Skip to main content

A mi utcánk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
6. Doroginé Mancika


Ebben az utcában három nemzedék él egymás mellett vagy vegyesen, de mindenki tudja, hogy ha déltájban elmegy egy vonat, akkor fél tizenkettő. Délután három óra tíz vagy negyed hat. Közel a vasút, az állomás is itt van az utca végében, de nemigen jár már vonattal senki, jobb a busz. Doroginé sorsát akkor ismerték meg igazán, mikor egy este hat óra körül valaki meglátta, hogy a sínen fekszik. Szépen fel volt öltözve, óra a karján, nyaklánc, kötött sapka. Papp Terka, Hesz Jancsi anyósa odasettenkedett, hogy hátha alszik, szólt is hozzá, aztán sietett haza, felvett egy másik otthonkát, kis vízzel arcot mosott, leöblítette a gumicsizmát is a lábán, majd átment Sarkadiné Piroska nénihez, ott bort mérnek, és mindig van valaki. Piroska, mondta halkan az ősz hajú öregasszonynak, mert bezzeg most senki más nem volt ott. Mancika meg ott fekszik a sínen, felöltözve, hát hallott már ilyet? Micsoda, kérdezte Piroska néni elhűlve, és mit csinál ott? Nem csinál az semmit, mondta Terka, csak fekszik. Hát nem kérdezte meg tőle, hogy mit keres ott? Nem, mondta Terka, csak szólítottam, hogy Mancika! Mancika! De nem mondott semmit. Gondoltam, szólok valakinek, hogy mi van, hát ott nem lehet! És otthagyta? Nem is húzta el onnan, kérdezte Piroska néni, még elüti a vonat! Az már elment, mondta Terka, azért gondoltam, hogy valami baja van, de nem mertem hozzányúlni, az is lehet, hogy már átment rajta a negyedhatos, nem? Akkor meg szóljon az urának, mondta Piroska néni, vagy valakinek, de hamar, hátha még él! És járnak itt tehervonatok is, ki tudja? Én nem tudok menni, tudhatja! Szóljon a lányának vagy a vejének, hát ott laknak, együtt! Nem beszélünk mi már vagy két hónapja, úgy tessék elképzelni, egy szó nem sok, annyit se. Akkor inkább nem láttam semmit.

Már nem tudja senki, meddig feküdt a sínen Mancika a szép ruhájában. Terka biztosan szólt valakinek, vagy Piroska néni, aztán valahogy eljutott a hír a Misi presszóba, ahol mindenki ráér, és mindenkit meghallgatnak. Véletlenül Dorogi is ott volt, épp a lovát itatta sörrel, üvegből. Meghallgatta a nagy újságot, majd kért még egy felest, aztán azt mondta Hesz Jancsinak, hogy menjen el vele, mert ha egyedül megy, nem áll jót magáért. Esteledett, ilyenkor etetik a jószágot, akinek van, mégis mindenki a járdán volt, vagy a kerítésen át lesett kifelé, mikor Dorogi elnyargalt előttük a vasút irányába. Egy kis csomó zöld széna volt hátul, arra dobták rá az asszonyt, annyira részeg volt. Aztán lassan besötétedett, és mindenki ment a dolgára.

Mancika szépen járt, dicsekedett is fűnek-fának, hogy neki így, neki úgy, új ruhákat vett, de nem a bálástól, hanem szövetet, amit Kiss néni varrt meg, fodrok, csipkék voltak rajta, divatlapokból nézte ki a mintát, akkor cipők, kalap, sapka. Még kesztyű is, nyáron. Piroska néninek azt is elmondta, hogy az ő férje nem olyan ember, mint itt a többi, mert műszerész, orvosi dolgokat csinál a gyárban, és az már ugye csak egy lépés az orvostól. És szép ember, meg jó. Csókolgatja, és van olyan éjszaka, hogy kétszer is ráfordul. Az építkezést is könnyen kezdték, neki is volt egy kis pénze meg Pistámnak is, hamar álltak a falak, a földszintre már be is költöztek, mikor a többiek még csak az alapot ásták, és egyedül nekik volt betonkeverőjük, azt használja mindenki a mai napig is. Piroska néni örömmel hallgatta, olyan ritka manapság az olyan pár, akik szépen élnek, csak éppen nem hitt el mindent, de hát ez nem számít. Piroska néni kissé maradi, azt szokta nézni például, hogy füstöl-e a kémény? Ahol nem füstöl, pedig otthon vannak, ott nem raktak tüzet aznap. Ha nem raknak tüzet, akkor nem főznek, és így tovább. Persze lehet, hogy gázzal fűtenek, de az utcában nincs gáz, palackot meg sose vesznek Hamar Feritől, aki egy kis teherautóval dudál itt mindennap, egyszer a gázzal; utána a szódavízzel. Nyáron dinnyével is.

Dorogi tényleg nem csúnya ember, piros arcú, mosolygós, jó kedélyű, érettségije van, és soha nem iszik hitelbe Piroska néninél. Itt mindenki a barátja, öreg, fiatal, de főleg a gyerekek, mikor ráért, naphosszat hordta őket a kis Simsonnal, egy az ölében, egy hátul. Disznóvágáskor mindenütt ott van, erős, mint a bivaly, hívják reggel, mikor meg kell fogni a disznót. Béresnek egyszer egyedül ölte meg a malacát, felkapta a hóna alá, és megszúrta, aztán letette, itt van, a tiétek. A Műszergyárba járt dolgozni, ahol betanított csiszoló volt vagy huszadmagával, ott sem volt vele baj, mégis elküldték. De még jó is, mesélte annak idején Mancika, mert már úgyis el akart onnan jönni, így meg kapott hat hónap végkielégítést, amiből tudnak majd venni egy autót, nem is kell sok hozzá. És olyan a szakmája, hogy bármikor el tud helyezkedni, ha akar, de most pihen egypár hónapig, nem vagyunk annyira rászorulva, hogy munka után rohangáljon.

