Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Sóvágó Lajost Sóvágó Lajosnak hívják, és nem Só Lajosnak, ahogy sokan hiszik, azt a marhaságot a volt művezetője (vagy csoportvezető, mindegy) találta ki még a Műszergyárban, a melegkovácsüzemben, ahol Sóvágó közel kilenc évig dolgozott mint anyagválogató. Ez az ember szellemileg arra nem volt képes, hogy a dolgozók puszta nevét megjegyezze, Sörést például Sörétnek szólította, máskor Sertésnek, egyszer meg úgy ment hozzá, hogy ide figyeljen, Malackám. A legkirívóbb azonban az volt, amit vele csinált, szinte minden héten új neveken szólította, és ő olyankor sokáig azon töprengett, hogy ez most vajon hogy jutott eszébe. Sokáig úgy hívta például, hogy Bubenkó, aztán egyszer reggeli után váratlanul kiordított az irodából, hogy Bubernyák! Ez csak egy példa, de viszonylag sokáig nevezte Zsivágónak, amit mások sem értettek, nemcsak ő. Abban a politikai rendszerben egy művezető (vagy csoportvezető, mindegy) nagy úr volt, ő mégis odament hozzá egyszer, hogy van neki becsületes neve, szíveskedjen az eszébe vésni, ha lehet, mély tisztelettel. És mi lenne az, kérdezte a művezető (vagy csoportvezető, mindegy), ő pedig bemutatkozott, Sóvágó Lajos. Hát ez érdekes, mondta az az ember, és tudja, mit utálok magában? Mit? Azt, hogy Sóvágó Lajosnak hívják, mondta, és röhögött, pedig ezen aztán egyáltalán semmi nevetnivaló nem volt.

Hogy mitől lett ezután Só Lajos, arra már nem emlékszik tisztán, röviddel utána ideg-összeroppanást kapott, és már nem is kellett neki a melegkovácsüzembe visszamenni, mert kiderült, hogy az állandó zajtól, dübörgéstől gyengült meg az idegrendszere, éppen úgy, mint Horvátnak, akinek agybefúvást is csináltak, és azóta rézlemezre tájképeket csinál kalapáccsal, amelyekre még ránézni is kellemetlen. A tűzrendészethez került, utcai ruhában dolgozott, nyakkendő, a szivarzsebében mindig volt egy-két toll betűzve, ami a melegkovácsüzemhez képest feltűnő haladás. Haza is úgy járt, vitte a határidőnaplót, egy-két dossziét, azt azonban, hogy ő Só Lajos, ezzel sem tudta feledtetni. A buszon is udvarias volt pedig, átadta a helyét akkor is, ha üres volt a fél utastér, és amikor a sofőr hetven utassal egy kutya miatt az árokba vitte a gépet, igyekezett mindenkit elsősegélyben részesíteni, és eközben nem ismert pardont. Senki nem sérült meg, és mire a rendőrök megérkeztek, már ott feküdt mindenki szép, szabályos rendben kiterítve az árokparton, mint a hullák.

Az új munkakörben egyébként nem volt sok dolga, azt mondta neki a főnöke, hogy egyelőre csak figyeljen, ez eltartott egypár évig, Sóvágó valami nagy tűzről álmodott közben, és egy földrengés is megnyithatta volna előtte az érvényesülés útját, de csak egynémely tisztátalan lelkű ember szórakozott vele: ahol megjelent, előkerültek az öngyújtók, gyufák, és csiholtak, gyújtottak. Ő persze felül volt ezeken a dolgokon, sőt, egyáltalán nem érdekelték, mindössze a nevüket írta fel minden alkalommal a határidőnaplóba, helyszín, időpont és az elkövetés módja: szándékos. Az már fel sem tűnt neki, hogy itt is csak Só Lajosnak hívják, itt valahogy más volt ennek a hangsúlya, komolyabb, ha azt mondta például a főnök, hogy Sólajos, most maga pumpálja fel a biciklimet, mert már ezt se bízhatom senkire, akkor nem röhörészett közben. Egy polgárvédelmi gyakorlat aztán döntő lökést adott a dolgoknak. Sóvágót bízták meg, hogy készítsen elő mindent gondosan, mert jön valami nagy ember a megyétől, bemutató lesz. Na, ez az. A gyakorlat reggel hétkor kezdődött volna, a nagy ember kicsit korábban jött, és állandóan nevetett. Megkérdezte, rendben van minden? Hát persze. Akkor induljunk, mondta. Háromnegyed hét volt. Rajta, kiáltott a főnöke Sóvágóra, az körülnézett, de nem volt mellette senki, így aztán a saját órájára pillantva azt rebegte, jelentem, még nincs hét óra. A nagy ember a megyétől valami röviditalt fogyasztott éppen, és ezt hallva nagyot nevetett, majd azt mondta, nem baj, most tört ki a polgárvédelem. Haladjunk.

Az ilyen gyakorlatokban az a fontos, hogy az ember semmit ne bízzon a véletlenre, akár az életben. Egy dízeltargoncára már előtte egy nappal felraknak mindent, ami kell, a kazánházban tudják, hogy a katasztrófa hétkor kezdődik, akkor kell megszólaltatni a gőzkürtöt, amit az épülettől öt méterre már senki sem hall a kovácsgépek zajától, viszont tudja mindenki, aki érdekelt, hogy mikor eresszen el mindent, és rohanjon a kijelölt helyre. Addig nem. Ebben az esetben komplex gyakorlatról lévén szó, sebesültek is voltak, ezek már reggel hatkor megkapták a tíz órára esedékes has- és karlövéseket, a töréses sérülteknek ugyanakkorra már csontja tört, sőt, be is voltak gipszelve, a gázmérgezettek a hordágyakon kártyáztak az izotópkamrában, és a körülményekhez képest tűrhetően érezték magukat. Sóvágó nem volt buta ember, csak csúnya, beesett szemű, kis homlokú, keskeny arcában, tekintetében állandó töprengés, mintha elfelejtett volna valamit, őszes-fekete haja szinte összeért vastag szemöldökével, és soha nem akart besimulni. Sovány, szapora léptű ember lévén most hamar elsietett, mindegy volt, hová, a lényeg az, hogy intézkedik. Szokott helyére, a méregtároló vécéje felé vette az irányt, beült az egyik fülkébe, és rázta a zokogás. Az idegösszeroppanás mindig így kezdődik, gondolta megkönnyebbülve, most végre kialussza magát. Aztán pontban hétkor rekedten felbúgott a gőzkürt, fellobbantak a selejtraktár mellett a gumiabroncsok, kivágódott a tűzoltószertár ajtaja, és vakmerőn kirontott a dízel, rajta a fiúk meg ami kell, elkezdődött.

Nem volt semmi baj, a fontos megyei ember a gyakorlatot jónak értékelte, ami kiváló is lehetett volna, ha az elején nincs egy kis bizonytalanság. Akkor már bort ittak. Az egészből nemigen láttak semmit, pedig halott is volt, fertőtlenítés, felkészülés atomcsapásra, sugárvédelem, és mindenki tudta, hogy pernyehullás van ekkor és ekkor. Lajos akkorra már magához tért, szerette volna még a tömegoszlatást is megmutatni oszlatóékkel, de nem került rá sor, a rendészet vezetője pedig a gyakorlat másnapján behívta magához, és azt mondta neki, Lajos, ha lenne itt most valami ital, meginnánk a pertut, de tudom, hogy maga lenne az első, aki önmagámnál feljelentene, és ez így helyes. Maga volt itt a motorja mindennek, tette hozzá egy kis szünet után, csak tudja, az a helyzet, hogy most feltalálták a motor nélküli tűzvédelmet.

Sóvágó közel harminc éve úgy ment el itthonról, mint a mesebeli szegényember legkisebbik fia, akinek semmije nem volt, és most sincs, pedig már tizenöt éve itthon van, leszázalékolták a legszebb férfikorban, a szülei majd’ belehaltak a bánatba, ő is. Néhány évig még a városi tűzoltóság alkalmazta nyilvános helyeken mint ügyeletes tűzoltót, aki tudja, hogy baj esetén melyik ablakot kell betörni, de annak is vége szakadt, azóta itthon van. Moziba, színházba járok, mesélte pedig mindenkinek az utcában, akit érdekelt, de ezek nem voltak sokan, kocsmába nem járt, Sarkadi nénitől sem vett több bort, csak ritkán, Pintérnél se volt hitele, részegen soha nem látták, akkor meg mit akar? Az apja régi vályogvető család tagja volt, egy kis szoba-konyhát tapasztott össze az élete során a puszta igyekezetéből, Lajosra várt, hogy az nagyobb legyen, több gyerek nem lévén. Aztán az öreg Sóvágó is úgy halt meg a felesége után, hogy semmit nem látott már maga előtt, ami vigasztalni tudná, csak egy elég vastag és hosszú kötelet.

Azt beszélték, hogy nehezen tudott meghalni, olyan kicsi és sovány volt a teste, hogy csak lógott a nyakán, és káromkodott. Az utcában csak azt látták, mikor jött az orvos, Lajos kint állt az udvaron, és csak akkor ment be, amikor elvitték a halottat. A Misi presszóban azt mesélték, hogy az orvos injekciót adott neki, és most már biztos, hogy kórházba viszik, meg van rendelve a mentő, onnan pedig nemigen jön haza egyhamar. Rossz hangulat volt, ilyenkor inkább a rövidital fogy, a sör csak kísérő, és semmi nem akar megártani az embernek. Estefelé azért már lehetett érezni valamit, mikor megállt az első szekér, aztán a második, és utána még vagy tíz. Sóvágó Lajost keresték. Tarcsai tudott leghamarabb megszólalni, mondta, hogy mi van, de azokat csak az érdekelte, hogy hol van az a ház. Gyönyörű, kövér asszonyok ültek minden szekéren, viruló, merész arcú lányok, fiúk, nagy bajszú idősebbek, gyerekek is, nagy zsivajjal, a szekér alatt kutyák vakaróztak. Az egyikük azt mondta, Palkonyáról jöttek, bejások, mindnek üveg volt a kezében, na, igyál dezsvir, hajtogatták, és mentek tovább. Két-három feles és sör múlva jöttek vissza csak, akkor már zene is szólt, virágok lógtak a szekerek oldalán, táncoltak, énekeltek mellette, Lajos meg fent ült az egyik bakon, és boldogan nevetett. Ez a pasla népség a presszóból még csak bámult, kimentek a kocsma elé, Sudák hamar táncra penderült valakivel, aztán Harap Sanyi is, de kint volt már mindenki, öreg, fiatal, még a Vida fiú is a tolószékben, akkor színes lámpákat gyújtottak, Vereslaci szivárványt látott felettük, és azt mondta, menne ő is. Sudák is. Mérő Lajos is. Felállt nagy nehezen, és mentünk volna már mindnyájan, az egész utca, bárhova, de nekünk már késő.

• Kultúra