Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Bajos dolog, ha az ember fel akarja magát akasztani, és előbb kötelet, később pedig alkalmatos kampót nem talál, de Harap Sanyi iparosember, ilyen dolgokon nem szokott fennakadni. Nem akarja ő felakasztani magát, de soha nem lehet tudni, és akkor jó, ha minden kéznél van, Doroginé Mancika is hogy járt: ráfeküdt a sínre, itt az utca végén, a vonat meg már rég elment. Ezen aztán nevetett mindenki sokáig. Most ráért, gondolta, utánanéz a dolognak, őrajta ne nevessenek. Ott volt a két kórházi csomag is a sifonban, ha valamelyikük váratlanul bekerül, ne kelljen kapkodni, és megvolt már a két fejfának való is, szépen lerakva két gyámra a színben, csak ki kell majd vésni. Már a sírhelyet is kinézte, de még nincs rá pénz, mert nem mindegy, hol nyugszik az ember, elöl, fő helyen, út mellett, vagy valahol hátul, az árok szélén, mint a csavargók. Harap Sanyi harmincéves, és előre gondoskodik mindenről. Kötél persze nem volt, minek is lett volna, soha nem volt kutyája, tehene, lova, akasztás sem volt még a családban. A konyhában ült, a legyeket nézte a többnapos, mosatlan edényeken, aztán a repedt ablakon át ki az udvarra, ahol két kiszáradt körtefa és mindenféle szemét, széttaposott gizgaz fölött reszketett a hőség.

Aztán, ahogy szokta, hergelte magát, még a feje is belesápadt a gondolkozásba, éppúgy, mint az egyik május elsején, mikor leköpte az igazgatót. Aztán madzagot keresett, hogy majd kötelet fon, elvégre a bolti kötél is abból van. Madzagot sem talált. De miért pont madzag lett volna, mikor annyi egyéb hiányzott a lakásból, például függöny, légyfogó, tányér, ágy, íróasztal, ilyesmi. Harap Sanyinak pedig gyengéje volt az íróasztal, mert a Bőrgyárban, ahol dolgozott, selejtezéskor majdnem sikerült egyet szereznie száz forintért, de a végén más vitte el. Az egyik asztal olyan, mint a másik, de ez az asztal más volt, kis híján az övé, megvolt a helye is már, és kevés ember mondhatja el magáról, hogy íróasztala van. Harap Sanyit mindenki szerette a gyárban, mert furi kis ember, ahogy a titkárnő nevezte, mikor bement az igazgatóhoz az íróasztal dolgában. Itt van az a furi kis ember, Harap, a lakatosoktól, szólt bele a telefonba, és mosolygott. Harap Sanyi mégsem akkor köpte le az igazgatót, mert akkor be sem jutott hozzá, hanem később, egy üres vashordó miatt, a nagyerdei majálison, cigányzene mellett. Mert hogy az se lett az övé, mikor azt selejtezték.

Nem volt neki olyan nagyon a hordóra sem szüksége, de az utcában majdnem minden udvaron áll egy-két hordó a kútnál vagy a vízcsapnál, elfért volna nála is, és nagy szemétség volt az igazgatótól, hogy akkor sem engedte be az irodájába, hanem kiszólt a titkárnőnek, hogy már mind elkelt. Harap Sanyi délután megállt a porta előtt, és azt figyelte, hogy kik visznek hordót aznap. Jól sejtette. Csupa gazdag ember, irodisták, mérnökök. A segédmunkással hozatták ki a portára, rá volt írva a nevük zsírkrétával, kocsival vitték haza, volt, aki hármat is, hát mért pont neki nem tudtak egyet adni ötven forintért? Harap Sanyit akkoriban annyi rossz érte, hogy most legszívesebben kisírta volna magát valahol, a buszon is úgy ült, hogy ne lássák, nem szólt senkihez, állandóan törölgette az orrát a zsebkendővel, hogy ha kibuggyan a könnye, ne érje váratlanul. A hordó ügye később mégis megoldódott, mert Harap Sanyinak volt annyi esze, hogy körülbelül azt is tudta, ki hová viszi azokat, aztán kinézte magának Járait, akinek ide legközelebb, Martinkán volt a telke, és bólintott, ez lesz az. Még aznap éjjel hazagurította mind a kettőt, hat kilométerről, és arra is kiterjedt a figyelme, hogy elseperje maga után a homokot egy seprűvel. Azóta is emlegetik a Misi presszóban, hogy soha nem volt olyan tiszta az utca, mint amikor Harap Sanyi hordót lopott.

Híres emberek is lettek, ő meg az igazgató a leköpés után, mert másnap a nagy, kosfejű ember odament hozzá a műhelyben, és azt kérdezte, na, kisember, kijózanodott már? És kezet fogtak, ő meg úgy be volt szarva, hogy meg sem tudott nyikkanni, csak kihúzta magát, hogy lássák, ő meg az igazgató, na? Nem lett belőle fegyelmi, pedig az igazgató tisztálkodás közben még azzal fenyegetőzött, hogy kirúgatja, és hogy megnézheti majd magát, maga kis senki, ha én betakarom, síkba megy, maga kis szerencsétlen. Húúú, mondta erre mindenki, aki ott állt körülöttük, így aztán mégsem merték megtenni. Azt találták ki, hogy részeg volt, és nem tudta, mit csinál. Pedig dehogy volt részeg, ha tudta volna, hogy semmi sem lesz az egészből, még tökön is rúgta volna a rusnya, lapátfejű embert, most csak jól megszorította a kezét, és sokáig nem engedte el, hadd lássa mindenki, a másik már húzta volna vissza, ott állt egy rendész is, de ő volt a hős megint, a kis furi ember, aki a legalacsonyabb a műhelyben, de otthon az utcában is, a gyerekeket nem számítva. Aztán elengedte, és azt mondta, viszontlátásra. Jó hangosan. Hazafelé a buszon mutogattak rá, ott! Az a kis cigányember, aki leköpte az igazgatót! Ő csak mosolygott, ült a helyén, kihúzta magát, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy most szólhatott volna az asztal ügyében, és ettől olyan ideges lett, hogy majd felrobbant. Egész éjszaka nem aludt az izgalomtól, másnap pedig jelentkezett a titkárságon, de most már be sem engedték.

Pedig milyen jó lett volna, ha eldicsekszik a dologgal, úgy húzta volna haza a kis kordéval Debrecenből, aztán itthon az utcán már lassabban, hogy mindenki lássa, neki íróasztala is van, és gyalog húzta haza a városból. Harap Sanyinak minden kellett, ami másnak van, és az is, ami nincs. Neki mindennap bizonyítani kellett, hogy ő is van olyan ember, mint más, ér annyit, ezért áll három hordó is már az udvaron, ezért van kétkerekű kordéja, amit szinte soha nem használ, satu a pincében, malacperzselő, fűrészlap, fúrógép, ami nem működik, de nem jó a mosógép és a centrifuga sem, de van. És azért van hat gyereke is, mert olyan akad az utcában, akinek négy született, de olyan, akinek hat, egy se. Fiúk. Mind! És terhes az asszony, na? Errefelé, aki nem nősül meg a katonaság után, arra azt mondják, homokos, akinek egy évre rá nincs gyereke, az nem tud gyereket csinálni, na, ő aztán bebiztosította a dolgot már jóval az esküvő előtt, megmondta Jolinak, a mostani feleségének, hogy csak akkor veszi el, ha biztos a dolog. Amúgy minek? Szép menyasszony volt három hónapos terhesen is, rendes növésű, nem kicsi, az esküvői képet úgy csinálták, hogy Harap Sanyi egy lépcsővel fentebb állt, úgy lett a fejük egy magasságban, később összeveszett a fényképésszel, mert lehetett volna úgy is, hogy két lépcsővel áll feljebb, ezt neki, a fényképésznek látni kellett volna.

Pedig jó kép, Joli is jól mutat rajta, ő is, mint két ártatlan, szép gyermek, aki játszásból esküvői ruhába öltözik. Tizennyolc évesek voltak, Harap Sanyi akkor is előre gondolkozott, hogy megcsinálja még a katonaság előtt, mert ha nem viszik el, akkor azt lehet majd mondani, azért, mert már nős. De elvitték, addig nyújtózkodott, hogy nagy nehezen kijött a centi. Harckocsizó lett belőle, úgy hajtott mindig, mint a meszes, üvöltöttek a fejhallgatóban neki, hogy vonalba, vonalba! Ő azért egy kicsit mindig előrébb nyomta a gépet a többieknél, és olyankor azt sem bánta volna, ha tényleg háború van, akkor megmutathatta volna ezeknek, úgy vágott volna szét mindent maga előtt, mint a vész, és meg se állt volna Berlinig. Boldog volt, mikor kapott egy csillagot, mint őrvezető, ha hazajött, a vonatban még hozzátett kettőt, és le nem vette volna az egyenruhát magáról. Csak a cipővel volt baj, negyvenesnél nem tudtak kisebbet adni.

A gyárban is megállja a helyét úgy, mint más, sőt jobban, és nem tudják elküldeni, mert leköpte az igazgatót, és akkor mindenki azt mondaná, hogy azért. Igaz, a dolog már régen történt, és azóta új igazgató van, mégis tudják, hogy vele nem lehet szórakozni, mert olyan, mint a tűz, a szemére megy a másiknak, harap, hergeli magát, de a végén elkapják, feldobják valami asztalra, és addig csikolják, míg majdnem elájul. Mert szeretik, mindenki szereti itthon is, Kocsis bácsi tegnap borított le egy fél szekér krumplit az udvarra, és a beteg jószágot is idehozzák megenni. De egyszer valaki még megjárja. Mert van, aki nem tudja, hányas gatyát hord, pedig már ismerhetnék, tudhatnák, hogy mikor hergeli magát, és sápad, akkor békén kell hagyni, mert rossz vége lesz. A szomszédok is szeretik, de azért mind nagyobb házat rakott az övénél, na jó, ő egy régit vett meg annak idején, de fog ő erre még emeletet is húzni, tornyot, amiről senki nem tud, csak Sarkadi néni meg Hesz Jancsi, lift jár majd föl, padlófűtés lesz még az udvari vécében és a disznóólban is, nem kell őt félteni. Van ő olyan ember. Csak hadd csinálják. Ő meg figyel, és majd mindegyiknél különbet fog csinálni. Már engedi a vizet az ásott kútba az udvari csapból, mert kiszáradt, de nem tudja senki, hogy miért. És a ház alapját is megvéste négy helyen, minden oldalon, a tetőt kibontotta pont ott, ahol kell, még tavaly. Szeretnék tudni azt is, hogy miért, de azt se mondja el senkinek. Jolinak elmondaná, de az már megint elment a gyerekekkel valahová, lassan egy hónapja.

• Kultúra