[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Nemzetgyalázás és démonológia

„Olyan országban élünk, ahol alkotmánysértő a köztársasági elnök, ahol erény a provokáció, ahol a jutalmat, a nyilvánosságot, a nagyobb tapsot az kapja, aki valamit besároz, aki a hitünket próbálja tönkretenni” – a mértékadó kormányközeli szerint ezen szavakkal nyitotta meg Lezsák költőhelyettes a kánikulában idült prófétizmusra hajló MDF-vezetők dzsemboriját a világ közepén, Lakitelken. Ezek után már csak azt nem értjük, hogy mire kellene annyira büszkének lennünk, mire alapozódhat nemzeti öntudatunk. Lehet persze, hogy éppen a lakitelki közönség a remény bázisa: mi is nagyon meghatódtunk a szépen ringó férfimellek, izzadó homlokok, fórum-zászlót legyezőnek használó nénik, sört szomjazó tekintetek látványán. Mit mondjunk: sugárzott itt hit és erő!

A miniszterelnök is elirigyelte a faluban vágtázó Történelmi Lovas Egyesület tagjainak kacagányát, s panyókára vetett zakóban (a mi sajátosan nemzeti európaiságunk szimbóluma?) tanította újra móresre ellenfeleit. Most szegény Madách került terítékre. A tudósítások szerint – amelyeket nyilván rövidesen cáfolni fognak – az ország nem kerülhet törpe Luciferek kezébe. A szónok sajnos elfeledte kifejteni, hogy mi lesz, ha az ország termetesebbre sikeredett Luciferek kezébe kerül. Az már mindenesetre jó jel, hogy most nem szamárságot emlegetett a bíráló nézeteket minősítve, megelégedett a butaság hangoztatásával.

Ez idézte emlékezetünkbe a mi Luciferünk egy rokonát, akit szintén leszamaraztak. Az analógia azonban ezzel meg is szűnik: sokkal inkább az öntelt pózokkal társult, üres retorika ellenszerének szánjuk szövegünket, melynek szerzője 1821-től 1881-ig élt. (A szemelvényben I betűvel rövidítettük az ördöggel találkozó szereplő nevét.)

Hozsanna

„– Hallgass, mert beléd rúgok!

– Részint örülni fogok, mert elértem célomat: ha rúgsz, akkor hiszel a valóságomban, mert kísérteteket nem szoktak rúgásokkal traktálni. De félre a tréfát: nekem mindegy, szitkozódjál, ha akarsz, de mégiscsak jobb lenne legalább egy cseppel udvariasabb lenni, még velem is. Szamár meg lakáj, miféle szavak ezek!

– Ha téged szidlak, magamat szidom – mosolygott I. – Te – én vagyok, csak más pofával. Azt mondod, amit én gondolok… képtelen vagy valami újat mondani!

– Ha gondolataink hasonlóak, az csak tisztesség nekem – mondta finoman és méltóságosan a dzsentlemen. (…) Barátom, én mégiscsak dzsentlemen vagyok és azt akarom, hogy annak tartsanak. Szegény vagyok, de nem mondom, hogy nagyon becsületes, de a társaságban rendszerint elfogadják azt az axiómát, hogy bukott angyal vagyok. Istenemre, nem tudom elképzelni, milyen módon lehettem valamikor angyal. Ha voltam is, hát olyan régen, hogy nem bűn elfelejteni. (…) De te nem figyelsz. Tudod, ma valahogy nagyon furcsa vagy – mondta egy kis szünet után a dzsentlemen – Tudom, hogy tegnap elmentél ahhoz a doktorhoz… no hát hogy van az egészséged? Mit mondott az orvos?

– Szamár – vágta oda I.

– Te viszont okos vagy. Megint szidsz? Hisz nem részvétből kérdeztem, csak úgy. Kérlek, ne válaszolj. Most megint elővett a reuma…

– Szamár – ismételte I.

– Te mindig a magadét hajtod, de én tavaly olyan reumát kaptam, hogy még ma is megemlegetem.

– Az ördögnek reumája?

– Miért ne, ha olykor testet öltök. Ha testet öltök, hát viselem következményeit. (…) Megrágalmazott ember vagyok én. Lám, te percenként azt hajtogatod, hogy buta vagyok. Látszik, hogy nagyon fiatal vagy. Nemcsak az ész teszi az embert, barátom! Természettől jó és vidám szívem van… Még az idők elején arra rendeltettem, nem tudom miért, hogy »tagadjak«, közben pedig őszintén jó vagyok és teljesen alkalmatlan a tagadásra. Nem, te csak tagadj, tagadás nélkül nincs kritika, s miféle folyóirat az, amelyben nincs kritikai rovat? Kritika nélkül csak »hozsanna« lesz. De az élethez kevés csak a »hozsanna«, az kell, hogy ez a »hozsanna« átmenjen a kétségek olvasztókohóján, és így tovább. Egyébként mindezt nem bírálgatom én, nem én csináltam, nem én felelek érte. No és választottak egy bűnbakot, kényszerítették, hogy írja a kritika rovatot, és így keletkezett az élet. Értjük ezt a komédiát: én például egyszerűen és egyenesen megsemmisülést követelek magamnak. Nem, élj, azt mondják, mert nálad nélkül nem lesz semmi. (…) Amikor hozzád készülődtem, azt gondoltam, a tréfa kedvéért úgy állok eléd, mint nyugalmazott valóságos államtanácsos, aki a Kaukázusban szolgált, és a frakkomra kiteszem az Oroszlán és Nap csillagát, de megijedtem; megvertél volna azért, hogy az Oroszlán és a Nap rendjeleit akasztom a frakkomra és nem legalábbis a Sarkcsillagot vagy a Szíriuszt. És folyton azt mondod, hogy buta vagyok. De hát istenem, nem is akarok én észben versenyezni veled. Mefisztofelesz, amikor megjelent Faustnál, tanúsította, hogy rosszat akar, de csak jót tesz. No hát, ahogy neki tetszik, én éppen ellenkezőképpen vagyok. Talán én vagyok az egyetlen ember az egész természetben, aki szereti az igazságot és őszintén kívánja a jót. Ott voltam, amikor a kereszten meghalt Ige felment a mennybe, karján vive a jobb oldalán feszített lator lelkét, hallottam a kerubok boldog sikítását, amint énekeltek és kiáltoztak: »hozsanna«, és az elragadtatott szeráfok dübörgő dalát, amelytől megremegett az ég és a világmindenség. És esküszöm mindenre, ami szent, csatlakozni akartam a kórushoz és együtt énekelni a többiekkel a hozsannát. Már majdnem kitört belőlem… hisz tudod, nagyon érzékeny és művészileg fogékony vagyok. A józan ész azonban – ó, ez természetem legszerencsétlenebb sajátossága – a kötelező korlátok közt tartott, s én elszalasztottam az alkalmat! Mert mi lesz, gondoltam abban a percben, mi lesz az én »hozsannám« után? Minden nyomban kihamvadna a világon, és nem lenne semmiféle esemény. Így hát pusztán szolgálati kötelességből és szociális helyzetem miatt kénytelen voltam elnyomni magamban a jó hajlamot és megmaradni a rossznál. A jó tisztességét másvalaki foglalta le magának egészen, s nekem csak a rossz marad. De én nem irigylem ezt a tisztséget, nem vagyok becsvágyó.”

???

• Ki beszél?