[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Hagyjuk, ez most aktuális!

Fülig Jimmy fogalmazta meg ily klasszikus tömörséggel az érzést, amely akkor kerítette hatalmába a rejtvénykészítőt, midőn látta, hogyan zúzódnak porrá nemes elképzelései a valóság komor szikláin. Szép, veretes szöveget keresett, amellyel illő módon köszöntheti az örvendetesen megifjodott Beszélőt, de egyben születésnapi ajándékul szolgálhat a szintúgy örvendetesen megöregedett szabad demokratáknak is. Mert öt év bizony nem kevés egy olyan párt életében, melynek születésénél nem éppen „minden szervezetek géniusza” bábáskodott, vezetői pedig korántsem az „intézményes cselekvés logikáján” csiszolták agyukat. Az ünnep pedig örökbecsű textust kíván; olyat, amelyik nincs kitéve helyek, idők, alkalmak változásainak. Az tűnt a legillőbbnek, ha egy majd 150 éves értekezésből másolunk ide passzusokat a gondolat- és szólásszabadságról, az egyéniségről, a társadalom egyén feletti hatalmának korlátairól. 1806-ban született angol szerzőnk emelkedett eszméit kristálytiszta logikával fejti ki. Az érvelés természetessége érzékelteti: műve nem csupán a gondolat szabadságáról szól, hanem nyugalmával és világosságával példázza is, mit jelent a szabadon kifejtett szabad gondolat.

És erre tessék! Mire megjelenne a rejtvény, az „örökbecsű” szöveg hipp-hopp napi politikai hozzászólássá változik; olyan sorba illeszkedik, amelynek egyik végén „murányilaciznak”, a másikon meg „éneklőjiddiseznek”. Hát innen a „hagyjuk, aktuális” érzése. A „Ki beszél?” viszont mégiscsak azon a feltevésen alapul, hogy a klasszikus szövegeken ma is érdemes töprengenünk.

Ám jó-e az az elképzelés, miszerint egyik oldalon állnak a szövegek, amelyek vagy elavulnak, vagy sem, a másik oldalon pedig a mindenkori események, amelyeken lemérjük az adott írás „aktuálisát”. Eszerint szerzőnk műve attól függően lenne aktuális, hogy néhány gazember akar-e tévét einstandolni magának. Kant „időszerűsége” meg azon múlna, hogy Csimborasszó úr bendőjét mennyire feszítik a nemzeti gázok. Ez talán mégsem engedhető meg. Javaslom, fordítsuk meg a viszonyt: Kant vagy szerzőnk visszavonhatatlanul „aktuális”, érvényes. Velük szemben pedig állnak azok, akik kisstílű praktikáikkal éppen most lépnek ki az „aktualitás” világából. Mondjuk ki: Boross étekfogó nem időszerű, s valóban nincs is sok ideje hátra. Éppen textusunk mutat rá, hogy az ellenvélemény elhallgattatása miként vezet   bizalomvesztéshez, a sajtószabadságot kurtító intézkedések miként fordulhatnak ellentétükbe. Így ha erőt nem is, de vigaszt mindenképpen meríthetünk az örökké aktuális klasszikusok írásaiból.

Az igazság esélye

„Mérhetetlenül nagy a különbség a között, hogy egy véleményt igaznak tartunk, mert – bár minden lehetőség megadatott cáfolatára – nem cáfolták meg, s a között, hogy azért tartjuk igaznak, hogy megakadályozzuk megcáfolását. Az egyetlen körülmény, amely jogossá teszi, hogy véleményünket valamely cselekvés érdekében igaznak tekintsük, az, ha teljes szabadsággal ellent lehet neki mondani és meg lehet cáfolni; annak, aki emberi képességekkel rendelkezik, nincs más racionális biztosítéka arra, hogy igaza van.

Ha megfigyeljük a vélekedéseknek vagy az emberek mindennapi viselkedésének történetét, minek tulajdoníthatjuk vajon, hogy egyik sem rosszabb, mint amilyen? (…) Ez csakis az emberi értelem egy olyan tulajdonságának köszönhető, mely mindannak forrása, ami az emberben mint értelmes vagy erkölcsös lényben tiszteletre méltó, nevezetesen, hogy képes kijavítani hibáit. Vita és tapasztalás segítségével le tudja győzni tévedéseit. A tapasztalás önmagában nem elég. Vitára is szükség van, ebben kell eldőlnie, hogy hogyan kell értelmezni a tapasztalatot. A tények és a viták fokozatosan kiszorítják a helytelen vélekedéseket és a rossz gyakorlatot; ám ahhoz, hogy hathassanak az értelemre, előbb tudottá kell lenniük előtte. Kevés tény beszél önmagáért, jelentésüket magyarázatoknak kell megvilágítaniuk…

Mitől válik valaki olyanná, akinek ítéletében valóban meg lehet bízni? Attól, hogy mindig kész elfogadni a véleményét és viselkedését illető bírálatot. Attól, hogy szokásává vált, hogy mindent meghallgasson, amit ellene felhozhatnak, s hasznosítsa is belőle mindazt, amit szükséges. Attól, hogy úgy érzi: csak úgy ismerhetünk meg egy tárgyat legalább nagyjából teljesen, ha mindazt meghallgatjuk, amit a legkülönbözőbb felfogású emberek mondhatnak róla.

Nem követelünk sokat, ha azt kívánjuk, hogy a köznek nevezett, kevés bölcsből és sok ostobából álló gyülekezet is fogadja el azt, amit az emberiség legbölcsebbjei szükségesnek tartottak ahhoz, hogy joggal bízhassanak bennük. A legintoleránsabb egyház, a katolikus, még szentté avatáskor is türelmesen végighallgat egy advocatus diabolit… A legtöbb bizalmunk nem azokban a nézetekben van, amelyek valamiféle biztosítékra támaszkodnak, hanem azokban, amelyek állandóan arra szólítják fel az egész világot, hogy bizonyítsa be megalapozatlanságukat. Ha a kihívást senki sem fogadja el, vagy ha elfogadják, de a bizonyítás nem sikerül, még mindig távol vagyunk a bizonyosságtól, ám megtettük a legtöbbet, amire az emberi értelem képes, semmit sem hanyagoltunk el, ami esélyt adhat az igazságnak, hogy eljusson hozzánk…”

???

• Ki beszél?