Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Nem Woody Allen, hanem csak a Moziegér ütötte fel a sátrát Párizsban. A híres értelmiségi clown valószínűleg most sem teszi ki a lábát New Yorkból: miért is tenné, ha annak idején az Annie Hall Oscar-díjának átvételére sem ment el Los Angelesbe, hanem az ünnepség alatt vidáman klarinétozott kedvenc New York-i klubjában. Nem személye jelent tehát meg most Párizsban, hanem legújabb filmje.

Hogy valami igazán bölcset mondjak, Woody Allen-filmet a Quartier Latinben kell látni. Bár a hetvenes évek legelején, minden különösebb visszhang nélkül már vetítettek tőle Magyarországon valamit, nekem volt olyan szerencsém, hogy a Quartier Latin egyik mozijában találkoztam vele, addig épp hogy a nevét hallottam csak. A látott film hatása, azt hiszem, elválaszthatatlan a mozitól, ahol látjuk, a közönségtől, mely körülvesz. Az a húsz évvel ezelőtti publikum a világ legjobb közönségének látszott. Nemcsak hogy „vették a lapot”, de legtöbbször szinte előre nevettek, érezték a dolog finom humorát, s ahogy ott álmélkodtam a nézőtéren, egyre inkább úgy éreztem, valahogy alkotótársa lettem a szemüvegét villogtató, gátlásos komédiásnak. A Szerelem és háborút vetítették, melyben Woody azon kapja magát, hogy a borogyinói lankákon menetel szálfatermetű és ölni készülő büszke kozákok között. Mit keresek én itt, kérdezi cidriző vigyorral, s a kozákok rámennydörgik: „Meg kell halnunk szent Oroszországért!”

A Szerelem és háborút, amelyben Woodyt felbérelik, hogy kövessen el merényletet Napóleon ellen, s melyben végül egy arisztokrata lány (természetesen ki más, mint Diane Keaton) menti meg, azóta sem mutatták be minálunk, de bemutatták majdnem minden más filmjét. Megszerettük. Nagyobb közönségsiker fogadta, mint várni lehetett. S nemcsak a vájtszemű és vájtfülű értelmiség: másokat is érdekelt. Megszerettük, azután megszoktuk, mint valami megbízható, de már nem igazán érdekes jó barátot. Halványult a humora és a képzelete? Néha humora helyett vélt vagy valódi önismétléseire figyeltünk.

Pedig majd minden új filmjében nyújtott valami eredetit. A Kairó bíbor rózsája például Buster Keaton régi klasszikus burleszkjének egyik fő ötletét használta fel (hogy ugyanis a szerelmes ifjú felsétál a mozivászonra, majd hősies harcok után minden mozisztárt móresre tanítva elnyeri szerelme kezét). Buster Keaton, ha egy Woody Allen formátumú tehetség nyúl vissza hozzá, újjáéled, és átköltözik újjáélesztőjének testébe meg szellemébe. Önismétlés helyett inkább efféle boszorkányos reinkarnációk tanúi lehettünk a legtöbb, már elsőre kicsit (vagy nagyon is) ismerősnek hitt filmjében. Mi sem bizonyítja jobban újdonságát, hogy épp a Kairó bíbor rózsájának Bustertől átvett ötletét igényesen, bár haloványan és tétován egy lengyel rendező is felhasználta Menekülés a Szabadság moziból című opuszában.

Aztán Hitler mellett is feltűnt a Zelig pszichoanalízist kicsit igazoló, de kicsit ki is csúfoló képsoraiban. Már eddig is a gátlásos és eszes férfiakról beszélt, azokról, akik épp eszességük zavarba ejtő tudata miatt gátlásosak a butábbak és harciasak között. A Zelig azonban arról szólt, hogy gátlásosak lehetünk, de vélemény nélküliek nem. Ha mindig mások véleményére adunk, mint valami modern kori Chamisso-figurák, nemcsak árnyékunkat, de egyéniségünket is végleg elvesztjük. Ennek viszont nem világfájdalmas romantika a következménye, miként Chamisso szép és régi könyvében, hanem az, hogy horogkeresztes, barna egyenruhában ott üvöltünk boldog önfeladással a hóhérok népes seregletében.

Öregszik? Fárad? Magam is ilyesmire gondoltam a Hannah és nővérei láttán. Ezt a filmet nem tudtam megszeretni: „az értelmiség Szabó családja” – mondtam rá a vetítőből kijövet. Bevallom, Diane Keatont nagyon szerettem; más volt, mint az amerikai színésznők, s más, mint az európaiak, Diane Keaton utánozhatatlan, hebehurgya, kapkodó kedvessége nélkül Woody filmjei meg sem születtek volna. Új színésznő-felesége, Mia Farrow már Polanskinál sem tetszett, a Rosemary’s babyben, de nem tetszett Woody Allen egyik filmjében sem, pedig, főként a Danny Rose-ban, ugyancsak igyekezett.

