Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Édes jó istenem, add, hogy ne legyen már ennyire hideg. Megfogadom, hogy most már mindig imádkozni fogok ezután, de a kezem annyira fázik, hogy az borzasztó, és nem tudom azt se, hogy most úgy kell összetenni, hogy a bal kezem mutatóujja legyen felül vagy a jobb. És hogy lehet ülve is, vagy csak állva. Azt tudom, hogy a katolikusoknak le kell térdepelni, de nekünk nem. De le is térdepelek, ha úgy jobb neked, csak ne fázzon már annyira a lábam is, meg mindenem. Én jó istenem, add, hogy ne legyek már annyira szerencsétlen itt magamban, ebben a házban, mert már lassan elpusztulok itt éhen-szomjan, vagy pedig megfagyok. Mert a víz is be van fagyva a bádogban, nem nagyon, csak a teteje, azt beütöm, és öntök ki belőle a csuporba, és melegítem a kezemmel. Elhozhatnám az ajtó mellől, rá tehetném a platra, de folyik egy kicsit az alja, és nem lehet. Jó istenem, te mindent tudsz, azt mondják, az a csuda, hogy fejben tudod tartani, de azért elmondom neked, hogy az én apám meghalt, annyira részeg volt, elvitte a mentő, és nem hozta vissza, de amúgy is meghalt volna már, le volt százalékolva, mert bányában dolgozott sokáig, onnan százalékolták le. Addig nem volt olyan rossz, míg megvolt, mert kapta a nyugdíjat, és akkor anyám is itt volt, meg a két bátyám. De ahogy meghalt, elromlott minden. Istenem, énrám ne haragudjál, hogy nem mentem el az apám temetésére, de nem volt olyan ruhám, csak a két bátyám tudott oda elmenni, meg anyám. Még messziről se nézhettem, mert meglátott volna valaki, és az nagy szégyen, ezért azt kellett mondani mindenkinek, hogy beteg vagyok, ágyban fekszek. Azt is tudod biztosan, hogy anyám is iszik, és amikor vége lett a temetésnek, akkor a két bátyám mindent elosztott, anyámnak nem hagytak semmit, azzal, hogy úgyis elinná, és azt mondták neki, hogy takarodjon el a háztól. Nekik másvalaki az anyjuk, ez csak nekem az anyám, csak az apánk egy és ugyanaz. Mikor apámat leszázalékolták, elkezdett inni, és az a másik asszony itthagyta, úgy kerültek össze anyámmal, hogy az is ivott. És most is. De anyám akkor még nem ment el, csak hallgatott, akkor kizárták a házból, kint hált az ólban, meg az udvaron, és panaszkodott mindenkinek, és mikor már nem bírta, elment. Akkor a két bátyámból az egyik, Misi, eladta az ő részét, ami a föld volt, a ház háta megett, harmincezer forintért. A szomszéd vette meg, hogy vett a bátyámnak egy autót használtan. Azt meg a bátyám összetörte, kiment vele valahová messze, hogy megtanul vezetni, de a fának is nekiment, aztán beleborult az árokba, a sárba, nem tudott kijönni vele más se, aki segített volna, és otthagyta. Lehet, hogy ott van még most is. Utána elment katonának, és nem is jött haza azóta. Segítsed őt is, édes jó istenem, juttasd eszébe, hogy itt van egy testvére, aki még csak tizenhét éves, és az sincs, hogy mit egyen. Nem tudom, hogy lehet-e a másik helyett is imádkozni, ha lehet, akkor gondoljál őrá is, istenem. Misi, az Mihály másképpen. A másik testvérem meg Sanyi, Sándor. Ő meg a szekeret örökölte a lóval, de ő is eladta a stráfot is, a lovat is, hámmal, mindennel, ekét, berenát, gépkapát, szecskavágót, mindent. Pedig a lóval lehetett volna fuvarozni, pénzt keresni, mondták a szomszédok is, de eladta. Azt is a szomszéd vette meg, motort vett a bátyámnak, magnót, rádiót, tévét, de a motort egy hét múlva ellopták, azóta sincs meg. Aztán ő is elment, nem volt itt maradása. Most egy asszonnyal lakik kint a Láng-tanyán, aki idősebb, és azt csak te tudod, istenem, hogy hogy élnek, mint élnek, én nem. Add, hogy neki is jó legyen, de azért annyira ne, mert elég szemét volt, hogy engem itthagyott. A fele ház az övé, a másik fele az enyém, azért nem tudta eladni, a szomszéd pedig ezt is megvette volna, ha beleegyezek. Meg ha a községházán beleegyeztek volna. Ott azt mondták, nem lehet. Én pedig már nem is bántam volna, de így azért mégiscsak jobb, mert ha vissza