Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Nyugtalan, fészkelődős félálomból ébredt egy forró reggelen, vagy hajnalon? A nyári reggelek csalókák, már hajnalban világos van és hőség, az emberre rátapad minden, ami rajta van, ázik alatta az ágy is, a falak pedig egyfolytában ontják a meleget, ami éjszaka sem enyhül. Móré lehámozta magáról a nedves lepedőt, úgy vált le a bőréről, mint sebről a kötés, és amit rejtélyes módon az éjszaka folyamán valahogy mindig kinyűtt a teste alól, reggelre pedig rendszerint a hasán, vállán találta, mint egy takarót. Fázott volna? Ebben a melegben? Persze az is lehet, hogy addig vergődött álmában, míg leesett ez a rongy, az asszony meg rálökte. A szomszéd ágy már üres volt, ezek szerint reggel van, hat is elmúlt, akkor indul a felesége munkába. Munkába? Munkája neki sincs, pontosabban csak az van, munkahelye semmi. Tollat tép egy piaci árusnál, aki úgymond tanyasi csirkét, néha tyúkot, kacsát árul, és a vevők láthatják, hogy minden friss, hiszen a szemük előtt válik guszta kis azzá, amivé. Móré undorral nézte egy alkalommal, az a fej és láb nélküli nyomorult test hogyan változott olyanná, mint egy nyálkás, házatlan csiga, a fehérebbekről pedig a cserebogárpajor jutott eszébe.

Jutka, a felesége kezdetben biztatta őt is, hogy menjen és szálljon be, segítsen, rendes munkát úgysem talál, ezért meg fizetnek, sőt néha egyet-kettőt haza is hozhatnak a csenevészebbekből, a törött hátú, kimarjult, leffegő szárnyú szerencsétlenekből, melyek közül némelyikről az erélyes tépés bőr- vagy húsdarabokat szakított ki, vagy lenyúzta a nyakát, de kéklő véraláfutásokkal sem tudták eladni. Móré azzal hárított, hogy ő nem száll bele ebbe a pornóba, hányingere van a szagától, látni se szereti, csak sülve, főve, tányérban. Rózsika, a hordófenekű, állítólagos tanyasi asszony azt is felajánlotta, hogy nála gondozhatná a madarakat, így mondta, fizet érte, etetni, itatni kellene azt a temérdek szárnyast, hetenként pedig kicserélni alattuk az alomként használt faforgácsot. Ő minden reggel kivinné kocsival, este pedig behozná a városba. Mórét nem kábította el az ajánlat, egyszer mégis elszánta magát a felesége unszolására, és egy reggel kivitette magát a rozzant juhakolból átminősített baromfitelepre.

Móré Albert minősített hegesztő volt a gyárban, míg hagyták élni, védőgázzal dolgozott, nemzetközi vizsgái voltak, tudott mindent a hegesztésről, forrasztásról, ívvel, gázzal, plazmával, csak éppen nem kellett már senkinek, sehová. Mikor meglátta azt a telepet, megérezte azt a jellegzetes bűzt, már tudta, nem fog itt dolgozni, az is lehet, hogy csirkét sem eszik többé. Egy fatőke mellett nagy halom levágott fejet, lábat látott, és egy asszonyt, aki egy vérfoltos, kékszínű kötényt viselt egy feszes bugyi és egy lazább melltartó előtt, és a csonkolásokat végezte a még élő állatokon egy baltával a tűző napsütésben. Rózsika büszkén magyarázta, hogy az sem megy pocsékba, viszik be a kutyásoknak, nagy keletje van. Majdnem jobb üzlet, mint maga a csirke, tette hozzá, és dicsekvő, cinkosan belterjes mosollyal nézett a férfira, akinek ettől meg kellett volna hogy induljanak a hormonjai. Nem indultak meg, a férfi mindössze azt észlelte, hogy Rózsika az adottságaihoz mérten kicsípte magát, roppant méretein alul rojtosra tépett forrónadrág volt, felette egy fél pólónak látszó kék rongy, amit, hallomásból tudta, topnak hívnak a sokkal fiatalabbak, akiknek még nem türemlik ki a hasi háj hurkája a ruha alól. Még egy pillantás a tőkére, a levágott csirkefejekre-lábakra, valamint a hentes asszony meztelen, csurom vér lábaira, és azt mondta, nem. Nem bírja a szívem a meleget, a fülledtséget, a szagot, asztmám is van, tette hozzá magyarázólag, mert félt egy kicsit ettől az asszonytól itt, az ő birodalmában, ahol baltával hadonászik egy másik, és fejek, lábak hullanak. Az egészből egy szó sem volt igaz, Rózsika mégis szánakozó arccal nézett rá, majd azt a megállapítást tette, hogy Albert! Már megbocsásson, egy baja van magának, tudja, mi? Albert nem tudta. Maga el van hanyagolva, egy olyan asszony kellene magának, aki rendben tartja, törődik magával!

Később, ahogy visszagondolt, olyan volt az egész, mint az ördög kísértése. Visszafelé Rózsika elmagyarázta, hogy kedden a kutyások csirkedarabokat visznek a boltból, ahová ő is szállít, szerdán lefőtt marhacsontokat, a Teletál nevű kihordásos konyha maradékát, az nem itt van, tette hozzá feleslegesen, de Mórét a többi nap már nem is érdekelte, szerette a húsos marhacsontot velővel, pirítóssal, és itt megállt. Nem úgy Rózsika, aki nyilván produkálni akarta magát ez előtt a nagydarab férfi előtt, akinek keze-lába nagy, amiből a tapasztaltabb nők egyébre is tudnak következtetni, beszélt, fecsegett, pletykált, és a korához képest fürge Skodával vidáman furikázta a férfit a külváros egy általa már ismert helyére. Itt vagyunk, mondta egy fasoros kis utcában, ide járnak a kutyások. Tud vezetni? Móré azt mondta, nem, ami szintén nem volt igaz. Pedig hordhatta volna ide a hulladékot, ha már a kinti munka nem tetszett, mondta kedvetlenül Rózsika, majd hozzátette, szálljon ki, végállomás. Minden szempontból. A férfi kiszállt, még segített bevinni a fejjel-lábbal teli zsákokat, de sürgősen ki is jött onnan az utcára, hányingerrel küszködve állt meg egy villanyoszlopnál, és cigarettára gyújtott.

Észre sem vette, hogy tőle nem messze, a kerítés mellett egy sovány, szakadt férfi ácsorog, aki most óvatos lassúsággal közelebb jött. Nincs egy cigarettája fizetésig, kérdezte borostás, napégette arcán cinkos mosollyal, az enyém épp elfogyott. Mikor, kérdezte Móré flegmán, tavaly? Az illető fogatlan szájjal nevetett, jó, mondta elismerőleg, de az is lehet, hogy tavalyelőtt, tette hozzá elkomolyodva, lefelé nézett és hozzátette, tulajdonképpen hat éve. Móré közben előhalászta az ukrán csempész-cigarettáját, Priluki, mondta, jó lesz? Azt szeretem, mondta a másik, ha piros. Ha kék, akkor is. Maga hol veszi? A piacon, felelte Móré, százhúszért. Vegyen kettőt, tette hozzá, mikor a férfi a cigiért nyúlt, miért ilyen mocskos maga? Az erdőben nincs fürdőszoba, hangzott a válasz, és mit használ borotválkozás ellen, tudakolta Móré, hagyom nőni, mondta a férfi, de akkor már a szájában volt a cigaretta, valahonnan gyufát vett elő, nehezen gyulladt, és a keze is reszketett, sovány, ráncos nyakából élesen kidudorodó ádámcsutkája le-fel járt közben, nyelt.

