Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ha az ember építkezni kezd, és megáll először az üres telek előtt, önkéntelenül hitvese vállára teszi a kezét, és elmereng. Ez a mozdulat az elkövetkező tizenöt-húsz évben már ritkábban fog előfordulni, sőt, de nem is ezen tűnődik ilyenkor az ember, hanem elfogja egy kicsit valami rettenet, hogy talán mégsem tudja majd megcsinálni. Elérhetetlennek tűnik minden álom a három szobáról, hallról, nagy, csempézett konyháról, az ugyancsak nagy fürdőszobáról, ahová besüt a nap, tapéta, csillár, bútorok. És rengeteg sóder, beton, téglák és iszonyú felfordulás. Az asszony is ilyesmin töpreng, de mosdatlan, húzós szagú öleléseket is lát. Haragot. Fáradtak, izzadtak és büdösek leszünk, gondolja, és a férjére mosolyog: gyönyörű lesz, mondja hangosan, a férj bólint, micsoda? Aztán elnéznek még a szomszédhoz is, ők már benne vannak, ott már megvan a baj, gyerek is, harag is, piszok mindenütt. Leülnek valahová, isszák az odalökött sört, beszélnek hol az egyikkel, hol a másikkal, azok ugyanis már hónapok óta nem szólnak egymáshoz. De büszkék, ők már nem tehetnek semmit, belevágtak, nekik már annyi.

Nagy Jenőt és Sárikát nem pont azok a bajok izgatják, mint egy fiatal, ideges házaspárt. Jenő ötvennyolc éves, Sárika alig hatvan, viszont építenének a szomszédba, annak a kis vályogháznak a helyébe, ami most ott van. Nemrég esküdtek, van egy kis pénzük is, szóval jó lenne. Mert a kis ház körül teljesen elhordták a homokot, körül van ásva, Sárikának kellett a pénz. A szomszéd tudja, onnan hordta ő is, de hát Sárika egy üveg borért egy autóval is adott. Nincs ott már se kert, se udvar, kiharapták. Mindenki vitte, elég szégyen, mondja Jenő feszengve. A szomszéd hallgatja, bólogat is. Igen. Na, tudja, mit mondok én erre magának, kezdi hirtelen, ha még egyszer kezdeném, azt venném meg, és nem építenék semmit. Mondja meg neki, vág közbe a felesége, hogy azt megteheti most is. Jenő nem mond semmit, senkinek, Sárika se. És azt mondja meg neki, kiabál ismét a férj, hogy az is hülye, aki megnősül, és gyereket csinál egy nőnek, hát mi bajom lenne nekem például abban a kis házban, ami a maguké? He? Hát akkor kérdem én, fordul az asszony Sárikához, hogy kicsoda csókolgatta a lábam fejét, előttem térdepelve, mikor azt mondtam, hogy nem és nem! És ki csavarta a villanyzsinórt a nyakára? Mondja meg neki, vág közbe a férj, hogy akkor még naiv voltam, és fogalmam se volt, hogy egy ilyen kimustrált, már mennek? Megyünk, szól óvatosan Jenő, annyi dolgunk van, de majd biztosan össze fogunk járni, olyan jól elbeszélgettünk, minden jót. Menjünk még valahová, kérdezi lihegve Sárika az utcán. Nem, ne menjünk édes, mondja Jenő, nagyon sok pénz az. Jó már nekünk az, ami megvan, mondja Sárika, és felsegíti Jenőt a biciklire, ezek mind boldogtalanok, akkor nem is kell.

Nagy Jenőnek olyan volt a járása, mintha mindig labdát vezetne két csapat ellen, mert ötvenhatban megsebesült mint karhatalmista, ahol beosztott honvédként teljesített szolgálatot. Valami nagy épületben, ahol mindenki rohangált, talán még égett is a ház, az oroszok meg lőttek, a nagy felfordulásban legurult valami hosszú lépcsőn, miközben fegyveréből egy rövid sorozat került tulajdon testébe. Nagy baj nem volt, csak majd úgy tíz óra elteltével kezdett aggódni, mikor már senki sem volt az épületben. Valahogy kicsúszott-mászott az utcára, ott lelt rá két szavahihető tanú, akik később bizonyították, hogy sebesülten, utolsóként hagyta el az épületet, velük együtt. Ő mondta akkor is, utána is mindig, hogy nem egészen ilyen a történet, de csak a vállát veregették, mosolyogtak, ne szerénykedjen, úgyis tudják. Mikor már állni is tudott, kitüntették, kapott egy másfél szobás lakást a kórházi ágya mellett, egy ezredes szorongatta a kezét, és azt mondta, ilyen katonák kellenek nekünk. Aztán leszerelték. Pár év múlva pedig nyugdíjazták. Jól sikerült haslövés volt, ami nem oltja ki a katona életét, csak harcképtelenné teszi, igaz, gerincet is ért, ami az altesti dolgokból elrontotta a járást, de mást nem.