akar valamelyik jönni, itt a ház, van hová. Most itt vagyok benne, és azt se tudom, hogy mit csináljak. Most egy kicsit megállok, mert a fülemet meg kell dörzsölni, és a kezemet is, nem tudom, hogy szabad vagy nem, de az orrom is ki kell fújni, ha nem szabad, akkor bocsásd meg, istenem, de már nagyon fázik. Van sapkám, de abban nem lehet, azt tudom. Istenem, én az iskolát is abbahagytam, nem szerettem járni, mert mi mindig szegények voltunk, és ruhám se volt rendesen. Meg tollam, könyvem, füzetem, a tanár meg mindig megbüntetett, egyest adott, a többi meg nevetett rajtam. Nem is tanultam én ott semmit, azt se tudom, mikor hagytam abba. Édes istenem, akkor is jó lett volna, ha segítesz rajtam, mert akkor most lenne iskolám, és tudnám vinni valamire, nem lennék ilyen szerencsétlen, mint most. De hát akkor eszembe se jutott, hogy imádkozzak, ez az én bűnöm, bocsáss meg érte, de akkor még megvolt az apám, és ő se mondta, hogy imádkozzak, ő se imádkozott soha, anyám se, senki minálunk. Mástól tudtam meg, és én már régen akartam, de csak most alakult úgy a dolog. Azt is Szabó Imre bácsi mondta, hogy mindenütt lehet, de eddig Fekete bácsinál dolgoztam a tehenekkel, és úgy gondoltam, hogy ott, az istállóban nem illik. Ott nyolc tehén van, két ló, akkor tizenkét disznó, egy csomó tyúk, kutyák, ezeket kellett ellátni, de nem bírtam. Csináltam valameddig, de tovább már nem bírtam. Még enni se volt időm, pedig ennivaló volt sok, de még arra se volt megállásom, hogy egyek, olyan sok volt a munka. Mondtam Fekete bácsinak, hogy bátyám, én ezt nem bírom egyedül, ide két ember kell. És akkor is jó lett volna, ha segítesz istenem, mikor az egyik tehén, Manci, odaszorított a falhoz, hogy majdnem meghaltam, nem bírtam venni a levegőt se, el is szédültem. Bár lehet, hogy mégiscsak te segítettél rajtam, mert nem haltam meg, csak lecsúsztam a szalmára, és nem lépett rám a tehén, akkor ezt köszönöm neked, istenem. Akkor jöttem el Fekete bácsitól, mikor ez megtörtént, de akkor ő küldött el, azt mondta, eredj innen, nem való vagy te semmire. Márhogy én. Adott nyolcszáz forintot, pedig majdnem két hónapig voltam ott. Mondtam is neki, hogy ez nem igazság, de ő felszámolta az élelmet, szállást, meg adott egy pár cipót. Én nem tudom, istenem, lehet, hogy jól van így, de Szabó Imre bácsi azt mondta, hogy nem. Csak ebből gondolom. És hogy ha valami bajom lett volna, mikor a tehén odaszorított, akkor Fekete bácsi nagyon megütötte volna a bokáját. Én jó istenem, nem bánom én már, csakhogy onnan el tudtam jönni, mert féltem is a lovaktól, a tehenektől is, gyenge is vagyok, ha vezettem őket, rángattak összevissza, vagy húztak a földön, és mentek, amerre akartak, sokszor sírtam is, hogy mért nincs énbennem több erő. Akkor arra jöttem vissza, hogy elment anyám, Sanyi elüldözte. Elment egy emberrel, a debreceni határban vannak, valamelyik tanyán. Egyszer visszajött, de nem maradhatott, mert Sanyi be se engedte a házba, azt mondta neki, megveri, ha még egyszer ide teszi a lábát. Neki nincs itt semmi öröksége, nem voltak megesküdve apámmal. És minden nyulam megdöglött, mire hazakerültem. Most aztán itt vagyok, semmi nélkül. Egyedül. Én még az utcán is egyedül vagyok, ha kimegyek, nincs egy barátom se, csak megyek, mint a bolondok, azt se tudom, hogy hová. De már nem bírok itt bent lenni állandóan, mikor fűteni se tudok rendesen, nincs mivel. És hideg van. Nappal megyek én mindenfelé, ami fát találok, teszem a zsákba, de már más is szedi, és alig van. Ki kellene menni a falun túlra, az erdőben, fasorokban még lehet szedni gallyat, ágat letörni, de nem merek elmenni messzire, mert megfagyok ott valahol, kellene egy bicikli meg egy balta, azzal le lehetne csapkodni a gallyakat, összekötni, és a biciklivel hazatolni, de nincs semmi, egy kalapács van, azzal töröm össze, ami kis fa adódik, és tartogatom estére, hogy egy kis meleg legyen legalább addig, míg elalszok. Úgyhogy nappal jövök, megyek a zsákkal a hónom alatt, mint akinek dolga van, pedig nincs semmi. A nyáron még hívtak is hol ide, hol oda, kapálni, eggyelni, mikor milyen munka volt, de most nincs semmi. Meg azt mondják, miért hagytam ott Fekete bácsiékat. De hát te is tudod, istenem, hogy mit szenvedtem én ott. Hát tehetek én róla? Adj nekem, istenem egy kis tüzelőt tavaszig, el is megyek érte ha kell, kérek baltát, elhordom. És cipő is kellene, egy vastag bakancs, mert ebbe már akármit rakok, nem meleg, olyan vékony a talpa. A lyukat becsináltam szurokkal, de csak vékony. Ezt adta Fekete bácsi. Istenem, te tudsz mindent, akkor azt is tudod, hogy nincs mit ennem, de tényleg. Csak ha ad valaki. Krumplim van még egy kosárral, de ha nappal megfőzöm, estére nem marad fa. És már nem nagyon ad senki semmit, azt mondják, miért nem dolgozok. De hát mit? Hol? Hogy elmenjek fát vágni, ahhoz ruha kell, cipő, kabát, sapka, fejsze, fűrész. Meg erő. Ennem kellene, hogy bírjam. Ha fuvaroshoz megyek, ahhoz is ruha kell, meg bírni a rakodást. A községházán adnak néha ötszáz forint segélyt, hogy a villanyt legalább ki tudjam fizetni. Nincs se rádióm, se tévém, Sanyi elvitte. Csak ülök itt bent a hidegben. És most imádkozok. És ez most jó, mert legalább el lehet mondani valakinek, de ne haragudj érte, istenem. Mondanám én másnak is, de nincs kinek. Ha kezdem, már szólnak, hogy hagyjam abba, nem érdekel, és ha kérek valamit, akkor meg, hogy már megint? Hát a múltkor adtam! Én tartsalak? Hát anyád? Meg a két bátyád mit csinálnak? Mért nem viselik gondodat? Drága jó istenem, hát tudom én? Hát honnan tudhatnám? Azt se tudom, mért vagyok én ilyen nyomorék, na, jó, megvan mindenem, kezem, lábam, de más fiúk meg mégis máshogy néznek ki, pénzük van, motor, van amelyiknek autó, az arcuk is más, én vajon mért nem lettem olyan? Fekete bácsi nem engedett közel se a kisgyerekhez, azt mondta, eredj innen, te, mert rosszat álmodik tőled. Meg hogy éntőlem még a tehén is megijed. Csak nézzél rám, istenem, hát hogy nézek én ki? A fogam elöl kiáll, meg az egész fejem, a fülem, a hajam összevissza, ó, drága jó istenem, nem is jó a tükörbe nézni. Csak azért lesek bele, hogy nem maradt-e az arcomon valami, mert zsebkendőm sincs rendes, csak egy rongy. Édes istenem, nem bánnám én már ezt se, ha már úgyse lehet visszacsinálni, csak ne lenne ilyen hideg, és ne fájna a fogam. Mert mostanában az is mindig fáj. Főleg éjszaka. Azt mondják, húzassam ki, de én nagyon félek a fogorvostól. Ha nekem oda kell menni, akkor én meghalok. Az biztos. Istenem, add, hogy reggelre essen ki magától, vagy legyen vele valami, mert most már nagyon félek. Sokszor úgy lüktet, hogy majd megbolondulok. Már tettem a lyukába sót, de nem használt, gyufával is próbáltam bedugni, tettem rá hideget is, meleget is, de semmi. Van úgy, hogy fel is dagad, alig tudok beszélni. Vagy rothadjon ki teljesen egy reggelre, én már azt se bánnám, mert félek. Én az oltástól is félek, nemhogy a fogorvostól. Istenem, félek én mindentől. Add, hogy ne ilyen legyek, hanem olyan, mint más ember. Add, hogy eszembe jusson, hogy mit csináljak, hogyan csináljam, mert én már semmit nem tudok kitalálni, de tényleg. És bizonyisten imádkozni fogok ezután mindig rendesen, csak segíts most rajtam, mert nagyon éhes vagyok, és rettenetesen fázok. Valami rendes ruha kellene, meg tüzelő. És ennivaló, mindegy, hogy mi. És a fogam is fáj. Én Rác István vagyok, istenem, a Vári utca tizenegy alatt lakom, ahol csak elöl van kerítés, a többit feltüzeltem. És a két bátyám: Rác Mihály, ő Orosházára vonult be, de már nem ott van, de ott biztos meg tudják mondani. És a másik: Rác Sándor, ő pedig a Láng-tanyán lakik egy asszonnyal. Őket is segítsd meg édes jó istenem, légy szíves. Ámen. Ja, és anyámat is, hogy ne verje az az ember, és hogy ne igyon. De a legjobb az lenne, ha hazajönne mind, istenem, neked is könnyebb lenne, ámen.

(Elhangzott a Szabad Európa Rádió Hazai levél című műsorában)

• Kultúra