Mikor evett utoljára, kérdezte Móré még mindig a fölény magasából, a férfi füstbe borult arccal nézett rá, és azt mondta, nem tudom. Csak azt, hogy mit. Porcijót. Az mi, kérdezte kíváncsian Móré, szalámi, felelte a férfi a már meggyújtott cigarettával a szájában, a feje szinte eltűnt a füstben, szalámi! Képzelje, hatvan deka, vastag és százhatvan forint! Csupa hús! Nyelt, szívott, majd bemutatkozott, Vári, Vári János képkeretező, úgy is hívnak a festők, hogy Keretező János. Érti, Keresztelő János után, hehe. Majd elmesélte, hogy azelőtt a parízert ette, mikor pénze volt, de annak semmi íze, utána a zalaival folytatta, amit akkor hagyott abba, mikor az égbe emelték az árát, ugyanakkor az áru teljesen elparízeresedett, nem voltak már benne sonkadarabok és tulajdonképpen semmi. De ez a porcijó! Ez igen! Olyan lelkesen magyarázta a szalámi mibenlétét, hogy Mórénak is összefutott a nyál a szájában, bár voltak kételyei. Azt mondja, marha, sertés és csirke, kérdezte. Inkább pulyka, mondta Vári, abból van rengeteg, de az is lehet, hogy liba vagy strucc, szóval van abban minden, de kit érdekel? A lényeg az, hogy legyen benne kalória, úgy képzelje, mikor elkezdtem enni, pár hét után éjszaka spontán merevedésem volt, mint a kamaszoknak. Negyvenöt évesen! Hát az meg hogy lehet, kérdezte Móré, mi van abban a szalámiban, amitől kanos lett? És azóta is? Mostanában nem, mindig fél hatra áll, felelte Vári, mert már arra sincs pénzem. Vitaminok vannak benne, tudja, nyomelemek, a porcijót kutyáknak csinálják, az embernek meg a parízert. Pedig most nagyon kéne nekem is egy kis kalória, sőt nem kis, hanem sok! Nincs százhatvan forintja fizetésig véletlenül? Nincs, felelte Móré, de ez nem véletlen. Alig figyelt erre a fordulatra, a szalámira gondolt, arra, hogy mi minden lehet abban, és megint rátört a hányinger. Idegesen gyújtott rá újra, önkéntelenül tartva a dobozt Vári felé is, aki azonnal rácsapott, és most már rutinosan vett ki két szálat. Őrület, gondolta Móré kétségbeesetten, ha az asszony ezt megtudja, lehet, hogy hamarosan mi is ezt esszük?

Nincs abban semmi, Vári látta a másikon, hogy undor és reménytelenség lepi el, vigasztalta, nincs abban semmi, higgye el, egészséges, nincs semmi kellemetlen szaga, mellékíze, a kutyák nagyon finnyás állatok, én csak tudom, és a tudomány is manapság inkább az állatok pártján áll, mint az emberekén, higgye el, az a szalámi meg van vizsgálva minden szempontból. Hogy miért? Mert ha valami probléma adódik, lecsapnak a kutyások, akiknek pedig pénzük van. Több, mint kettőnknek. Meg a fél városnak. Nincs kutyája? Nincs, vallotta be Móré, elegen vagyunk ketten az asszonnyal. Na látja, folytatta Vári, ha lenne, abból most pénzt csinálhatna. Pénzt, kérdezte Móré értetlenül, igen, mondta Vári, most már ő volt fölényben, megvennék a nagymenők a kutyájuknak. Nem értem, mondta Móré, pedig sejtette, kellenek a kóbor vagy feleslegessé vált állatok a gazdag kutyások vérebeinek mint edzőpartner. Vagy áldozat. Hallott már erről. Vári hagyta gondolkozni, eszelősen szívta közben a potya cigarettát, és az arca szinte vidám volt, mikor végre megszólalt, ha nincs kutyája, jöhet maga is. Tessék, kérdezte Móré mintegy felébredve, ezt hogy érti? Vári cinkos mosollyal válaszolt, hogy értem? Ahogy maga. Ember is kell ebbe a játékba, és rájuk is fogadnak, de nagyobb összegben, viszont jut nekem is, neked is, fordított hirtelen tegezésre, semmi munkáért. És akkor, kérdezte Móré tanácstalanul, még sincs pénze kutyaszalámira? Vári eldobta a csikket, azt mondta, a baj az, hogy nincs mindennap. Ha lenne, akkor mindennap ennék. Ma viszont lesz. Megnézi? Úgy látom, maga is ráér.

