Skip to main content

A gall átok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„A gall mentalitással több szempontból vigyáznunk kell”  intette a magyar nézőket kenetteljesen a harmincas években egy nagy hatalmú moziilletékes. Vigyáztak is. Betiltottak nálunk a Horthy-korban némely villódzóan szellemes René Clair-vígjátékot, és destruktív pacifizmussal vádolták a Nagy ábrándot, Renoir remekművét. Később is sokáig szinte átok ült a francia filmművészet igazi értékein Magyarhonban. Az „Átok” szennyesen is erkölcsvédő alsóruhára ideológiai köntöst húzatott. A köntös egyébként egy cukrosbácsi könnyen szétnyitható ballonkabátját formázta, nem a papokét.

Az ötvenes évek elején-közepén néhány olasz neorealista remekmű mellett könnyű francia vígjátékok képviselték a nyugati filmet. A zord-okulárés Révai betiltatta az Ember tragédiáját, de támogatta a Csárdáskirálynőt. Mozitaktikája hasonlóan festett. Csilingelő nevetésre vágyott a pártközpontból. Ezért elképesztő sikerrel vetíthették a Fiúk, lányok, kutyákat, a Papa, mama, ő meg ént, a Cím nélkül távozottat, a, Taxi urat, meg néhány harsányan szellemes Fernandel-bohózatot. Jean Marais szívdobogtató népszerűségnek örvendett minálunk is. S persze a sokáig nézőcsúcstartó Christian-Jacque-komédia, a Királylány a feleségem Gérard Philippel és Lollobrigidával… kicsit később Marina Vlady kibomlásra kész nőies kamaszlányként az Özönvíz előttben… ahogy sorolom, az az egykori „Rákosi-korbéli” nézőgeneráció tulajdonképpen nem panaszkodhatott: élvezte a tiltott gyümölcsnek legalább az illatát. Az ízét azért kevésbé.

Finomul a kín? Egy másik nemzedék a hatvanashetvenes években hasonlóan járt. Aczél Györgynek sem tetszett a „gall mentalitás”. Robert Bresson s később Godard valószínűleg elvetendő „polgári válságterméknek” minősült a szemében (miként a Ionesco-drámák is). A szelíd Truffaut-t szerencsére beengedte a magyar mozikba, a többi „újhullámost” alig: maradt a Filmmúzeum és az Egyetemi Színpad. A tiltás már nem volt teljes, hiszen a diktatúra sem.

Viszonylag sok francia filmet játszottak nálunk évente. Louis de Funes Csendőr-sorozatának például minden darabját. Ezekben a jobb sorsra született, és titokban tehetséges komikus általában kitágította az ízléstelenség határait (hogy a gyakran értelmes kritikus, Georges Sadoul  másra vonatkozó  szavát idézzem). Sőt, ha a zseniális Bourvilt kapta partneréül, mint a százszor felújítható Kis kiruccanás olykor abszurddá nemesedő (a német megszállást parodizáló) idétlenségében, már-már ő maga is nézhető volt. Meglehetősen sok francia film pergett hát a magyar mozikban, a legnagyobb értékekből azonban szinte semmi. És az a kevés is csak klubokban vagy két-három évenként a filmheteken. (Igaz, azokat a régi filmheteket még az ezerszemélyes Vörös Csillag moziban vagy a mai Broadway-ben rendezték, s mindig több tucat jegyüzér munkálkodott a környéken.)

A francia „nouvelle vague”-on úgy nőttünk fel  ha fogalmazhatok ilyen nagyképűen , hogy „rendes moziban” alig láttunk valamit remekeiből. De hisz így jártunk a cseh újhullámmal is: nem baj, amiért kicsit is meg kell küzdeni, azt feledjük el nehezebben.

