Skip to main content

A mi utcánk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
4. Sudák József csoportvezető


Az utcában az Attila a legszebb fiú, ezt mindenki tudja, most már még csak hagyján, mert már nyolcadikos kamasz, de mikor még kisebb volt, mindenki meg akarta enni. Nyáron egy parányi gatyában ki-be járkált, egyik házból a másikba, ahol nem volt nyitva a kapu, dörömbölt, kiabált. Mindenütt felkapták, harapdálták, cukrot, süteményt tömtek a szájába, Sudák is. Egyszer leült a földre a kisfiú elé, és csak nézte, nézte sokáig. Aztán megkérdezte a gyerektől, hogy mondd csak, hogy az úristenbe sikerültél te ilyenre. He? Lehet, hogy akkor kattant valami az agyában. Mert hogy valami történt vele, az biztos, csak még nem látszott. Egy sudár, iszákos nővel élt akkor, és még szerencse, hogy nem íratta a nevére, csak úgy összeálltak, magyarázta később, mert utána jól nézett volna ki, a nő mindennek a felét követelhetné. Hogy mi az a minden, azt nem részletezte, így meg csak kitolta a kapun, becsukta utána az ajtót, és kész. Két hét múlva vissza akart jönni, de akkor már az új asszony öntötte le egy lavór mocskos vízzel, csak úgy, a kerítésen át. Árva Jolán ott állt egy kiskosztümben, cigarettázva, nyaklánc, karóra, és folyt róla a szappanos lé. Nézzék már, mondta rémülten, ez a siket kurva leöntött. Mert az új asszony, bizony, nem hallott, nem beszélt.

Lehet ezt a dolgot titkolni egy ideig, Sudák messziről hozta, jó arcú, formás nő volt, csak az tűnt fel, hogy nem megy sehová, még a boltba sem. Sudák azt mondta, nem pletykás, inkább hallgat, más is jobban tenné, ha olyan lenne. Ha elment valaki mellette, mosolyogva bólintott, és motyogott valamit, mintha köszönne, és már sietett is tovább. Szép ruhákban járt, illatozott, gyűrűk voltak az ujjain, és Dorogi egyszer azt mondta a Misi presszóban, hogy ő szívesen megcsikolná, csak kíváncsiságból is. Aztán azt mondta, úgy két-három hét múlva, emberek, ez a nő süket. Ne mondd már, hüledeztek, süket? Mint az ágyú, mondta Dorogi. Ott kiabáltam a kerítés előtt, hogy küldje már ki Józsit. Ő meg csak teregette a ruhát, háttal, már úgy ordítottam, hogy a környéken mindenki kijött a házból, ez meg nem hallott semmit, csak hányta a ruhát a madzagra. Bizony.

Sudák egyszer azt mondta, hogy ő a Műanyaggyárban művezető, de ezt a kártyások a Misi presszóban kézből kontrázták, eredj már, mondták neki, sok lesz az. Akkor csoportvezető, mondta Sudák, és ebből nem engedett. Hesz Jancsi utánanézett a dolognak, és azt mondta, nem vagy te ott senki, Józsikám, az udvarosoknál vagy mindenes. Sudák erre nem mondott semmit, részéről befejezte a dolgot. Akkor már elhatározta, hogy gyereke lesz, és akkor majd mindenkinek leesik az álla. Azt a régi, öreg házat már bontotta, annak a helyébe épül majd az új. Összerakott egy kis szoba-konyhát az udvar végében, addig megteszi. Gyűlt az udvaron a sóder, tégla, gerendák, és már az sem volt érdekes, hogy az asszony süketnéma, kedvelte mindenki az utcában, pedáns volt, tiszta, Sudák is egészen más lett mellette. Nem ivott a boltban, a Misibe se járt, legfeljebb egy felesre, és már ment is. Inkább Sarkadinétól vitt haza bort, és otthon itták meg az asszonnyal.

Debrecenből jött valamikor, úgy tudták, elvált. Leszállt a buszról, ott van mellette a Misi presszó, bement, kért egy fél deci unikumot, amitől csend lett a helyiségben. Micsodát, kérdezte Esztike, unikumot? Más nem jó? Jó volt. Sudáknak már akkor is vállig ért a haja, bajusza meg az álláig, megitta a fél vegyest, aztán megkérdezte, tud-e valaki itt egy eladó házat. Hát hogyne. A Misiben mindent tudtak már akkor is. Itt van az öreg Kodáé, mondták neki, most halt ki belőle, a fiának pedig nem kell. Azt is tudták, kinél lehet érdeklődni, éppen ott volt, csak kiment a vécébe. Van ott minden, mondták neki, bútor, ágynemű, virág az ablakban, légyfogó. Még a kutya is ott fekszik az ajtó előtt, nem megy el a háztól, míg a csirkéből tart. Aztán megkerült a Koda gyerek is, nagyon be volt rúgva, de azért tartotta magát. Segítettek a többiek, fogták, míg aláírta az adásvételi szerződést, Sudák pedig kifizetett kétszázezer forintot ott, helyben. A házat meg se nézte. Azt mondta, láthatja most már eleget, inkább mulassanak. Majd csak a kulcsot, ha lehetne, mert ő akkor már vissza se megy a városba. Milyen kulcsot? Nem kell ahhoz kulcs, dróttal van bekötve az ajtó, nem lopnak erre a népek.

Sokáig beszéltek róla, jó vásár volt. Sudák fizetett mindenkinek, mert a Koda fiútól Esztike elvette a pénzt. Ne mászkáljon maga ennyi pénzzel ilyen állapotban. Majd holnap érte jön. Addig itt lesz a polcon, a barack mögött, tud róla mindenki. Még az lenne a legjobb, ha hazamenne. Sudák közben elmesélte a többieknek, hogy ő bizony úriember, falun soha nem élt, csak városon. És hogy hogyan süllyedt idáig. Érzelmes történet volt, nem nagyon tetszett senkinek. Aztán kalandok következtek, addigra Misi is előkerült, a tulaj, három láda sörrel. Sudák akkor már tánclépéseket mutatott be, rogyasztani a térdet minden mozdulatnál, magyarázta, rugózni, az a nehéz! A sapkájáról azt mondta, hogy olyan, mint a spanyol önkéntesek sapkája. Ezen se vitatkozott senki, itt az utcában még senki nem látott spanyol önkéntest, Misi mindenesetre azt mondta, hogy ő azt hitte, hogy az ugyanolyan svájcisapka, mint neki van a pincében, csak csáléra áll. Ez az ember úgy hazudik, mintha olvasná, mondta Esztinek, a feleségének, de nem lehet rongy ember, ha pénze van. Később benézett Árva Jolán, aki szintén jártas volt a népi táncban, zárásig Sudák megkérte a kezét, az meg odaadta. Micsoda ünnep volt! Zárás után átmentek egy láda sörrel házat szentelni. Ez nem szarakodik, mondta Misi a feleségének, a fél ötös busszal jött, most tizenegy óra, és háza van, felesége. Dorogi pedig azt mesélte másnap, hogy ő nem emlékszik, hogy ki kivel aludt abban a kavarodásban, de a kutya reggel Sudák környékéről mászott elő és morgott.

Sudákot meg lehetett volna szokni, azt, hogy nagyokat mond, másként beszél, öltözik, mint a többiek, csakhogy elfogyott a pénze. Árva Jolán ebben sokat segített, rájött ugyanis, hogy egy ilyen táncoslábú, fess ember mellett viselkedni, öltözködni kell, hirtelen magázni kezdett mindenkit, és állandóan dohányzott. Nem esküdtek meg, mert az olyan régimódi, így is szerethetjük egymást, mondogatta. A városba jártak fogorvoshoz, de csak a húzásokra futotta, ettől Sudák szája arrébb került az arcán, a Joláné pedig megnyúlt. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy megromlott a viszony köztük, de inkább az, hogy Árva Jolán rengeteget ivott, és nem volt hajlandó gyermeket szülni. Pedig akkor már Sudák elhatározta, hogy neki gyerek kell, ha törik, szakad. A minta ott volt: a kis Attila. Egy ilyen szép kis kölyköt akart, csak lányt. Hosszú, göndör hajjal, kökénykék szemekkel.

Addig fel sem tűnt, hogy neki nincs gyereke, egész addigi élete különböző kultúrcsoportokban, táncban, mókában telt el, a munkahelyei is úgy alakultak Barcikától Pestig, aztán Debrecen. Itt már gyanús volt, hogy mégsem lesz belőle táncművész. A volt felesége is megváltozott, öreg lett, gyakran eltört a lába, aztán abba is hagyta a táncot, pedig micsoda számuk volt kettesben arra a dalra, hogy Kiskertemben szép tavaszi estén! Palkonyán külön gratulált nekik a rabok parancsnoka, azt mondta, ez már nem is tánc, ez már színi művészet! Szinte látja az ember, hogy virágokból édes illat száll! Árva Jolán ettől nagyon messze állt, és gyereket se akart, ez volt az oka mindennek. Azt mondta, neki nem lehet. Sudák orvoshoz vitte. Elvittem a méhészetre, mesélte a Misiben, ott megvizsgálták ától cettig. Aztán csak nevetgéltek, kérdem, mi a baj, doktor urak. Azt mondják, semmi különös, csak a feleségének hamarosan ki kell venni a fél tüdejét. Tüdejét, kérdezem, és miért? Hogy elférjen a mája. Így nekem. Lehet, hogy nem volt igaz, de mindenkinek tetszett. Akkor már Sudák az új asszonnyal élt, és bőszen tervezgetett házat, kertet, családot. Pálmafák fognak nőni az udvaromon, mondta egyszer, olyat a falu még nem látott, ami itt lesz. Úszómedence! Üvegtető! Meg majmok, tette hozzá valaki, legalább kettő.

Nyolcvankilencben úgy várta a rendszerváltást, mint a májusi esőt. Jönnek a magyar emberek, mondta, végre! Magyar zene, magyar tánc, magyar kenyér! Kilencvenben elküldték, mert majdnem mindig a váltás ébresztette. Őr-portás volt, megunták. Hónapokig semmi pénzt nem kapott, apránként eladogatta az udvarról a sódert, téglát, faanyagot. És Katókától se lett gyereke. Néha arra gondol, hogy lehet, hogy most már nem is lesz. Attila meg szépen serdül a szomszédban. Katóka később függönnyel választja el a szobában a saját részét, mert Sudák iszik, és olyankor goromba. Táncol, dalol a tükör előtt, aztán megpofozza Katókát, máskor belerúg a lábába.

Sudák életében sok minden akart már lenni: táncművész, partizán, színész, megtanult korcsolyázni, mikor jöttek a tévében ezek a jégtáncok, álmában boldog apja volt a kis Attilának és egy gyönyörű kislánynak. Most polgármester szeretne lenni. De erről kevesen tudnak: Hesz Jancsi, Dorogi és Piroska néni. Beszédeket mond a tükörnek. Ötvenöt éves, mindene ősz. Majd meglátják.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon