” csak holnap, csak tavasszal indul. Nem lehet tudni, a kritikus buta magánszorgalomból zord és éber, vagy előre „eligazították”. (Nem a fő korifeusok közé, a feledhető szürkékhez: tartozott.) A film még ’66-ban készült. Elkészülte és a budapesti bemutató között történt egy s más. A harc „veszedelmessé vált”, hogy a kritikus örökbecsű, s a Tanú-beli Virág elvtárs szentenciáihoz méltó kifejezését idézzem. A film megdorgált rendezője már ’68 augusztusa előtt sem volt kedvence a kultúrpolitikának, s pár év múlva már sikeresen el is távolították szakmájából: egész pályáját kettétörték. Ezt a rendezőt Ewald Schormnak hívták. Most késő éjszakai vetítéseken tekint vissza elfeledett életművére a magyar televízió.

Különös, magányos, bús képű lovagja, született Don Quijotéja volt ő a kelet-európai. Ő az, aki megszökik az Ünnepségekről és vendégekről című furcsa Nemec-film erőszakolt és terrorral összetartott „lakomájáról”. Az a rosszkedvű, félrevonuló, gyanakvó és hallgatag fiatal férfi: ül a terített asztalnál, melyhez erőszakos és önjelölt bálrendezők és szónokok, csellel és erőszakkal invitáltak mindenkit… már gazsulálnak, már koccintanak, már a vendéglátók kénye-kedvét keresik, és egyszer csak felfedezik, hogy ő már nincs ott. Senki sem távozhat el ebből a kényszerű vendégségből: nagy farkaskutyákkal a nyomába indulnak. Aztán puskalövés hallik: utolérték.

Mint a valóságban, mondanánk, mert hiszen hasonló módon bántak el a hallgatag és bús képű Ewald Schorm-mal is 1969 után. Gazdag Gyula így írt halálakor a Filmvilágban: „Mondhat az orvosi jelentés bármit, nevezhetik akárminek a kórt, ami végzett vele, tudom, másba halt meg. Valójában nem vírusok vagy baktériumok végeztek vele, hanem a Rendszer, amelybe nem fért bele. A barátom volt, és nagyon fáj érte a szívem.” Ewald Schorm, eltiltása hosszú évtizedeiben (amikor előbb semmit, majd egy vidéki operaszínpadon rendezhetett csak) épp egy magyar film, Gazdag Gyula Bástyasétány ’74-ének egyik főszerepét játszhatta el. Nálunk ugyan „puha” diktatúra volt, nem úgy, mint Prágában, de azért, ahogy a Schorm-filmekkel történni szokott, a Bástyasétány is hét-nyolc évre dobozba került. (Én szintén a forgatáson ismertem meg; a nyolcvanas évek elején még egyszer találkoztam vele: akkor a prágai Laterna Magicában dolgozhatott már. Ez a színház más eltiltottaknak is menedéket nyújtott: a szintén pályájáról kiszorított Antonín Mása rendezett még itt. Schorm megtört ember benyomását keltette: bús képű lovag maradt, meg nem alkuvó, félreálló, eszméinek vereségébe beletörődő.)

Annak a nagy prágai filmrendező-generációnak volt tehetsége, mely a hatvanas évek elejétől-közepétől, kicsit a magyar filmmel egy időben, kicsit megelőzve, kicsit másként, más utakon teremtett esztétikai és erkölcsi értelemben is új értékeket. „Betiltott filmek” gyűjtőcímen vetítette-vetíti lassan már egy-másfél éve a tévé legjobb alkotásaikat. Olyanokat, mint a Pacsirták cérnaszálon, Menzel hasonlíthatatlan alkotását, mely még a munkatáborokra is mély és nyugodt, hrabali iróniával tud tekinteni, még ott is felfedezi a szelíd lírát. Vagy mint a Szétlőtt vasárnap, amelynek megbüntetett rendezőnője nem tudott a makacs és mindent kibíró Chytilová energiájával és dühös erejével pályán maradni. E sorozatba tartoznak a szeretetre méltó Ewald Schorm filmjei is.

„A töprengő” – olvastam róla valahol. Találó szó. Filmjei látszólag elkerülik a harsány politikumot. Még a Mindennapi bátorságban sem a direkt politikum fontos, inkább a posványos, mocskos társadalmi háttér rajza. Hőse rosszul érzi magát a bőrében, kibírhatatlanok a mindennapjai. Gyári munkás, s valamiképpen felelősnek érzi magát azok helyett, akik mindent elrontottak. Töpreng. Tisztán látja, hogy minden rossz, hogy becsapták, hogy elárulták. Újságírónő kezd ki vele, aki „tágabb láthatárt” ígér, de hősünk megszökik: álságos számára ez az „értelmiségi”, akivé pedig ő is szeretett volna válni egykor. Dühét bambán söröző társain tölti ki, korsó söröket önt a fejükre, jól megverik. Aztán, a film végén megszökik szerelme elől is, és a gyárudvaron, olajos rozsdás hordók közt bujkál.

Ez a „tékozló fiú” tér vissza következő filmjében. Ikeralkotások. A hős most mérnök, s mivel nem tud beilleszkedni sem kispolgári családjának bornírt mindennapjaiba, sem buta és ostobán céltalan munkahelyi feladataiba, egy elmegyógyintézetben lel otthonra. Megszökne ugyan, de gyilkosnak nézik, és vasvillával kergetik végig a környező mezőn. A bolondokháza alig különbözik a kinti világtól: nincsen remény. A film olyan halkan fejeződik be, mint Schorm többi alkotása, mint a rendező élete: egy lassan fényét vesztő, kivilágított ablak képével.

…S ha talán mégis van remény, csak az, hogy a filmszalag nem ég el.

• Kultúra