Sárikával a kórházban találkoztak, Jenő valami utókezelésen vett részt, Sárika pedig egy rácsos ágyban aludt szakadatlan, és mosolygott. Nem volt lakattal bezárva. Tévedésből vagyok itt, magyarázta később Jenőnek, Jenő azt mondta, ő is, hiszen őt senki nem lőtte le, de ezt az istennek nem hiszi el senki. Már írt mindenhová, még Kádár Jánosnak is, mindenhol ott van a neve, ünnepeken a piros asztalhoz ültetik, úttörők, kiszisták meg brigádok járnak a nyakára, pártfogolják, ebbe bele kell őrülni. Sárika csak nevette, akkoriban olyan gyógyszert kapott, amitől nevet az ember mindenen, azon is, hogy nemrég halt meg a férje, akit nagyon szeretett, mert ő mindenkit nagyon szeret, meg lehet kérdezni az utcában, és őt is szereti mindenki. Vigasztalják, hozzák neki a bort, pálinkát, felaprítják a tüzelőt, még olyan is van, aki ott marad éjszakára, hogy ne féljen, mert az egy olyan utca. Már jócskán benne voltak a kezelésben, mikor Jenő elmesélte, hogy van egy lakása a nyolcadik emeleten, de kiadta albérletbe, mert a liftbe nem mer beszállni, amúgy meg nagyon magas. Most majd kap egy másikat a földszinten, addig a motozóban alszik a gyári portán, nappal meg az irodaház halljában üldögél. Viszont megmondták neki, hogy ha jön a nagyfőnök, tűnjön el, olyankor csak belép a kapcsolószekrénybe, az van legközelebb.

Ma már nagyon fejlett az orvostudomány, olyan gyógyszerek vannak, amitől az ember ellazul, már-már felelőtlenné lesz, gondolatai csaponganak, az arca kisimul, különben is szép minden. A beteg, mire észbe kap, házasságot ígér, tervezget, kis híján boldog. Nagy Jenő kint a parkban, az Ideggondozó és a Fertőző Osztály mögött megmutatta, hogy ő a járását leszámítva ép és egészséges ember, és semmi akadálya, hogy nőül válassza Sárikát. Ennek pedig Sárika sem látta akadályát, mindketten nyugdíjasok, előttük az élet. A kórházból már együtt mentek haza, fényes nappal, hogy lássa mindenki, betértek a Misi presszóba is az utca elején, sokan nézték őket, akkor mondta Dorogi Hesz Jancsinak, hogy ez az ember úgy megy, mintha labdát vezetne maga előtt két csapat ellen. Sárika rendelt mindenkinek egy féldecit, Jenő pedig kifizette, aztán egy üveg bort is rendeltek, elvitelre, Jenő pedig letett egy ezrest a pultra, és mindenki csak nézett. A párom, mondta Sárika Sarkadinénak, ahol három deci bort ittak, össze fogunk házasodni. Úgy, úgy, mondta Sarkadiné Piroska néni, az annak a rendje, de még fenn van magának háromszázhetven forint, Sárika. A múlt hónapról. Sárika csak intett a fejével, Jenő pedig pénzt vett elő, és azt mondta, hogy ezután másként lesz, ugye szívem?

A mi utcánkban por van, szegénység, és egy csomó félbehagyott álom, élet, és még azt sem lehet tudni, hogy az emberek mikor segítenek egymáson. Mikor híre ment, hogy a nagyszájú, részeges Sárika egy furcsa járású, városi embert fogott magának a kórházban, aki szinte a szájából eteti, itatja, alig jönnek ki a lakásból, néha feltűnik egy bicikli, a vázon Jenő, az asszony pedig tolja, elmennek a Misibe vagy Sarkadiné házi kimérésébe, először mindenki kacarászott. Aztán annak is híre ment, hogy ez a Jenő egy olyan ember, hogy eladta a házát Debrecenben, és fehér menyasszonyi ruhát vett Sárikának, abban fognak esküdni. Ötvenezer forint volt a ruha, mindennel, ebben a világban. Hesz Jancsi szerint egy temetés olcsóbb lett volna, és az is szép, de Papp Terka, az anyósa végigszaladt az utcán, hogy ez isten ujja! Tessék, van igaz szeretet! Nem úgy, mint az ő veje és a lánya! Nem szerette, hogy Sárikáékhoz nem lehet jól belátni az udvarra, bezzeg a kis Harap Sanyi gyerekei ki-be járnak hozzájuk. Mind a hat. És mindegyik rág. És a pap is sírt az esküvőn, orgona szólt, a kis Zeke fiú hozott magnót, arról, mert itt volt a szertartás a lakásban. Gulyásleves volt egy üsttel, kolbász, szalonna, italok. És evett az egész utca, pedig senki nem vitt oda semmit, csak röhörésztek a hatvanéves menyasszonyon, fehér ruhában, mirtuszkoszorúval. Igen.

Napok múlva rég várt, hatalmas eső esett, aki tudott, bemenekült a Misi presszóba, ahol szájtátva hallgatták Dorogit, aki azt állította, hogy márpedig mindenkinek vissza kell vinni a homokot, amit elhordtak Sárika házától. Most már elállt az eső, lehet kezdeni. Még ilyet. Hesz Jancsi nem vitt el semmit, mondhatta, hogy bizony, elég nagy szemétség, de van még törvény, és ő lesz az első, aki bemegy a Községházba. Még egy ilyen zuhé, kiabálta Béres, és elviszi onnan azt a házat mindenestől! Ő nem hordott el onnan semmit, de vinni fog! Menjetek már, röhögött Misi, a tulaj, borért adta! Aztán másról beszéltek, ittak, Misi szólt Doroginak, ott a régi temető, a faluban, most szanálják. Onnan lehet. Zúzalékot meg a vasúti töltésből. Sört hozzál, mondta Dorogi, aztán elmentek Sárika házához igaz-látni. Már esteledett, de nem annyira, látni lehetett egy tengernyi esővíz közepén a kis házat a megmaradt, pici udvarral. Az udvaron diófa, alatta asztal. Ott ültek. Nagy Jenő ingben, nadrágban, lába egy kis széken, és dohányzott. Vele szemben Sárika, fehér menyasszonyi ruhában, ő is dohányzott. Csendben voltak, mint aki zenét hallgat.

• Kultúra