Csak arra kell vigyázni, hogy kárt ne tegyünk a kutyában, magyarázta Vári, mert az nagy érték. Elég, ha a földre viszi, és annyi. Ott tartja egy kicsit, és vége a mérkőzésnek, lehet a kasszához fáradni, tette hozzá, és nevetett. A nyakát kell elkapni két kézzel, az a legjobb, akkor nem haraphat, kicsit megemelni, hogy ne érje a lába a földet, és le. De van ilyen karvédő is, kesztyű, azt nem bírja átharapni. Már az erdőben jártak, nedves avaron, tegnap esett. Ezt annak idején üdülőkörzetté igyekezett a város kialakítani, mesterséges tavacskákkal, mesélte Vári, melyek azonban hamar kiszáradtak, és nem maradt más, csak a fák és néhány szikkadt, dózerrel kivájt, alig méternyi mély tómeder. Ma ezek a stadionok. Micsodák, kérdezte Móré értetlenül, már bánta, hogy engedett a csábításnak, mikor Vári meghívta ott, a kutyásboltnál, úgy mondta, a lakosztályába, miközben Rózsika ingerült arccal zúgott el mellettük a kocsival, olyan arccal, melyen Mórénak látnia kellett volna, hogy őt a férfi többé egyáltalán nem érdekli. Jól hallotta, mondta Vári, stadionok. Kutyaviadalokat tartanak itt, jó hely, zárt, rejtett, mert különben tilos. Néha ez is odajár, mutatott a kocsi után, de még csak ismerkedik, ezek meg szoktatják. Ha hozza a pénzt, szórakozhat. Aztán vagy milliomos lesz belőle, vagy porcijó, tette hozzá, és nevetett, esetleg filmsztár. Filmsztár, hökkent meg Móré sokadszor, hogyhogy? Ember, Vári ment elöl a sűrű aljnövényzetben, most megfordult, nem hallott még a kutyaszexről? Móré kétkedő arccal visszakérdezett, úgy érti, hogy Rózsika és egy kutya? Úgy, felelte Vári, ha kan, elvégre a kutyáknak is vannak szükségleteik, utána jobban harcolnak, ezek meg videóra veszik, és azt is el lehet adni. Tudja, sokat tanultam a művészektől, szinte magam előtt látom ezt a kövér, fehérhúsú nőt egy felajzott, fekete rotweiler alatt, miközben az eb a hölgy nyakát véresre kóstolgatja. Micsoda kép lenne!

A lakosztály egy fekete fóliával fedett parányi tér volt a fák sűrűjében, kívülről akáctövisekkel ráerősített lapulevelek próbálták terepszínűvé rejteni a távoli külvilág számára, valamint gallyak, lombok, és minden komfort egy földre fektetett ágybetét volt, valamint egy lavór és néhány színevesztett képkeret, az egyikben egy tükör. A sátort egy fa köré, annak alsó ágaihoz erősítette a gazdája, a törzse a helyiség közepén magasodott, szegek álltak ki belőle, azokon különféle ruhadarabok lógtak, serpenyő, csupor és egy Szokol rádió. Móré meglepődött, van még ez a rádió, kérdezte, és működik? Hát persze, válaszolt Vári, csak elem kell hozzá, ami most nincs. Sok minden nincs, folytatta, úgy is mondhatnám, ami innen hiányzik, abból be lehetne rendezni egy hatszobás lakást. De! És most felemelte az ujját, úgy mondta, van hűtőm! Kiléptek a fóliából, és egy néhány lépésnyire lévő gödörhöz vezette Mórét, amit ugyancsak letört, lombos ágak takartak, valaha kút lehetett gondolta Móré, de mit keresett volna itt egy kút? Az erdőben! A gödör alján víz tükröződött, benne madzaggal belógatott reklámtasakok, az éléstár, mutatott le Vári büszkén. Nem éhes? Móré nemet intett a fejével, az jó, mondta Vári, mert most csak zsír van lenn, de kenyér nincs hozzá. És persze víz. Azt issza, kérdezte Móré, Vári pedig nevetett, és azt mondta, csak ha muszáj. De mosakodni jó, tette hozzá, ha nem esik az eső. Felhúzok egy tasak vizet, ha éhes vagyok, a zsírt is, bekapok belőle egy kanállal natúrban, kenyér nélkül, aztán zuhanyozok. És a bogarak, hangyák, ilyesmi, érdeklődött Móré már bent, az ágybetéten ülve, nem csípik, nem marják? Gázolaj, felelte Vári, miután megint kapott egy cigaretta ürügyén kettőt, nem érzi a szagát? Hány óra van? Lassan mennünk kell dolgozni, mert ugye, jön maga is. Nézni. Hátha megszereti a kutyákat. Ja, a bogarak! Figyeljen, mint mondtam, gázolaj. Csak egyszer kellett itt körbelocsolni vele, és minden kipusztult. Állat, növény egyaránt. Védve vagyok.