Aztán jött a botrány, talán a leggusztustalanabb vádaskodással Chaplin híres egykori perbe fogása óta. Szomorú azért is, mert rendezőnk az érzelmek s kevésbé a szexualitás zavarainak a karikaturistája. (E karikatúrák az impresszionista képek lírájával fénylenek.) Fogja pártját innen a távolból bárki a férjnek, a feleségnek, higgyen el mindent vagy ne higgyen semmit a sok vádból és ellenvádból, kis jótékony cinizmussal azt mondhatjuk, egy igazi haszna lett azért a rút pereskedésnek. Az ugyanis, hogy a halovány és erőtlen Mia Farrow remélhetőleg mindörökre távol került a Woody Allen-filmek tájékáról.

Otthon utoljára a Férjek és feleségekben láttam a szemüveges clown-moralistát. Trükkös film: mintha a régi mese folytatódna, pedig ebben a női bolondériákat még a férfihisztériánál is mulatságosabban kinevettető szomorú opuszban kedvesen és nemes módon búcsúzik régi életétől: dr. Roth irodalmat tanít, és dr. Roth beleszeret csábosan fekete hajú tanítványába, aki persze a bolondját járatja vele. Mindenki teszi a dolgát, szíve szerint mindenki kedves, csak hát a húszéves diáklányok, bár azért vannak, hogy professzorok beléjük habarodjanak, mégsem váltják meg e bölcs vagy naiv professzorokat. Dr. Roth mindenesetre nem gyűlöli az őt orránál fogva vezető ifjú hisztérikát; ha gyűlölné, másról szólna a film.

S most itt van a párizsi mozikban a válás utáni első Allen-opusz: némi meglepetésre bűnügyi komédia. Igaz, írt ő már színdarabot is egy gyilkosról, akit éjszaka kell üldözni, s akiről talán olyasmi derül ki, hogy saját magunk hasonmása. A darab, mely kicsit Ionesco műveire emlékeztet, néhány éve magyarul is megjelent a Nagyvilágban.

Az lélektani-filozofikus játék volt, ez most igazi, hamisítatlan bűnügy. Minden kellék benne van: ifjú szeretőt tartó idős férj (ki más volna, ő a gyilkos), hulla rejlik a lift tetején, de hulla hever az ágy alatt is. S irgalom atyja ne hagyj el, a hulla még fel is támad, nem tudni, hasonmás-e, vagy ikertestvérrel van dolgunk. Woody Allen, aki könyvkiadót játszik, eleinte nem hisz az egész bűntényben: csak fokozatosan, feleségének és drámaíró barátjának hatására kapcsolódik be a nyomozásba. A feleséget megint Diane Keaton játssza; idősödve is kedves jelenség.

Az új opusznak (Rejtélyes gyilkosság Manhattenben) igazi „hőse”, ha lehet így mondani, maga a filmtörténet. Tele van Hitchcock- és Humphrey Bogart-filmekre utaló finom vagy egyértelmű célzásokkal. Hőseink szomszédja a feltételezett feleséggyilkos. Diane Keaton belopózva az ő lakásába megtalálja az eltűnt asszony jegygyűrűjét – bizonyára sokan ismernek rá Hitchcock Hátsó ablak című remekére. De a hasonmás feltámadása a Vertigóból vétetett. A rendező kedvvel komédiázik a Mester szellemével bújócskázva, s akkor még nem is szóltunk Humphrey Bogartról, kinek mozialakja minduntalan feltűnik. Woody Allen gyilkosa mellesleg mozitulajdonos, s a film végső nagyjelenete szinte rákopírozódik Orson Welles Shanghaji asszony című alapfilmjének végső képsorára. A „Shanghaji asszony” tükörteremben lövöldöz, Allen hősei a Shanghaji asszonyt vetítő mozi vászna mögött „véletlenül” szintén tükrök rengetegében. „A tükör tükrözése” – szép feladat volna a tükrözési elméletbe egykor belehibbant zsdanovista esztétika számára e film.

Woody és Zsdanov? Miért is ne? Ha a manhattani szemüveges megnézné egyszer a Blokád című szovjet háborús opuszt, melyben Sztálin megsimogatja a németektől berezelő Zsdanov elvtárs szőrös kezét, nyilván felettébb érdekes gondolatokra és ihletésekre bukkanna.

Mégsem Zsdanovval fejezzük be, hanem egy rendzavarási kísérlettel. Több tucat mozi kezdte vetíteni Spielberg Jurassic Parkját (mellesleg Budapest után két héttel). Az Odeonnál falragaszon hirdette egy rejtélyes szervezet, hogy meg akarja zavarni a hollywoodi butítás s termékének előadásait. A tervezett rendzavarás idején magam éppen a Woody Allen-filmet bámultam, így fogalmam sincs, mi lett belőle. De akármi is, nem tetszik nekem az efféle mozizavarás. Kevesen utálják jobban moziegérségemnél új-Hollywoodot, de rossz a módszer.

Új-Hollywood ellen Woody Allen humorával lehet csak szembeszállni.

• Kultúra