Nem is rohangált. Pistám néhány nap alatt teljesen megváltozott. A végkielégítésből vett egy lovat, lószerszámot, egy stráfot a ló mögé, aztán csizmát, kalapot, pufajkát. Mancika napokig ki se mozdult otthonról, aztán orvoshoz ment, hogy nyugtatót írasson fel vagy akármit, amitől a férje észhez tér. Az utcán sietett, nem állt meg beszélgetni senkivel, és fel nem ült volna a szekérre semmi pénzért. Akkor eredj gyalog, mondta Dorogi, és az ostorral meg-meglegyintette, mikor nem tartott lépést a lóval. Később a gyeplővel rácsapott a ló farára, nyargaltak. Mancikának futni kellett a szekér mellett, mert csapkodta Pistám a lába szárát. Nem sokan látták, aki látta, az sem hitte el, azt gondolta, bolondoznak, ez a Dorogi minden marhaságot kitalál, aztán majd nevetnek egy jót, mint máskor. A Misi presszónál megálltak. Dorogi pálinkát ivott, azt mondta Mancikának, igyál te is valamit, de Mancika teljesen össze volt törve, azt mondta, nem. Sört se? Azt se. Akkor majd Palkó megissza, mondta. Dorogi, kiment, hó, kiáltott rá a lóra, aztán kinyitotta a száját, és beletöltötte a sört.

Sok idő telt már el azóta, hogy Dorogiból megint paraszt lett. Mancika pedig ismét fel-feltűnik az utcán, szépen öltözik még most is, de már nem annyira. Mostanában beszélgetne mindenkivel, de nem szívesen hallgatják, mindenkinek megvan a maga baja. Piroska néni ad neki néha három deci bort, többet nem szabad, és hallgatja, hallgatja. Hogy most már minden másként van. Rengeteget kellene fizetni a törlesztésbe, havonta majdnem húszezer forintot, és nincs miből, már el is vannak maradva. Pistám se hál vele most már, inkább másokat vesz fel a stráfra, kimennek a kertbe, és ott szerelmeskednek. Megy sorba a fiatalasszonyokon, itt az utcában, meg is mondta a Misi presszóban, és ő tudja, hogy sokan alig várják, hogy következzenek. Ő meg közben dolgozik a mosodában, gőzben, melegben, egész nap lepedőket vasalnak, hajtogatnak, sokszor majd leszakad a karja, háta. Máskor azt is bevallja, hogy Pistám el akarja üldözni a lakásból, pedig annak a fele az övé. Mostanában a padláson hál, a kémény mellett, mert ott van egy kis meleg, és csak akkor mer lejönni, ha Dorogi nincs otthon. Az meg kiszedte a lépcsőfokokat, hogy ne tudjon felmenni, de valahogy csak felmászik. Igen. Még szerencse, hogy reggel még alszik, mikor ő dolgozni megy. Ott hörtyög bent a páros ágyon, és sokszor van is mellette valaki. És nem is akar munkát keresni, az érettségi oklevelét az istálló falára rakta fel egy nagy szeggel, pedig kitűnő tanuló volt. Azt akarja, menjek el, vagy haljak meg, fejezi be sírva, a múltkor lefogott, és belém töltött négy deci pálinkát, aztán meg kilökött az utcára, hogy részeg vagyok, lássa mindenki. Így.

Mancika később már szinte házról házra jár, és panaszkodik, azt mondja, attól fél, hogy egyszer majd nem bírja tovább, és öngyilkos lesz, mert a padláson most nagyon meleg van, egy vederbe piszkol, még azt is le kell hozni mindennap, beszéd közben néha elkalandozik, furcsa az arca egypár percig, aztán megkérdezi, hol is tartottam? Piroska néninek elmondja, hogy ilyenkor olyan, mintha elvesztette volna az eszméletét, nem tud róla, hogy mit beszél, nem tudja, mit csináljon. Piroska néni se tudja, hogy mit csináljon, azt mondja, feltétlenül menjen el az orvoshoz, és mondjon el neki mindent. És üljenek le, beszéljék meg a férjével a dolgokat, mondaná, de tudja, hogy hiába, itt már még az isten se segíthet. Gyerekük sincs, nem akartak, míg kész nem lesz a ház, de lehet, hogy akkor se lenne jobb. Vida bácsi azt mondja, hogy ezeket a szerencsétleneket az állam hajszolta bele ebbe az egészbe, mert csak kétszintes házat lehetett építeni, arra adtak engedélyt, ez a mostani meg megbüntette őket a kamattal. Mintha ők tehetnének róla, és nem csoda, hogy szétrothad minden, mindenki.

Mancika később elmeséli, hogy nem emlékszik rá, hogy került ő a vasútra, csak arra, hogy fekszik a mentőben, a kórházban tették-vették, adta egyik orvos a másiknak, vizsgálták, szúrták, vágták, aztán kitették a váróba, hogy majd jönnek érte. Nem jöttek, úgy vánszorgott el a buszmegállóig és haza. Fel, a padlásra. Aztán megáll egy picit, és megkérdezi Piroska nénit, hogy most milyen volt az arcom? Miket mondtam az előbb? Na, ugye!
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon