Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ezeket? Isten? A saját képére? A pap az árok szélén pihent, Sudákot nézte, aki a buszmegállóban birkózott az alumíniumoszloppal már több mint egy órája, mert nem tudta elengedni. Később sikerült, akkor egy rongyot rángatott elő a zsebéből, és mikor az orrához vitte, hanyatt esett. Az előbb Hesz Jancsi járt erre, egy takaros szívlapátot hozott, azt mondta, ne röhögtesse ki magát azzal a kis műanyag szarral. Előtte Béres imbolygott el mellette, megvan már, kérdezte vidáman, ő már az első nap biztos volt benne, hogy a pap elvesztett valamit ebben a felfordulásban. Tegnap Árva Jolán talált rá a homokhányáson két krémessel, amit valahol elejtett, de megtörölte a ruhájában, egyen, biztatta a papot meghitten, majd azt fejtegette, hogy kettőjükben sok közös vonás van. Sudák valamelyik nap azzal állt elé, hogy itt nemrégen még ókori romok voltak, a saját szemével látta. Egy-két szava mindenkinek volt, néha már amiatt is megálltak, hogy egy kicsit megkapaszkodjanak a kerítésben, vagy suttyomban odapeseljenek, ahol nem sokan látják. A pap csak napok múlva értette meg, hogy itt gyakorlatilag mindenki részeg. Később rájött, hogy nem, de akkor már nem érdekelte. A vízvezeték árkát a régi házak oldalában ásta az álmatag gépmester, a járdává taposott ösvény mellett, a kiásott földet az út közepére halmozta. A késői órákban néhányan csak az árokban járva találtak haza, itt oldalt támaszkodni is lehetett, olykor furcsa hangok, énekszó, horkolás, suttogó beszéd hallatszott a mélyből, kutyák üzekedtek benne némán, nappal eltévedt libák gágogták szét a csendet, és egy tyúk odajárt tojni.

A tiszteletes aztán a fiúkra nézett, akik néha rásandítva kuncogtak, félszavakat suttogva egymásnak, a pap meg volt győződve, hogy titokban bele akarják lökni az árokba. Ezeket is? A saját képére? Megrázta a fejét, hogy szabaduljon eretnek gondolataitól, inkább arról kezdett elmélkedni, hogy itt hamarosan elborít mindent a pompás leletek sokasága, izgatott tudósok, régészek jelennek meg sietve, rádió, tévé, lezárják az utcát, eltakarítják a Vízmű bódéját Tarcsaival együtt, aztán kiköltöztetnek mindenkit, a házakat egy nagy tolóeke letúrja a legelőre, és akkor leletekre már nem is lesz szükség. A tiszteletes úr nem szerette ezt az utcát, sivár és szegény volt, kopár, rendetlen, piszkos udvarokkal, legyekkel, bűzlő trágyahalmok, klozetok, ajtó nélkül, az új házak is ott hivalkodnak egy-egy szemétdomb tetején, a legtöbb vakolatlan, az ablakok berakva téglával, és senki nem jár templomba. Álmában meg is pofozták az ittlakókat, mielőtt kitelepítették őket a Hortobágyra, ott megint, esetleg többször is, attól függően, hogy aznap milyen hangulata volt. Tarcsait például rendszeresen szíjjal verték egy juhakolban, és még akkor sem akarták abbahagyni, mikor reggel felébredt. A tiszteletes úr intenzíven tudott álmodni.

A naplójában már rég lejegyezte, hogy az utca légkörében van valami lusta romlottság. Itt az emberek nem annyira istentelenek, hogy elnyelje őket a föld, mert még arra is restek, hanem azt is csak ímmel-ámmal. De azért isznak, csalják egymást, káromkodnak, késelnek, gyereket rontanak, veszekednek, aztán megunják azt is, és kibékülnek. Lopnak is. És ha egy idegen kerül ide, azt is megrontják, példa rá Tarcsai. Mikor idejött, még csak ivott, mint az állat, aztán találkozott azzal a rüfkével, és azóta egy fertelem, ami a Vízmű bódéjában folyik, mindenki szeme láttára. Azt viszont már a gyerekek mondták, de jellemző, hogy a munkavezetőt az apja választotta ki a lányának a micsodájánál fogva. Az idős pap akkor nem értette, min kuncognak ezek a serdületlen fiúk, míg valamelyik megmagyarázta, amitől a tiszteletes a csontjáig elpirult. A fiúk nevették, mutogattak, ő nyakon legyintett egyet-kettőt, és megpróbált másról beszélni, de nem hagyták, na, akkor én megyek, mondta, és elindult, ahogy szokta ilyenkor, de mentek utána, húzták a ruháját, rángatták, vagy csak beleharaptak a kezébe.

Már a kezdettől ott csellengett néhány a gépnél, aztán kíváncsiak voltak, mit csinál a pap, de hamar rájöttek, hogy szinte semmit, akkor Tarcsait kezdték figyelni. A munkavezető érdekesebb volt, de jött Esztike, és attól kezdve a bódé közelébe se mehettek. Ne menjetek oda, mondta nekik a tiszteletes úr is, rossz ember az. Miért? Csak. Mért csak? Ha a papnak lettek volna gyerekei, nem ment volna bele ebbe a csapdába, így gyanútlanul válaszolgatott, a végén teljesen belezavarták és kinevették. Később göröngyökkel dobálták, majd megpróbálták belökni az árokba. Ez már sok volt. A tiszteletes jámbor mosollyal védekezett, de homokot szórtak rá, akkor elkapta valakinek a karját, hogy hívnak, kiabált rá dühösen, ki az apád?

