Skip to main content

A mi utcánk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
9. A kicsi lány


Béresnek egy lánya van, huszonnégy éves, száznyolcvan centi magas, vékony, nyúlt képű, mint az apja. Otthon ő a kicsi lány. Tizenöt éves korában vette észre, hogy őt állandóan nézik. Akkor már gimnáziumba járt, Debrecenbe, a buszon mindig háttal ült a menetiránynak, ha az az ülés éppen üres volt, és azon az oldalon, ahol csak egy hely volt, nem ülhetett mellé senki. Ha nem, akkor állt végig. Ott nyugodtan elővehette valamelyik iskolai könyvét vagy egy regényt, mintha olvasna, és nézte egészen a Kossuth utcai megállóig. Ott utolsónak szállt le, megvárta, míg elmegy a busz, szétszélednek a leszálló utasok, aztán átment a zebrán, és mindjárt ott volt az iskolánál. Sokáig tartott, míg ez így kialakult, azelőtt hol ide ült, hol oda, és sokszor mellé ült valaki akkor is, ha máshová is ülhetett volna. Még olyan is akadt, aki beszélt neki valamit, utána meg úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy válaszoljon, pedig már akkor is ott volt a könyv a kezében, láthatta mindenki, hogy olvas. Ha sokan voltak, és állni kellett, akkor a busz végébe ment a hátsó ablakhoz, ahol háttal a többieknek kifelé nézett. Ilyenkor az egyik lábát kissé előrébb tolta, a másikat pedig berogyasztotta, így egy magasságba került a többiekkel, nem vették úgy észre. Igaz, leszálláskor már remegett a lába, de akkor is.

Mikor megszületett, Béres, az apja, olyan örömben volt, hogy italt fizetett fűnek-fának, két napig nem ment napszámba sehová, csak ivott és nevetett. A kislány gyönyörű volt, piros arcú, így aztán a Rózsa nevet kapta, amiből hamar probléma lett, mert az anyakönyvvezető azt mondta, hogy ilyen név nincs, és azt írta be, hogy Rozália. A kicsi lány később megtudta, hogy egy tehenet is így hívnak az utcában, és elkezdte utálni a Rózsát is és a Rozáliát is, nem is árulta el senkinek, ha nem volt muszáj. Mikor eljött az ideje, ő is megkóstolta a saját székletét, vizeletét, és azt mondta az anyjának, hogy nem jó. Magdika percekig azt se tudta, mit csináljon, aztán gyorsan nyakon verte, kimosta a gyerek száját, fúj, kiabálta, majd vizet öntött rá, megfürdette, okádd ki, biztatta, és nyomkodta az ujját a kicsi lány szájába, de abból nem jött semmi, Magdika viszont kihányt közben mindent, ami benne volt, és este elmondta az egészet a férjének. Béres nem csinált nagy ügyet a dologból, csak megkérdezte, hogy jólesett, Rózsikám? Nem, mondta a gyerek. És kutyaszart ettél-e már, puhatolózott, az apja, meg tehéntrágyát, köpést, ilyesmit? A kicsi lány azt állította, hogy nem, de az apja ebben nem volt biztos, ezért elmagyarázta, hogy ami innen jön ki! Meg innen! Aztán eminnen, mutatta, az egy se jó! Méreg! Értetted? Értettem, mondta a gyerek, és úgy gondolta, most már mindent tud, de nem fogja elmondani senkinek, a többi gyerek csak hadd egye, amit akar. Neki se mondták.

Később, kíváncsiságból még megkóstolta a disznóét is meg a tehénét, a lába-ujja közül a fekete kosz-vakarékot, evett hajat, levágott körmöt, és egyszer egy fél zsilettpengét is, de ezeket már nem mondta el az anyjának, nem kellett, mert már tudta, hogy az ilyesmit nem szabad megenni. Aztán, mikor annak is eljött az ideje, egy idegen fiú a libalegelőn szóváltás közben lehúzta előtte a gatyáját, ő meg felhúzta a ruháját derékig, de ez nem volt elég, a bugyit is le kellett húzni, akkor meg visszaesett a ruhája, úgyhogy le kellett venni mindent. Otthon elmondta az anyjának, és azt is, hogy miket mondott a fiú, és hogy egy liba is elveszett. Magdika megint nem tudta, mit csináljon, mindenesetre nyakon verte, kiabált rá, aztán gyorsan megnézte a gyereket kívül-belül, és megfürdette a nagy lavórban, abból nem lehet baj. Este, vacsora után elmondott mindent az urának. Béres egy kicsit spicces volt, csak tátogott egy darabig, hogy is kezdjem, mondta többször is, aztán kiküldték a gyereket. A kicsi lány az ajtónál ácsorgott, de nem hallott semmit, aztán behívták. És megint úgy kezdődött minden, hogy nem szabad. Gondolhatta volna. De most már tényleg tudott mindent, az apja megmondta, hogy a fiúknak kiflijük van, meg is akarta mutatni, de az anyja nem hagyta, ütötte a hátát, és nevetett. A libáról meg is feledkeztek.

Másnap vagy harmadnap a kicsi lány megint találkozott az idegen fiúval, és nyugodtan csinálhattak, amit akartak, mert most már tudta, hogy nem szabad. A fiú azt is elárulta neki, ami az apjában benne maradt, így aztán tényleg mindent tudott, azt is, hogy a libát a fiú vitte el, akkor is és most is. Ezt viszont nem mondta el otthon, nem kellett, mert azt tudta, hogy lopni is tilos, de nem is vették észre, mert a családban csak ő tudott százig számolni. Később már sokkal könnyebb lett minden, mert a fiú szólt előre, hogy ezt és ezt nem szabad, meg ezt sem. De mondta a többi fiú is, akik sorra kerültek az idő múltával, és híre ment, hogy ő egy rendes lány. Nyár volt, a libák szanaszét a legelőn, sütött a nap, jó volt ott a vályoggödrökben, szerették, azt mondták, szép, de azt úgyis tudta. Nem érdekelte, hogy melyik fiú hogy néz ki, neki mind egyforma volt, ha simogatni kezdték, úgyis lehunyta a szemét, ha ő simogatott, akkor is. Ennyi szép volt az életében. Kilencéves volt, a fiúk nagyobbak, kisebbek, augusztusban, az alkotmány ünnepén elmentek az iskolai busszal Debrecenbe, a virágkarneválra, de nem sokat látott az egészből, csak arra emlékszik, hogy Ács Jóska, az idegen fiú azt mondta neki, hogy ő egy büdös nagy kurva.

A kicsi lány mindig pettyes vagy virágos ruhákban járt, vagy tiszta fehérben, haját leengedte az anyja a vállára, hadd nőjön, és majd olyan lesz, mint annak az énekesnőnek a tévében, de nem lett, mert Ács Jóska gyufával meggyújtotta, mikor ő nem akarta azt a dolgot. Nem sírt. Otthon azt mondta, hogy valaki a nagy tömegben véletlenül kiégette a cigarettával, pedig tudta, hogy nem szabad hazudni. Csak az alja égett meg egy kicsit, le lehetett vágni. Aztán már rövid is maradt, úgy járta ki az iskolát, közben csak nőtt, nőtt, mint a kender, keze, lába, mint egy-egy bot, a nyaka is, mint egy gúnáré, hiába húzta be a gallérba. És utána már a fiúk sem hívták a vályoggödörbe, azt is tudta már, hogy becsapták. Az apja is becsapta meg az anyja is. Mert nem is szép. Én nem is szerették. Mindent tudott. Az iskolai ünnepségeken kiállították a sorból, hogy nagyon magas, és a diszkóban sem táncolt vele senki. Azt is tudta, hogy ők szegények, apja-anyja írástudatlan, tudja az egész utca, és ez rosszabb, mint a bűn, szégyellni kell. Az apja néha rászólt, hogy szórakozzál kicsi lányom, menjél! Éld ki magad! Egyszer részegen meg akarta neki mutatni az anyján, hogy mi is az a házasélet, de Magdika leöntötte egy lavór vízzel, és kilökte az udvarra.

Akkor már beteg volt a nagyanyja, később az anyja is, az apját meg leszázalékolták, de azt mondta, nem baj, kicsi lányom, te csak tanuljál, majd én intézem a dolgokat. Te ne törődjél semmivel, ott van a nagyanyád szobája, legyél ott. Anyádat meg kihozzuk ide, a dikóra. Jó lesz így? Béres főzött, takarított a maga módján, forgatta az ágyban Magdikát, pisiltette, ágytálazta, enni adott neki. Aztán inni kezdett. Egyszer nagyon berúgott, a szomszéd hozta haza, járni se bírt. Másnap bocsánatot kért a kicsi lánytól, de estére megint úgy kellett hazahúzni az utcáról, és attól kezdve szinte mindennap. Egyszer azt mondta a lányának, nem bírja most már. Csak ha iszik. Egy másik alkalommal tévedésből befeküdt a lánya mellé, az meg lelökte, másnap az apja megint bocsánatot kért tőle. Majdnem józan volt, azt mondta, menj férjhez, akárkihez. Eredj el innen. Ha nem tudsz férjhez menni, csináltasd fel magad, akkor majd elvesz. Sírt. Azt mondta, ő nem így akarta az életet, de most már nem tehet semmit. Ez volt az utolsó alkalom, mikor még normálisan lehetett vele beszélni.

Az iskolában kétszer bukott, de azért elvégezte, otthon mindenki örült, csak ő nem. Hetekig csak lézengett, aztán örömmel súgta meg az apjának, hogy felcsinálták. Sikerült. És kicsoda, kérdezte az apja, Ács Jóska? Dehogy, mondta a kicsi lány, Dorogi. Kétszer. Az apja fogta a fejét, és csak annyit mondott, hogy hülye vagy te, gyermekem. Aztán elment inni. Este a kicsi lány bevette az anyja összes gyógyszerét, de a víz, amit inni akart rá, vizeletszagú volt, így aztán kihányta az egészet. Az apja régi nótákat énekelt közben az anyjának odaát, olyan hangosan, hogy Hesz Jancsi, a szomszéd hamarosan átkiabált, hogy elég legyen már, mert rátok gyújtom a házat! Egy kicsit vitatkoztak, aztán végre csend lett. Reggelre megdöglött a malac az éhségtől, Béres megsiratta, aztán gödröt ásott neki az udvaron, Magdika az ajtótól nézte, és nevetett. A kicsi lány később átment a boltba tejért, kifliért, és megette az udvaron, a kút mellett. Nemsokára az apja is átmegy majd a boltba, vesz két deci pálinkát. Aztán bort hoz Sarkadinétól, azt is megisszák. Később megindul a többi, Sudák, Hesz, Vida bácsi, Veres, aztán Dorogi, szekérrel, meg mind, sorban. Isznak. Arra gondolt, hogy meg kellene próbálni, hátha úgy jobb. Doroginé is iszik, meg Árva Jolán, de lehet, hogy a többi is. Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen még előtte az egész élet, és ettől meg kell bolondulni.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon