Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Hazudni nemcsak csúnya dolog, de ildomtalan is. Épp ezért az Önök hűséges és áldozatos tudósítója nem teheti meg, hogy nem teszi meg, s most már nem is odázhatja tovább: nem tagadhatja le és el, nem másíthatja meg még – az egyébként nem divatos, de a szerző régimódias rutinjából fakadó – szeméremből sem, föl kell tehát fednie, mely nagy sikerrel járt ama kísérlete, aminek révén az élet- és létmóddal kapcsolatos tematikus problematikát és problematikus tematikát az olvasó – és természetesen a lap – épülésére előtárta még valamikor tavaly, percekkel a hideg beállta után. (Egy apró jó tanács: a fogalmazás korszerű eleganciájához szorosan hozzátartozik a pasztelles elkenés; nincs pontos idő, körülmény, kontúr.)

Nos, tehát.

Az Önök – ismételjük meg, mert itt rejlik-lakik a tudás anyja, apja és unokaöccse – hűséges és áldozatos tudósítója több ízben volt kénytelen lekapni barna, szaruimitációjú szemüvegkeretét (ez nem ortodoxiás, archaikus kerek-keret, hanem finom iróniájú utalás az intellektuális múlt lunettális testmegfelelésére; nem trockista–lennonista önheccelés, hanem az értelmiségi lét pastiche-ba öltöztetett elemelése), elvenni tehát divatos barna-zöld írisze elől az ugyancsak korszerű foglalatba szorított cilindrikus üveget, hogy megtörölhesse szemét az azt beborítani igyekvő könnyektől, mert hiszen oly sok, s mondjuk ki, megható biztatást kapott:

„…folytassad má’! Folytassad má’ azt a’ életmód izét, mer’ jó vót!”

Lehetetlennek érezve az ellenállást, az Önök hűséges és áldozatos tudósítója úgy kényszerült dönteni: folytatja. Annál is inkább, mert oly eset tolakodott tolla elé (ezt persze senki ne értse szó szerint, hiszen tollal már nem írunk, mi nem, mi számítógéppel írunk, s olyan szövegszerkesztő programot használunk, melynek nevében a perfekt szó nem üres handabanda), szóval oly eset jutott tudomására, melynek kisded elemzése példaértékű, távolra mutató, nevelő célzatú lehet, de mi több, alkalmas arra, hogy az esetleg itt-ott elakadó, ellankadó társasági diskurzust fölélénkítse, s szolgálhat témájául bármely modern, intellektuálisan ismerkedni vágyó páros, tehát hölgy és úr, úr és úr, hölgy és hölgy nyitóbeszélgetésének is.

A Kádár-hagyatékról fogunk beszélni, azokról a tárgyakról számol be Önöknek az Önök hűséges és áldozatos tudósítója, melyek valaha eme mostanában nem túl népszerű s nem is igen divatos férfinak, valamint nejének birtokában voltak, s amelyek lehetőséget adnak arra, hogy általuk fókuszálódjék annak amúgy homályos képe: miként élt egy pártvezető. Mozgalomvezér, leader vagy főtitkár olvasóink pedig a kadáverizálódott kolléga kiárusításra váró materiális miliőjének tanulmányozásával saját környezetük épülését-építését tökéletesíthetik könnyedén.

Kádár János úr (az elvtárs szó, még ha okszerűbben is csengene az imént említett vezeték- és keresztnév után, használhatatlanul elidétlenedett, s amikor néhány napja e sorok íróját valamely tébolyodott raktári segédmunkás elvtársilag kísérelte meg felszólítani személyes holmijának francbavitelére, az Önök hűséges és áldozatos tudósítója az északi borvidékről származó, jó évjáratú – 12-15 fok között kitűnő – Cabernet Sauvignonnal kényszerült csillapítani neurózisát, melyet az amúgy nem is létező elvközösségre figyelmeztető főnév mértéken felülivé fokozott, Kádár úr és Kádárné asszony holmiját fogják tehát elárverezni, s a több mint ezer tárgy, melynek neve megfordul majd a kikiáltó száján, sajátlagos következtetésekre ad lehetőséget.

Mindenekelőtt lássunk két, önmagában ártalmatlannak tűnő, esetleg jelentéktelennek is látszó csoportot. (Talán megbocsátja kedves közönségem, hogy nem a legizgalmasabb, leglátványosabb objektumokkal kezdem a leltárt, az elhalt vezető ruha- és gyógyszertáráról pedig egyáltalán nem szólok, s nemcsak azért nem, mert annak darabjai nem kerülnek aukcióra, hanem inkább annak okán, miszerint a viseleti darabok a vizuális tömegkommunikáció révén jól ismertek, a medikamentumok pedig ugyancsak a média által lökött állapotrajzolatok után kikövetkeztethetőek voltak.) Érdeklődésünk szálkeresztjét – a ma oly sikkes, koalíciós military look stilpatentjének bealkalmazásával – irányítsuk a hagyaték egyik meglepően tömeges részlegére, az egyébként általában mindig említetlenül maradó privát göngyölegre, egyszerűbben s némileg primitívebben fogalmazva: a bőröndökre. A Kádár család, a leltár szerint, 24 koffert mondhatott magáénak, kisebbet, nagyobbat, bőrből valót és vulkánfibert, újat és régit, közöttük egy hajóra valót is. Huszonnégy bőrönd, ahogy mondani szokás, s ahogy mi nem szeretjük, ha mondják, de azért mondjuk mi is, nem semmi, huszonnégy bőrönddel, ha kell, egy fél ország limét-lomát elszállíthatjuk akár a világ végére is. S ha hozzáírjuk a majd’ tucatnyi akta- és kézitáskát, még, vagyis már vidám az élet, s kaland az utazás. De, vajon, hova vágyott Kádár úr ennek a mérhetetlen tárolókapacitásnak birtokában; mit, s mennyi idő alatt, s mennyi időre akart bepakolni, s hitt-e a kipakolás esélyében? (Egyébiránt – szimplifikálva a helyzetet – feltételezhetnénk azt is, hogy a fölös számúnak tetsző bőröndbe a milliónyi bisz-baszt igyekeztek volna elcsomagolni az asszonnyal egy aktuális festés-parkettázás kínos három hetére. De ne essünk ilyen sekély csapdába.) Ám lehet, hogy a pakolótér eluralgása nem a menés iránti kényszer, inkább a maradásért vívott küzdelem attribútumaként nyilatkozik meg. Vagy metafora. Talán. A történetet lehetett belerakni, az országot, mindent. (Nos, ez a néhány mondat csak arra kellett, hogy illusztráljunk egy ma oly gyakori, de mindenképpen hibás eszmei és stiláris magaviseletet, melynek lényege, hogy hagyja magát elvakítani a mindenen túllátás hamis illúziójától, s így a jó társaságban nincsen helye, hiszen ottan csakis a tények diktálnak.)

Szóval hát sok itten a bőrönd, de még gazdagabb egy másik tárgycsoportozat, mely talán még inkább alkalmas a szimbólum-önképződésre, nevezetesen az órák gyűjteménye.

Harminchét darab óra kerül – jó vicc lenne – kalapács alá, ami igencsak jeles mennyiség. Az időhöz való viszonyt jelzi, azt a kapcsolatot, mely, mint így utólag mindannyiunk számára kiderült, a hajdani tulajdonosok tudatában kitüntetett hellyel bírhatott. Úgy rémlik, némileg túldimenzionálták az idő állékonyságát, melyet a sokirányú méréssel igyekeztek folytonosan ellenőrizni. Eme órák zöme ugyanis nyilvánvalóan csak állt, ácsorgott, hiszen felhúzásuknak mindennapos processzusára sem idő, sem alkalom nem adódhatott (a végrehajtásra szánt idő/energia/darab hányadost majd legközelebb közöljük), így pozitívan sugallták az örökkévalóságot, mely pozitív sugallat természetesen csak gazdáik számára volt pontosan érthető. A kronométerek idülten nagy száma – melyet nyilvánvalóan az ajándékozások következményének kell tartanunk – egyrészt az adományozók tapintatlanságára utal (hiszen minek kell valakit figyelmeztetni az idő múlékonyságára, talán azért, hogy elbizonytalanítsuk?), másrészt az elfogadó naivitására (vagy talán fatalizmusára), ám az is előfordulhat, hogy ravaszdiságára mutat rá, mégpedig annak révén, hogy az állva hagyott óra az idő feletti uralmat is jelképezheti. Meg kellene vizsgálni, még jókor, hány óra van a mostaniaknál, s szólni nekik, mert a szólás is hozzátartozik a jóságos modorhoz, mely ma annyira fontos. A bőröndökön és órákon kívül persze egyebek is a várhatólag hars licitálás tárgyaivá lesznek; bárki kaphat díszdobozt, szőnyeget, puskát, szekretert, étkészletet, ágyat a hagyatékból, meg persze képeket is. (A festmények, melyek között a valaha volt Gresham-kör legjobbjainak nem jelentéktelen munkái is szerepelnek, s a 12 darab Kovács Margit-kerámia az aczéli kultúrpolitikának Kádárt sem kímélő hatását is bizonyítják, illusztrálva a kultúra és a kultúros egyéniségformáló erejét.)

Szóval, szétszórattatásra ítéltettek a dolgok (úgy mondják, Kádárné ajánlatát, hogy a holmi egy emlékházban együtt maradjon, a valakik nem fogadták el), ám velük szétszáll Kádár keze nyoma, meg Hruscsové, Brezsnyevé, s igaz, II. János Pálé is, meg Helmudt Schmidté, s a többi jó baráté. S eljut ezernyi helyre, hogy résszé válva megtermékenyíthessen újabb és újabb hagyatékokat, mindörökké, ámen.

• Kultúra