Védve. Móré eltűnődött, nem azon, hogy ez az ember védve van-e vagy sem, hanem miközben a fák között a tófenék-stadion felé mentek, valami irigység fogta el, az erdő hirtelen csupa fény lett és árnyék az ő számára, bódítón illatozott a szinte ünnepi táj, éles, élő színek voltak, lepkék tarkasága vibrált a szeme előtt mindenféle virágokon, melyekről ugyan nem tudott semmit, mint ahogyan erről az emberről sem, akit Várinak hívnak, ha egyáltalán hívja valaki, és szabad. Ez a szó jutott eszébe, és nem a nyomor, a nélkülözés, az ápolatlanság, az éhezés, a kilátástalanság, hanem az a végtelen és felelőtlen, boldog elégedettség. Mi lenne, ha… gondolta, és itt el is akadt, nem tudta magát elképzelni egy műanyag fóliás fa rakásában, szegre akasztott ruhák és a semmi társaságában, de az érzés, a szabadság érzése, annak lehetősége vonzotta, egyben riasztotta. Mert mi lenne, ha… És az asszony? Gázolaj. Na ne, ez őrület, vagy már a szabadság? Nem tudta folytatni a gondolatot, mert közben megérkeztek valahová, ahol luxusautók sunyultak a fák árnyában, és egyre hangosabb kutyaugatás hallatszott, nem is mindig ugatás, hanem vonítás, nyöszörgés, morgás, hörgés. Utána csend. A kutya némán hal meg.

Ő kicsoda, kérdezte egy kopasz ember, Móréra mutatva, Várit ismerhette már, ő a barátom, mondta Vári, útlevél, pattogott a kopasz, Móré csodálkozva nézett Várira, az micsoda? Ötezer forint, mondta Vári, Móré lassan ingatta a fejét, nincs. Elemér, fohászkodott Vári, ez egy nagyon jó barátom, csak nézni jött! Ezer, mondta a kopasz, de Móré erre is nemet intett. Akkor takarodj, mondta a férfi, és valahová a távolba mutatott, te pedig menj a depóba, következni fogsz hamar! Jó ég, sopánkodott Vári, most mit csináljak? A kopasz végigmérte Mórét, majd azt mondta, vagy elmész, vagy beállsz a küzdőkhöz a depóba! Nem is várt választ, intett egy hess mozdulatot, nyomás, mondta, ha itt akarsz maradni! Móré nem értett mindent pontosan, vállat vont és bólintott egyszerre, Vári pedig intett neki a fejével, menjen utána. Előtted a küzdés, mondta vigyorogva. Nemsokára kiértek a fák árnyékából, ritkultak a fák, tisztásokhoz értek, a kocsikerekek által megtiport fű tanúsította, itt emberek járnak.

