Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

A mesék úgy kezdődnek, hogy hol volt, hol nem volt, aztán folytatódnak valahogy, amit már a gyerekek sem hisznek el, de szeretik hallgatni. Így voltunk mi is, sokáig, mondja Kerekes, csak éppen már hallgatni is rossz volt. A világon már senki nem hitte el évek óta, hogy jól mennek a dolgok, azt meg pláne nem, hogy nem lesz elbocsátás, van megrendelés, munka, az egész város arról beszélt, hogy csődbe ment a cég, és ebben az országban már annyit hazudtak az embereknek, hogy miért pont ez lett volna igaz? Szóbeszéd volt az is, látszott, hogy aki hozzáfért, apránként kirabolta a gyárból a magáét, minden szívfájdalom nélkül, szemérmetlenül és nyíltan, akik korábban még a becsületről, tisztességről, szocialista erkölcsről szónokoltak, most lecsendesedve inkább az ügyeiket intézték. Úgy tudja, ők hozták a megfelelő törvényeket is. Az emberek irigységgel vegyes utálattal csak nézték, és lassan beléjük kövesedett a gyűlölet. Mondták, az enyémet, a tiédet viszik, a mienket, mindenkiét, nem volt titok, hogy szándékosan pusztítják le a gyárat, hogy aztán valaki a brancsból olcsón megvásárolja az egész kócerájt, aki ígér fűt-fát, de a műhely az egy olyan pont, ahonnan tisztán, meztelenül látszik minden, ott hiába a mellébeszélés. Na, ezért nem hitt el senki semmit.

Kerekes nyugodt volt, azt mondta, ha őt elküldik, vesz majd valahol egy tanyát vagy hétvégi házat, esze ágában sincs munka után rohangálni, megalázkodni, elege van az egészből, nincs itt már semmi szükség a munkásra, ami kell, behozzák Nyugatról, és aki tudja, megveszi, a többinek meg ott van az ócskapiac, a Máltai Ketyere, a krisnások, az ingyenkonyha meg a Jóisten. Öregségére nyugalomra, egy kis szabadságra vágyik, és jó lesz neki a homoktenger is például a Martinkán, ha már az igazihoz egész élete során nem jutott el. Először hülyének nézték, mit akarsz te egy tanyán, vitatkoztak, és pont vénségedre, ilyenkor már jön a betegség, nyavalyák, hová mész, ha belep a hó, télen? Mivel fogsz fűteni, világítani, honnan lesz vized, kenyered, és egyáltalán miből fogsz élni? Eredj már a hülyeségeddel! Lopok, mondta nekik, fát lopok, szőlőkarót, kerítést, meg ami kell, ez most a menő, a villany meg ott van már minden tanyán, sőt, ha veszek egy parabolaantennát, ott lesz az egész világ, nem fogok a lakótársakkal vitatkozni, azt nézem, amit akarok.

Lehetett dumálni vele, vitatkozni, bár igazából nem volt itt barátja, ahogy meséli, az ő korában már nem nagyon van barátja senkinek, elmúlik minden lassan, csak a megszokás marad, mint a házasságban. Ez a tanyavásárlás csak úgy az eszébe jutott, hogy idegesítse a többieket, de minél többet mondogatta nekik, annál jobban elhitte ő is, hogy ott majd disznót, tyúkokat tart, libát, úgysem evett libamájat gyerekkora óta, és nevel tehenet is, ha módja lesz rá, de mindenből csak annyit, amennyi nem megerőltető, ő már nem akar meggazdagodni. Észre sem vette, hogy lassan abbamaradnak a viták, az ugratások a társai részéről, mintha már tisztelnék is, sőt volt, aki beismerte, hogy irigyli. Azt irigylem, mondta az illető, hogy egyáltalán akarsz valamit. Van bátorságod. Itt mindenkinek tele van a prosztatája mindennel, csak éppen nem mernek belevágni semmibe, inkább nyaljuk a seggét ezeknek, áskálódunk egymás ellen, arra megy mindenki, hogy ledolgozza a másikat a térképről, így kényelmesebb. Pedig előbb-utóbb elmarnak innen mindnyájónkat. Más a zene, más ember táncol.

Kerekes is azon a véleményen van, hogy a végén úgyis jön majd egy ember, aki megnéz mindent, csettint, elismer, nahát, ez igen! Türelmesen meghallgatja majd, amint nagy tudású szakembereink magabiztosan elmagyarázzák neki a világszínvonalat általában, a komputeres termelésirányítást, megérti a legmodernebb, kétdobozos készletgazdálkodási rendszert (ha az egyik doboz kiürül, utánrendelés szükséges!), átlapozza a terjedelmes Maynard-jelentést, a repkedő reláció és szféra, interfész, valamint likviditás fogalmakon már meg sem lepődik, majd ha befejezték, megsimogatja a fejüket, és elküldi őket fürödni, fogat mosni, mert mindjárt kezdődik a mese. Aztán bezár mindent, és lesz itt mondjuk egy mosoda. Vagy benzinkút. Esetleg templom. Ma ezek mennek.

Néhány nap különbséggel éppen ötvenéves volt, mikor megkapta a papírt: „rendes felmondás”, és szinte megkönnyebbült. Egy kicsit még hőzöngött is vele, most már a magam ura leszek, mondta, aztán szólt a művezetőnek: ide figyeljen, holnap búcsúzok, öltözzön fel rendesen, ha tud, mert szopóversenyt rendezek, és maga fog győzni. Máskor nem mondott volna ilyet, de hallotta valakitől, és most kiszaladt a száján. Ki nem állhatta azt az embert, és ez kölcsönös volt, a művezető kezdettől fogva potenciális ellenségének tekintett minden érettségizett műszerészt, neki soha nem volt ilyesmi. Na menjen innen, mondta a szomorú arcú ember Kerekesnek jobb híján, és semmit nem változott közben az arca, mit is lehet erre mondani? Ő már tudja, amit tud, és az neki elég, ez az ember meg elmehet a francba a pofájával. Ilyenkor mind erős meg bátor, és elfelejti, hogy hányas gatyát hord. Én el is megyek, nyugtatta meg Kerekes, de maga itt marad a lelkiismeretével! És mi lesz, ha jönnek a vörösök? Visszahoz mindent?

Újabban ez a szólás járta a gyárban, magyarázza, jönnek a vörösök. Ha anyaggal megrakott teherautó érkezett, és alig ácsorgott valamit az udvaron, már fordult is vissza, tudta mindenki, megy valamelyik kft.-be, csak kifizetik a számlát. Ha kiürült olajoshordókat hegesztettek le újra, arról is volt fogalmuk, hogy nem az üres hordókat kell lezárni olyan alapossággal. Mosópor, bálás ruha, szappan, ilyesmik forogtak mostanában az üzem területén, amiknek a legtávolibb köze sem volt a gyártáshoz, nyersbőr, mirelit pulykamell, negyven darab vízaknafedél, huszonhárom moslékosvályú, ötezer pár cipő. Már rég nem értetlenkedett senki, csak ránézett a másikra, és megjegyezték, lesz itt hepaj, ha majd jönnek a kommunisták!

Attól kezdve, hogy odaírta a felmondás alá, „szeretettel, Kerekes Antal” (és ezentúl mindent ebben a formában írt alá), semmit nem volt hajlandó csinálni. Nem is erőltették. Nincs már ennek akkora füstje, meséli, mint valamikor kezdetben volt. Megy, mint a karikacsapás, vannak már formanyomtatványok, programok a számítógépben, a nyomtató nyomtat, a másológép másol, csak ki kell tölteni, alá kell írni, és mehetsz a pénztárba. Egész apparátus szerveződött az elbocsátások aktusa köré, nincs hőbörgés, sértődött, méltatlankodó ábrázatok, mindenki végzi a dolgát, majdhogynem barátságos, szinte családias légkörben lesznek túl rajtad, egy csendes, majdnem meghitt eutanázia, egy pici szúrást sem érzel, és már az utcán vagy. Ugyanez a helyzet a munkaügyi központban is, ahol mindjárt másnap jelentkezni kell. Kerekes csak ámult, milyen gyorsan megy minden, ott is számítógépek a megfelelő programokkal, bekalapálták az adatait, a nyomtató recsegve nyomtatott, a másoló másolt, egyenruhás nők tették a dolgukat IKEA-bútorok között, az asztalokon formatervezett lámpák, forgó fotel, hátul, az ablak előtt fátyolfehér szalagfüggöny. Kész.