Aztán egy másikkal kezdett, viaskodott, majd a harmadikkal, végül jött a medve-nagy Dorogi, és egy hangos kurjantással az egész összegubancolódott, visítozó csapatot magával rántotta az árokba. Ott pihentek egy kicsit, majd leszedte a fiúkat a papról, és kidobálta őket a homokra. Vizelés közben még mondott valamit, de a pap nem értette saját zihálásától, majd röhögve elment. A fiúk úgy néztek rá, mint az istenre.

A tisztelendő úrnak nem voltak gyermekei, és nem tudta, hogy viselkedjen velük, béna volt és bárdolatlan, ezt látta a szemükben. Néha mondták is. Annak idején kilenc évig udvarolt a menyasszonyának, aki csak húzta-halasztotta a dolgot, míg a fiatal tiszteletesnek elfogyott a türelme. Mindent megbeszéltek, és úgy tűnt, rendben is lesz a dolog, de Irmus az első boldog alkalommal a szájába köpött, és olyan vadul védekezett, mint akit meg akarnak erőszakolni. A második esetben felrántotta a térdét a legrosszabbkor, de bocsánatot kért azt mondta, reflex volt, nem tehet róla. És végül, mikor már majdnem minden sikerült, leszakadt a retinája. Az ágyról is leestek. Az a baj, hogy az ember nem tudja, mikor, mivel és miért bünteti az isten, erre jó ez a hetedíziglen-dolog, gondolta azóta sokszor a pap. Magányos lett, de furcsa módon ezt kilenc év után inkább megkönnyebbüléssel vette tudomásul. Irmust megoperálták, de arról többé szó sem lehetett, hogy férjhez menjen. Ő pedig esketett, prédikált, úrvacsorát szolgált ki, néhány fontoskodó ember tett-vett körülötte, harangoztak, jegyeztek, számoltak sötét ruhákban, és szomorú volt az arcuk, mint a túlvilág. Később volt néhány kalandja, de inkább álmában, Irmus termetes, lágy húsú nő volt, nőies, kívánatos, álmában az is megtörtént, ami akkor nem. Többször. Mással is. Olyankor odatévedt a keze, ahol már két sötét folt jelezte a reménytelenül gyakori használatot.

Meleg volt. A pap felállt, a kis sírgondozó lapáttal túrni kezdte a földet, ha koccant, megnézte, mi az. Nem az volt. Vasszeg, pléhdarab, drót vagy csak egy kavics. A fiúk is nézték, mert Dorogi elárulta nekik, hogy a pap bácsi kincseket keres. Aranyat. Nem is, nevették izgatottan, nem is igaz! Attól kezdve már várták reggel, segítettek neki, majdnem udvariasak lettek, a pap szorongva viselte el kedvességüket, nem értett semmit. Az elején tartott tőlük, most már félt is. Ha lehajolt valamiért, összedörrent a fejük, mert a fiúk is lebuktak, aztán a fejüket dörzsölve kacarásztak. Ezek a fiúk mindig és mindenen nevettek, egészségesen, csupafog szájjal, pici nyál csillogott piros nyelvükön, a szájuk sarkában, látta, mikor némelyik az arcába lihegett, még a lélegzetük is vidám volt, gyors és meleg. Most hirtelen megálltak, és azt kérdezték, tényleg aranyat keres pap bácsi? Kincseket? Mint a tévében? A pap nevetve védekezett, dehogy! Aztán el akarta magyarázni az egészet, de három szempár nézett rá olyan sötét gyűlölettel, hogy elfelejtette, mit is akart mondani. Mért nem bírja azt mondani, hogy azt keres, szólalt meg az egyik csalódottan, aztán sírva fakadt. Még játszani se tud! Vén majom! Még mondtak valamit, de azt már elmenőben. Otthagyták. Elszaladtak az agyaggödrökhöz, a tiszteletes meg úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak.

Aztán fürgén munkába kezdett, mint aki megkönnyebbült, majd egy kínos gondolat tört rá, hogy hiába csinálja ezt az egészet. Istenem, minden csak por! Talán utánuk kellene menni. Ott jártak már a legelőn, Dezső, Attila és Ács Jóska, ha becsukta a szemét, akkor is látta őket: Attila bogárbarna szemét, haját, Dezső mocskos hajtömegét, olyan volt a fején, mint egy kotlófészek, Ács Jóska volt a legvadabb, nyúlánk, kígyótestű fiú, és koszos mind, a térdük, könyökük mindig sebes, a körmük fekete, arcuk szutykos, a két ujjuk közé fújják az orrukat. Már azt is tudja, ki mekkorát tud köpni, meddig tud vizelni, és soha nem lehet tudni, mit forgatnak a sunyi és alattomos fejükben. Már álmában is látta őket, épp azon volt, hogy megveszi valamelyiket az apjától. Vagy mindet. Nem adták. Örült álom volt, gyarló, megalázó és méltatlan. Még hogy ő! Megvenni, pénzért! És ezeket! Átizzadt, dúlt ágyneműben ébredt akkor, de álmában győzött! Megverte, majd elzavarta mindet a francba. Az úton állt, mint Tarcsai, és azt mondta nekik, hogy letépi a szájukat, mint egy farzsebet. Aztán felkelt, és váratlanul az jutott eszébe, hogy őt nem szereti senki.

Úgyis visszajönnek, gondolta most rettegve. (Istenem, add, hogy visszajöjjenek.)

• Kultúra