Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Megvizsgáltam azt a könyvet, amelyet nekem ajánlott, s találtam benne szép körmondatokat és ügyesen elgondolt mondásokat, ezek kellemes tűnődésre késztettek, de nem okosítottak meg a tárgyat illetően, mert módszer híján valók, és a szerző nem csak ahhoz tartja magát, amit maga elé kitűzött. Másfelől felkeltette kíváncsiságomat, anélkül, hogy annak tárgyában különösebb jártasságot bírnék, a boldogság mibenléte, melynek magyarázata éppoly talányos maradt az ön megvilágosító kiegészítései folytán is, mint Seneca egymással feleselő párbeszédeiből, így pedig maradtam annak állapotában, melyet idéz: mindenki szeretne boldogan élni, de annak megértése felől, ami a boldog életet teszi, homályban maradnak. Ezt alkalmasint annak a tudásnak, értelemnek a hiánya okozza az előbbiek szerint, mely az ön és más nagybecsű gondolkodók sajátja, hogy ugyanis a boldogság csak ésszel, értelemmel és bölcsességgel fogható fel, magyarázható meg, ön ehhez még hozzáveszi, miszerint Seneca okfejtései a hit megvilágosító erejét is nélkülözik, amely kitétel alig hagy kétséget afelől, hogy hit, ész, értelem rokon, egymást föltételező fogalmak, mindazok tehát, kik emez értelemmel, hittel megáldva nincsenek, a boldogság mibenlétéről, az arra irányuló törekvések helyes irányáról mit sem tudhatnak.

Engedtessék meg, hogy azon fentebb írt kellemes tűnődések során elért gondolataimmal traktálhassam, mely tűnődések az ön elmélkedései folytán sajátosan szövődnek tovább anélkül, hogy azon rangra lennének bátor törekedhetni, mely a filozófusok és más elmélkedők természetes sajátja, ezen ürüggyel most mégsem a vadak, Krisztus Urunk előtt sok-sok éven keresztül élt emberiség, és általában a hitetlenek, a tudás, szellem nélkül valók sorsának mivoltáról elmélkedem, hiszen ezen dolgok immár Isten mindenható ítéletének színe elé tartoznak, velük foglalkozni tehát céltalan, fölösleges, hanem mert az ajánlott könyv és levele tárgyában leginkább és csak a boldogság fogalmának meghatározása ragadta meg képzeletemet, mással foglalkozni tehát most kevés a hajlandóságom, így levelében a vígság és a boldogság különválasztása, az előbbit mintegy világi, majdhogynem testi állapotnak fogván fel, mely külső, jó dolgok felett érzett örömünk, az utóbbi pedig a kielégült, elégedett szellem gyönyörűsége. Ész és módszer, tudják egyszerűvé és magától értetődővé tenni a dolgokat, míg ennek elégtelen volta azzal a vélhetően helytelen kétkedéssel jár, hogy ki nem eléggé bölcs, nem kellően pallérozott elme, boldog nem lehet, legfeljebb elégséges szerencse és más külső javai birtokában csak a vígság állapotaira jut, ha viszont mindehhez magyarázó és elrendező elme is társul, az előbbiekre nincs szüksége, miáltal ön teljes nagyságában máris felmagaslik érvelése mögött: vígság és boldogság, test és szellem válik ketté egy másféle gondolatjárásban.

Ami a filozófusoknak oly egyszerű, mert logikus, és egyikből következvén a másik egyféle letisztult igazsággá válik, az egy alsórendűbb észjárásban, nevezetesen, mint az enyém, nem minden feltétel nélkül egyértelmű. Úgy fogható fel magyarázatának további részletezése, hogy ugyanis ami a boldog életet létrehozza, azok legalábbis részben külső, mint ön mondja, tőlünk független dolgok, mint kitüntetések, vagyon és egészség, mely javak fentebb elmondottak szerint kellő bátorsággal maguk a vígság külső, jó dolgainak foghatók fel, és bízvást a testi örömökhöz sorozhatok. Messzibb merészkedve talán egyik nélkül nincs is a másik, ha elfogadjuk érvelését, és miért ne fogadnók el, hogy tudniillik a boldog életet a tőlünk függő és független dolgok hozzák létre, és mivel az utóbbi javak a szerencse kegyeltjeinél vannak, az előbbiek boldogságához pedig az nem feltétel, ama bizonyos kis és nagy edény lehet tele csak az egyikkel és csak a másikkal is, avagy az ön vélekedése nyomán, ha tökéletes, mindkettővel, de hogy boldog legyen, legalább olyannyira bölcsnek és erényesnek kell lennie a külső javakkal megáldottaknak, mint amaz szegénynek és betegesnek.

Ugyanitt ész által szabályozott vágyak teljességéről, beteljesüléséről ír, ami annak belátása, hogy ami tőlünk független, külső dolog, általunk nem is befolyásolható, arra vágyni, kívánkozni hiábavaló, miáltal mindenki elégedett lehet magával, harmóniában élhet, ha mindezt felfogja. Bizonyára így van a világ isteni rendben, hogy aki ésszel kevéssé tudja vágyai határát, a külső dolgok kívánásában is mérsékeltebb, s ha szegény is, sors által üldözött, akár boldog is lehet. Mint látja, tűnődéseim máris szertekalandozva akaratlanul is önnel vitáznak. Le sem írom, miként származnak azok a gondolataim, hogy úgylehet a boldogság más és más, azt mondanám, kinél a szellem teljessége nyújt elégedett kielégülést, annak azzal telik meg az edénye, hiszen nincs is szüksége külső, tőle független javakra, míg mások, kik ezzel nem bírnak, örömös gazdaság, szerencse tulajdonlása mellett úgyszintén boldogok, elégséges szellemi értékek társaságában, melynek mértéke nem kell, hogy meghaladja a legszegényebbekét.

Néhány nap kihagyása múltán folytatva a levélírást, újra átolvasván előző soraimat, tovább nőtt bizonytalanságom, egyben bizonyossá az ön elméje cáfolhatatlan igazsága, mely a boldogságot a szellem mérhetetlen, már-már mennybéli magasságának isteni tartományában vizsgálja, ahová éppen való, majdhogynem elérhetetlen voltában. Nem pediglen az én tollamra, kinek esze, ha tovább tűnődik számára nem ismerős dolgain a szellemnek, hovatovább elbátortalanodik önmaga iránt. Boldognak kell tudnom magamat, megfelelő külső javak és szerencse birtokában, miként ehhez az elégséges és kellő szellemmel is megáldva vagyok, az elme tökéletes elégültségét azonban elérni nem tudhatom, nyilván a magasztosabb bölcsesség ismerete híján. Melyre, úgy vélem, nemcsak a boldogság tökéletes eléréséhez, mint inkább önnyugalmamhoz volna szükség, mivel egyébként kisebb, testi-lelki, köznapi dolgokban és hitványabb szemmel látva talán mégsem vagyok teljesen és maradéktalanul boldog, így válhat hasznossá levélváltásunk, megkerülve levelének második traktusát, mint ide nem tartozót, mely levelekből kitetszik, hogy ha meglévő ismereteim szerint nem teljesen, de a tudós elmék Istentől származó érzelmeket, vágyakat, sóvárgást, nyugtalan türelmetlenséget mint oda nem illőt kizáró bölcsessége magyarázatában, annak tételei szerint mindenképp boldognak kell lennem.

Amaz elégedett és kielégült elme, a bölcsesség birtoklása mindazokban, kik abból kirekedve vannak, a dolgok természete folytán oda nem illő gondolatokat gerjesztenek afelől, hogy vajon az egyik boldogabb-e avagy a másik, kinek nem szellemi javakkal telik meg ama bizonyos edénye, hanem csupa vígsággal avagy még azzal sem, és amaz szellemi elégedettség nem csupán minden mást kirekesztő, azokról tudomást nem vevő, kényelmes önelégültség-e, mely mivel a dolgokat a filozófia szabályai szerint rendjén valónak találta, tovább véle törődni nem tartja szükségesnek? Úgy hiszem, ez megint csak nem más, mint az ön nagyszerű sommázatainak, a testnek és a szellemnek különvált, köznapi megjelenülése más és más ember között, mikor is ön és mindazok, akik abban jeleskednek, a tökéletes szellem boldogultjai, míg megint mások a test képében olyforma boldogságra vannak teremtve a világra.

Eme furcsán tűnődő és nem is mindig helyénvaló gondolatokkal teli levélfélét végezvén az a kérdés támadt föl bennem, hogy ön, Descartes úr, a boldogság és egyéb dolgok tökéletes ismeretében, ezáltal a kielégült elme ama belső elégtétele folytán, bizonyosan boldog-e?

Továbbra is feltétlen híve:

Erzsébet

Közreadja

• Kultúra