Két nagy fia van, már mindkettő nős, mitől kezdve valahogy elhidegültek egymástól, Zoli felesége kezdte, aztán a másik menye is rájött, hogy az az igazi, ha a férjeiket elvadítják a szülőktől, ezt lehet magyarázni így is, úgy is, csak éppen nem változik tőle semmi, mondja, ez is valami magyar átok. Mikor megemlítette nekik az ötletét, még csak nem is nevettek. Maga akar tanyára menni, kérdezte Ildikó, az Anti felesége, apu, maga nem normális! És mit fog csinálni? Disznót etet? Kertet ás? És akkor apa már nem is akar sehol elhelyezkedni, kérdezte Emma is, szinte visítva, felél mindent, és utána mi lesz? A két fiú csak bólogatott, arra is, amit ő mondott, arra is, amit az asszonyok, úgy gondolták, ez a mértéktartó álláspont ebben a helyzetben, de Ildikó hamarosan szertefoszlatta ezt a reményt, Anti, kiáltott a férjére, te nem mondasz semmit? Az a helyzet, szólalt meg aztán Anti helyett Zoli, az idősebb, hogy ránk ne számítson apu, nekünk sem könnyű. És ha valaki tudatosan szétveri saját egzisztenciáját, azon nem is tudunk segíteni, toldotta meg Anti is, majd az lesz, hogy eladod ezt a lakást, és veszel helyette valahol egy egérfészket, amiért, ha történik veled valami, nem kapunk semmit.

Világos beszéd volt, magyarázza Kerekes, azt már nem is mondták, nekem kellett volna rájönnöm, hogy jó lenne azt a végkielégítést biztonságba helyezni, mielőtt elherdálom, de az lenne a legjobb, ha besétálnék egy szociális otthonba, ha már nem akarok meghalni. Ildi már majdnem kimondta, hogy Kerekes nincs birtokában a józan ítélőképességnek, és üdvösebb lenne gyámság alá helyezni. És akkor nem lenne egyedül. Csupa megértés, aggódás, szeretet. Ki fog főzni, mosni apura? És ha beteg lesz? Emma még megjegyezte azt is, hogy ha Zolinak ilyesmi jutna az eszébe, ő elválna tőle azonnal. Ezzel hosszú távra kijelölte a férje helyét a társadalomban, véli Kerekes, és elmondja, hogy talán ez a legnagyobb baj, hogy ki volt jelölve a helyünk, és ez az átlagember esetében egy munkahely volt az iparban, ahol szinte mindennap megalázták, kizsákmányolták, kényszer, erőszak és megtorlás, cserébe apró hétköznapi sikerek, kényszerházasság, kényszergyerekek, panellakás, szekrénysor, másfél méter könyv, keleti kényelem.

Mikor meghalt a felesége, két éve? három? arra gondolt, eladja ezt a háromszobás, belvárosi, de harmadik emeleti lakást, neki elég kisebb is, földszinten, de a gyerekek élénken tiltakoztak, hová gondol? Ez a lakás már egy vagyon itt, a város közepén, és ő hiába mondta, hogy sötét, zajos, a szomszéd épület földszintjén egy vendéglátó morajlik hajnali kettőig, a rezsi pedig lassan a csillagos ég, nem méltányolták, ő pedig hagyta meggyőzni magát, hogy az a pénz csak elfolyna, és akkor sehol semmi. Az ő helye nyilvánvalóan itt volt már kijelölve, és özvegyen, mert arra is hisztérikus kitörés volt a válasz, mikor óvatosan megpedzette, hogy elvenne valakit feleségül, nem olyan öreg még, hogy a temetőben sétálgasson. Gyerekkorában sokat csavargott a vásárcsarnokban, meséli, most már tudja, hogy valami olyat szeretett volna csinálni, ahol szabad ember maradhat, cirkuszhoz kellett volna szegődni vagy erdésznek, elszökni külföldre, akárhová, el kellett volna szakadni mindentől, mindenkitől, mert a család is egyfajta rabság, ahol elsősorban mint potenciális munkaerő és megfelelő időben a társadalmi szükség alapján hitelesített szaporítószerv jöhetsz számításba, aki havonta ügyesen felrakja a függönyt.

Ott nőttünk fel, magyarázza, abban a gyárban, ott jött ki rajtunk a szőr, ott kentük szét a taknyunkat, nyálunkat, a vérünk folyt, a vécéfalon ott szárad a spermánk, amit kajaszünetben vagy váltáskor izzadva kicsikart az ember magából, a kagylóban ott az ürülékünk, vizeletünk szaga, na meg a verejték, az mint a tenger, mindenütt. Nekünk nyomunk van ott, és sehol máshol. Nem mondja ő, hogy nem volt semmi szép, a munkában igenis voltak igazán felemelő és megrendítő pillanatok, egy roppant gépi teljesítményt uralni embernyi ésszel és erővel nem kis dolog. És valóban ott éli az ember az életét, a többi csak járulék. De iszonyúan lehangoló, felmorzsoló tud lenni a folyamatos erőlködés, a kudarc, a tehetetlenség, mikor minden ideg és energia belefolyik abba az egyetemes, országos, nagy veszteségbe. Abba bele lehet bolondulni. De kár, hogy a többieknek nem mondhatja el úgy, hogy megértsék!

Aztán Emma, a menye már arról beszélt, miközben nyilvánvaló idegességében harsogva rágta a sajtos pogácsát, hogy apu most egy nehéz időszakot él át. Talán a legnehezebbet, mióta anyu meghalt. Ő tud olyanokról, akik bekerültek az elmeosztályra, sokan meg elkezdenek inni, de elmúlik, higgye el, apu, és akkor nem lesz semmi probléma, talál majd egy másik munkahelyet, csak menni kell utána, nézegetni az újságot, menni, menni, annál nincs rosszabb, ha csak itthon ül, és hülyeségeken gondolkozik. Hogy tanyát vesz, meg hasonlók. Lovat. Tehenet. Ezen kacagni kezdtek, a fiúk itták a sört, most szabad volt, elvégre komoly a helyzet, aztán valaki felvetette, hogy ő meg a gyerekek, mint egyenes ági örökösök írhatnának egy papírt minden eshetőségre, és akkor nem kell majd illetéket fizetni. Ezen aztán úgy felélénkült mindenki, mintha egy gömbvillám járta volna be a lakást, ő meg azt mondta, jól van.

Írjátok meg, mondtam nekik, jövök mindjárt, csak kilépek a vécébe. Azóta nem találkoztunk, ennek körülbelül egy éve. Nem találkoztak, meséli Kerekes, aki az apja, nagyapja, dédapja és talán az ükapja után is a keresztségben az Antal nevet kapta, a család férfi felmenői mind valamilyen műszerész foglalatosságban jeleskedvén afféle fúró-faragó, csinálom-emberek voltak, ahogy a nagyapja mesélte, órások, ékszerészek, kerékpár-, varrógépjavítók, megbecsült polgárai mindenkori lakhelyüknek. Tőlük örökölte keskeny, erős vonású arcát, kissé nagy orrát és nagyra nyúlt termetéhez képest apró kezeit, valamint százegynéhány kötet, jobbára németül írt szakkönyvekből álló gyűjteményét.

Soha senki nem volt a faluval, a paraszti élettel közvetlen kapcsolatban közülük, azon kívül, hogy a vásárokat járván bizonyára megköszörülték a helybéliek késeit, kaszákat, ha kellett cipőt, csizmát is reparáltak vajért, túróért, borért, a nagyapja erről naplót is írt. Aztán míg a gyerekek feltehetően a végrendeletét fogalmazták, ő már a hócsatakos utcákat járta, és tulajdonképpen akkor döntötte el véglegesen, hogy valóban kimegy lakni, élni egy tanyára. Azt mondja, a gondolataiban egy kortalan, kissé kopott épületet látott vakító napfényben valami dombon, vagy emelkedőre simulva ahol égetett a nyár, és végtelen volt a mindenség, a csend. Mint egy suhintás, mint egy fuvallat, jött az elhatározás, lehet, hogy tényleg megbolondultam, vélte akkor egy pillanatig, és mindjárt elmúlik.

Nem múlt el. Hála Istennek. Ott lakik a párjával, azon a domboldalon, amit Kecske-hegynek hív a környék népe, a kis fehér ház egy fenyvesnek tart hátat, és a nap is perzsel rendesen. Azt mondja, sikerült. Napraforgószárból, nádpallóból színt, fészert, kerítést csinált, van jó vizű kútja, diófája, aprójószág rengeteg, szőlő is, sorolhatná. Nem az, hogy boldog, ez most már másként van, olyan az egész, mint mikor egy jó alvásból felébredve nyújtózkodik az ember, és nem üti bele a kezét semmibe. Most már csak azon van, hogy ha nem is örökké, de legalább addig tartson az élete, amíg mindent, de mindent elfelejt.

(Részlet a Szürkület címen készülő szociográfiából)

• Kultúra