Móré menet közben kíváncsian nézett körül, még hátrafelé is néha, előtte Vári baktatott koszlott edzőcipőjében, majd látható lett egy hordozható vécé, aztán még egy, arrébb több is, vagy nem is azok voltak? Nagyobbnak tűntek, kerék is volt rajtuk, akár egy utánfutón, és Móré kutyáknak látszó hölgyeket látott a kis deszkaházak mellett, épp azon gondolkozott, hogy itt talán meg is pisiltetik az embert lágy női kezek, mikor a szemébe vakított a fehéren izzó napsütés, előtte pedig ott volt a stadion. Csak a placcot látta meg először, ahol egy közepes termetű, rozsdaszínű kutya viaskodott egy másikkal eszelős vinnyogások közepette, nyilván egy újabb páros, később felfedezett egy sárga lakókocsit a bokrok takarásában, még később azt is észrevette, hogy elszórtan emberek ülnek körben a füvön, mögöttük autók az árnyékban, és ami meglepte, az a csend volt, leszámítva a verekedő kutyákból kifakadó, elszántsággal vegyült rettegés artikulálatlan, állatian őszinte hangjait.

Gyere gyorsan, szólt hátra Vári, most ne bambulj, Móré ködös szemekkel nézett rá, majd szórakozottan kínálta a cigarettásdobozt, Vári pedig beletúrt, ebben nincs semmi, mondta, nincs másik? Nincs, mondta Móré, és a placcra nézett megint, mert nagy csend lett, a rozsdaszínű győzött, mert a másik kinyúlva feküdt alatta, mellette. Móré nem látta tisztán, de arra gondolt, hogy átharapott torokkal, törött gerinccel. Még látta, hogy két ember befut, és kivezeti-vonszolja a szereplőket a színről. Az előadásnak vége, gondolta, majd megfordult, és keresőn nézett körül, mi van, kérdezte Vári, mit akarsz? Elmenni, felelte Móré, csak azt mutasd meg, hogy merre. Semerre, vágta rá a másik, innen már nem mehetsz el, míg tart a cirkusz, megmondták, hogy jönnöd kell a depóba. Miféle depóba, kérdezte Móré ingerülten, én csak úgy jöttem ide, mint vendég, látogató. Keress egy cigarettát valami zsebedben, mert megveszek, lihegte Vári idegesen, lenni kell ott valahol, mert szerintem hazudsz. Vagy egy nyugtatót. Andaxint, nem is, kettőt vagy hármat, mert nem bírok magammal ilyenkor, itt amúgy is mindig felpörgök! És akkor mi van, kérdezte Móré mosolygó fölénnyel, kivered? Vagy a nap szívja ki? Nem látta vagy nem vett tudomást a másik arcának, szemének torzulásáról, arról a vad indulatról, ami végül is védekezésre kényszerítette, mert Vári ütött. A támadás váratlan és értelmetlen volt Móré megítélése szerint, de nem volt sok ideje a dolgokat mérlegelni, mert Vári felborzolta magát, mint egy macska, úgy tűnt, verekedni akar. Most ő is ideges lett, mit akar ez a seggfej, kérdezte magában, ötven kiló lehet, leütöm, mint egy parasztot a sakktáblán, jó ez neki?

Nem volt jó. Mert Vári megint ütni akart, amit Móré kapásból hárított, és egy soha nem tanult lengővel állon csapta a férfit. Akkor érkezett a kopasz biztonsági őr, és mire észrevették, kilökdöste őket a placcra, a küzdőtérre. Na, itt legyenek erősek, mondta nem kis iróniával, és otthagyta őket. Vakított a nap a puszta téren, Móré pedig csak Várit nézte, most mi van, kérdezte és körülnézett, látta, hogy a sárga lakókocsinál megnőtt a forgalom, most miránk fogadnak, gondolta elhűlten, arra, hogy valamelyikünk itt marad. Vári pedig nem válaszolt a kérdésre, hanem beállt támadóállásba, te hülye, szólt rá Móré, tudod egyáltalán, hogy mit csinálsz? Ezeknek? Meg foglak ölni, sziszegte Vári, mint akinek elborult az elméje, és leszegett fejjel belerohant a másikba. Móré ösztönösen oldalt lépett, Vári pedig a lendülettől elterült a homokon. Móré nem tétovázott, negyvenhármas cipőjét a nyakára tette, és nyomott egyet rajta. A hirtelen feltörő zajos ujjongásban nem hallotta, hogy a nyaki csigolyák reccsentek-e vagy sem.

• Kultúra