Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Az élet olyan, mint a Lánchíd, a filmtörténet meg olyan, mint a turf.

A budapesti Örökmozgó márciusban Robert Bresson-életműsorozatot mutat be. Közvetlenül előtte Orson Welles Aranypolgárának eddig nem látott, teljes kópiáját vetítik, abból az alkalomból, hogy egy híres és tekintélyes angol szakfolyóirat, a Sight and Sound tízévenként megszavaztat több tucat kritikust és rendezőt, hogy mit tartanak „minden idők legjobb filmjének”. Az Aranypolgár harminc éve listavezető náluk. Robert Bressort egyetlen filmje sem szerepel viszont a listájukon (ahonnan mellesleg Buñuel is hiányzik).

Ostobaság, legfeljebb gyermekded játék? Lehet, de játék nélkül unalomba pusztulnánk. A művészetek nem hasonlítanak a versenyekhez, itt az értéket nem lehet lemérni, a „régi görögök” mégis rendeztek művészeti olimpiát, s bármily viccesen hangzik, Szophoklész, máskor Euripidész versenyen döntötte el, melyikük műve „első” vagy „második”. Hemingway, mint tudjuk, bokszolni tanult, és nagy kedvvel hasonlítgatta ökölvíváshoz az irodalmat: Flaubert kiütötte Balzacot – vélte –, Dosztojevszkij kiütötte Turgenyevet és Zolát; ő, Hemingway természetesen mindenkit kiütött, csak Tolsztojjal mérkőzött döntetlenül. (Szegény „papa”! Ha sejtette volna, hogy az utókor ítészei szerint milyen irtózatos ütésekkel küldte őt padlóra Faulkner…)

Érdekes, ha irodalomról, ha hagyományos művészetről van szó, mindez mennyire komolytalan, sőt arcpirító – viszont ha filmről van szó: izgalmas és méltánylandó. Én például Bressont és Buñuelt a legeslegnagyobbak közé sorolom, mégsem tartom velőtrázó ostobaságnak ezt a helyezési listát, legfeljebb dühtől remegő kézzel áthúzom. Nálam Bresson és Buñuel az Aranypolgár rendezője mellé kerülne. Hiába: a film lehet (ritka esetben) művészet, de a mozi, az verseny: Formula 1 és gombfocibajnokság, kamaszjáték és számháború.

A toplistás moziszámháború első nagy világbajnokságát 1958-ban rendezték, sokáig a legtöbb gimnazista is fejből tudta a „Brüsszeli 12-t”. Azon a szavazáson még nagy fölénnyel a Patyomkin páncélos nyert, hadd soroljam fel mögötte a mezőnyt, a lovakként futtatott filmeket talán csupa nagybetűvel, és zárójelben a zsokékat, mint a turflapokban szokás: ARANYLÁZ (Chaplin), BICIKLITOLVAJOK (De Sica), JEANNE D’ARC (Dreyer), NAGY ÁBRÁND (Renoir), KAPZSISÁG (Stroheim), TÜRELMETLENSÉG (Griffith), AZ ANYA (Pudovkin), ARANYPOLGÁR (Welles – a kilencedik helyen csak!), FÖLD (Dovzsenko), AZ UTOLSÓ EMBER (Murnau), DR. CALIGARI (Wiene).

Az Epsomi Nagy Mozi-derby. Vagy „minden idők legjobb csapata”, a képzeletbeli szuperválogatott inkább? Azt is kétségbeesetten írják újra évenként, s az is más minden drukkernél. 1992-re, legalábbis az angol szaklap toplistáján egészen más a sorrend. Míg Brüsszelben nyolc némafilm volt a „befutó”, itt csak a Jeanne d’Arc és a Patyomkin maradt meg közülük hírmondónak: feltűnő, hogy Griffithnek és Chaplinnek nyoma sincs. Vagyis: ARANYPOLGÁR; JÁTÉKSZABÁLY (Renoir), TOKIÓI TÖRTÉNET (Ozu), SZÉDÜLÉS (Hitchcock), THE SEARCHERS (Ford), ATALANTE (Vigo), JEANNE D’ARC; PATHER PANCHALI (Ray), PATYOMKIN; 2001 ŰRODÜSSZEIA (Kubrick).

(A szavazásra felkért rendezőknek csak részben ugyanez a listája: náluk például Chaplin, Kuroszava és Fellini is szerepel, s ó, irgalom anyja ne hagyj el: Coppola úgyszintén.)

Mondom, mindennek komoly esztétikai szemmel és igénnyel az égvilágon semmi értelme vagy súlya nincs, a folyton változó listák legfeljebb a mindennapi ízlés- vagy divatváltozásokat tükrözik. Nem tudom, lehetett-e fogadásokat kötni az eredményre (mivel Angliában mindenre lehet, bizonyára erre is), s akkor nagy pénzeket nyertem volna az Atalante-tal vagy a Tokiói történettel, viszont még nagyobb pénzeket vesztettem volna a Vihar kapujában vagy az Országúton vagy Buñuel Viridiánájának és az Elhagyottaknak a lemaradásáért.

Ha veszít a kedvenc lovunk, csalásra gyanakszunk. Cannes-ban, Velencében meg a híres filmfesztiválokon mindig van csalás, mert ott nagy pénzek forognak kockán. Filmszaklapok listáin és kritikusi díjak esetén soha. Istenem, azoknak ott Londonban más az ízlésük (Buñuel, Bresson, Kuroszava és Fellini ráér: majd nyernek tíz év múlva). Egyébként érdekes lenne; ha az Örökmozgó levetítené a Brüsszel óta elkészült összes lista összes darabját, és a végén nézők, kritikusok, rendezők, együttesen vagy külön számlálva megszavaznák a magukét. Talán többen voksolnának, mint egy időközi parlamenti választáskor…

Magyar kritikusok egyébként vagy tíz éve már szavaztak a magyar filmművészet örök értékeiről. El is nevezték „Budapesti 12-nek”. Azóta kevesen emlegetik. Az első három közül (Valahol Európában, Szegénylegények, Szindbád) csak Jancsó remekműve szerepel a legtöbb külföldi filmkalauzban.

Ennyit a listákról.

• Kultúra