Mára az idők nagyon megváltoztak. A francia film igazi értékeit egyre inkább megismerjük, bár az a bizonyos „nagyközönség” aligha érdeklődik irántuk. Viszont a „cinéphilek” (filmbolondok) nem is oly kicsiny csapata néhány éve a bőség zavarával küszködik. Az egykor oly ismeretlen Eric Rohmert ebben a társaságban például ma már ugyancsak illik ismerni: egy álló évig játszotta teljes életművét a Szindbád mozi. A legújabban megnyílt jónevű „Cirko-Gejzír mozgó” (közel a „Tilos-az-Á”-hoz) Rivette-sorozatot tart. Az Örökmozgó francia rendezvényei gyakran meghökkentően érdekes és értékes programot kínálnak. A Fő utcába költözött s szép vetítőteremmel rendelkező Francia Intézet minden évben bemutatja egyrészt az új elsőfilmesek legjobbjait, másrészt a César-díjnyertes opuszokat. A César-díj nem más, mint az év legjobb francia filmjeinek az Oscar-díjat (átadásának gálaünnepségét is) imitáló divatbemutatója, ízlésesebben teszik, mint Hollywoodban. Nyertes filmjeik is ízlésesek, olykor nagyon jók.

Idén a filmértők rég becsült mestere, Alain Resnais kapta a legtöbb Césart, két ikerfilmmel, az egyiknek Smoking, a másiknak No Smoking a címe, mindkettő egy angol kisváros kulisszáiban játszódik. Kulissza, majdnem rajzolt díszletek, finom paródiába hajló Ionescós, Karinthys stílusjáték és stílusbravúr ez a film: az emberi szerepjátszás, az életet irányító kisebb nagyobb véletlenek, egy pityókásan is vonzó Fortuna-istennő mulattató félálma, ínyenc kacagás. Angol humor, ahogy a franciák képzelik.

A szellemesen öregedő Alain Resnais opusza mellé az Örökmozgó egy másik francia sorozattal lepte meg nézőit, ebben a francia filmnek egy másik, alig ismert arca tárul fel. Két tehetséges filmfeltárulkozó filmjein csodálkozhattunk itt. A ’68 májusában film- és világmegváltóként, mozi-Rimbaud-ként induló Philippe Garrel művei lírai segélykiáltások, zokogó és görcsös filmszonettek, Godardból csak a rángatózó poézist átemelő, de a metsző gondolatokat kamaszosan elvető furcsa, amatőrízű remeklések. A boldog keveseknek persze.

Jean Eustache A mama és az utcalány című négy és fél órás filmje a ’68-as ábrándokat követő hetvenes évek lapályos kiábrándultságának hangulati enciklopédiája. Hőse egy naplopó, és tehetségét szellemes panaszáradatokba fullasztó félbemaradt egyetemista. Az egykori Truffaut-kamasz, Jean-Pierre Léaud nagy alakítása. Ha egy mai húsz- vagy harmincéves meg akarja érezni, mi fojtódott el ’68 után, nézze meg majd e filmet, az Örökmozgó újabb vetítésére készül.

Az élet megy tovább. A César-díjasok között tavaly néhány eredeti és friss tehetség tűnt fel. „Nem volt mindenkinek kommunista szülőkhöz szerencséje”  hangzik egyikük vígjátékának címe. (A filmet nagyrészt Pesten forgatták. Hm…) Aztán egy másik cím: „A normális emberekben nincs semmi különös.” Mivel ezt a bolondok házában játszódó lírai komédiát elfogultan szeretem, erről majd a magyar mozipremier után (ha lesz). Addig is csak annyit, hogy Laurence Ferreira-Barbosa ismeri az emberi szívet, és dobbanásait többre becsüli a józan agyúak logikájánál.

PS.: Néhány hétre most elbúcsúzom a filmrovattól. A labdarúgó világbajnokság idejére futballhoz nem értő, csak a filmben tudós ifjú kollégám, Glauziusz Tamás gondjaira bízom a mozit. A labdarúgást mai formájában körülbelül ugyanakkor „találták fel”, mint a vetíthető mozgófényképet. Magam most egy hónapra e másik nagyszerű játékról, a futballról szeretnék tudósítani. Válságban van-e, vagy csak ráfogják, mint olykor a filmművészetre is… A magyar futballtól megundorodott százezrek nevében kívánok jó nyarat és lélekemelő, nagy meccseket.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon