Skip to main content

A mi utcánk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
25. Csend van, temetünk


Az ember azt hinné, hogy a halál valami rettenetes dolog, aztán kiderül, mikor a fáradt tekintetű orvos meghallgatja, megforgatja a testet, hogy alig több, mint bármi más, az egy kicsit furcsa, mikor a térd roppan egyet a nyomás alatt, igen, mondja erre a doktor, halott. Hesz Jancsi a kapuban azt meséli, hogy feléjük a lábujját törik el, arra felébred, ha van még benne lélek. Lélek, mely ott körözött a magasban, és valahová leszállt, a Vida fiú pedig meghalt. Szajkó volt, azt mondják, furcsa madár, utánozza a többiek hangját, aztán ha közelébe ér, leüti. A különös csak az, hogy a madarat senki nem találja, Mérő Lajos pedig, aki madarakon él, tagad. Volt-e egyáltalán? A pap is látta délelőtt, mikor Vida bácsi lovát keresték, de már nem merne rá megesküdni, aztán hazamentek, és ott találták a Vida fiút holtan. Az orvos papírokat írt, Vida bácsi bort tett az asztalra, az ajtóban pedig a pap álldogált, imádkozni kellene, gondolta, de minek?

Halott van a mi utcánkban, meghalt a Vida fiú, aki évekig kínlódott valami tüdőbetegséggel, ami miatt sokáig még az apjával sem mert kezet fogni senki, aztán kiderült, rák az, nem tüdőbaj, még az a szerencse, mondták az emberek, az legalább nem ragályos. Vida bácsinak rend van a portáján, de most tárva a kapu, mert a lova is elveszett, a Cigány, hogy ha hazatalálna, be tudjon menni a helyére. Vida bácsit veri az isten. Öt éve a felesége halt meg, most meg a fia. Ilyenkor mindenki megszeppen egy kicsit, Vida bácsi nem ezt érdemelte, nincs igazság sem a földön, sem az égben. Hesz Jancsi azt hajtogatja, hogy ő tudott volna a Vida fiú helyett két másikat itt az utcában, de mindenki azt mondja, jobb így neki, nem volt már az élet, és az apjának is jobb talán, csak hát a halál az halál. Élhetett volna még, mondta Papp Terka, de őt már senki nem veszi komolyan.

Végső Márton tiszteletes a temetés időpontját másnap délután két órára tűzte ki, aztán jött özvegy Hüséné, aki a mindenes és az állandóság szerepét játszotta a paplakban, és bevette a tábláról a cédulát, hová gondol, tisztelendő atyám, korholta az idős embert, korán lesz az, akkor még dél van, és ő különben sem ér rá, majd csak háromkor. Jó, mondta a pap, akkor legyen négykor. Az sem jó, akkorra már sok a részeg ember, ezek nem bírják sokáig, és egy ilyen temetés legalább egy óra, akkor pedig neki már más dolga van. A vége az lett, hogy meg kell kérdezni Dorogit, mikor ér rá, mert addigra a stráfot egy kicsit rendbe kell hozni, feldíszíteni, a Palkóra feltenni azt a fekete pamacsot, amit annyira utál. Mert a halottas autó most a káposztában van, azt hordja, nincs értelme, hogy ott álljon egész nap a Hivatal udvarán, nincs kihasználva rendesen. És Dorogi is azt mondta, hogy ő akarja utolsó útjára kivinni a Vida fiút.

Valahogy csend lett az utcában, a Misi presszóban némán iszogattak, kártyáztak, nem volt pedig a Vida bácsi fia igazán közibük való, de egy kicsit mégis. Papp Terka, aki Hesz Jancsi anyósa a nap minden percében, olyan arccal csattogott egész délután az utcán bő szárú gumicsizmájában, mint aki mindent tud, pedig annak már vége. Béres karikás szemekkel, sápadtan újságolta mindenkinek, ő következik. Aztán kért egy felest hitelbe, meg egy sört, és hosszan ácsorgott a kocsma előtt a messzeségbe révült tekintettel, egyik kezében a sör, a másik a zsebben. Nem tudta eldönteni, kérjen-e még egyet, s ha igen, haza tud-e majd menni. Aztán kért még egyet, majd lesz valahogy. Mérő Lajos nem szólt senkihez, meg volt sértődve, mert Dorogi azzal gyanúsította, hogy megette a Vida fiú lelkét, sört ivott, aztán kiment a kocsma elé az öreg akácfához, amit errefelé csak Bélának hívnak, és elsírta magát. Mérő Lajosnak nincs munkája, a felesége elhagyta, ő meg csak lézeng egyedül egy félig kész házban, és mikor már nincs mit enni, galambot fog a padláson egy rafinált szerkezettel. Na és. Az ember sokszor nem is tudja, miért, csak jön a könny a szeméből.

A Hivatal folyosóján műanyag pálmák virítottak műanyag földben, és az ablakokat nem lehetett bezárni. Vida bácsi valami távoli rokonnal az oldalán azt kereste, hol és mit kell intézni ilyenkor. Tudták ott, persze, csak az öregnek akkor hasított a szívébe, mikor a fia személyi igazolványába Editke beleütötte a nagy pecsétet: Meghalt. Eddig is tudta ő ezt, csak hát most már hivatalosan is kiírták a fiát az életből. Le kellett ülnie egy székre, aztán Editke azt mondta, ennyi volt, Vida bácsi, mehetnek. A folyosón akkor már ott ácsorgott Vereslaci Hesz Jancsival, az utcán Dorogi beszélgetett, de ott volt Mérő Lajos is talpig megsértődve, csak nem mutatta. A távoli rokon idős, szomorú szemű ember volt, most megfogta Vida bácsi karját, mehetünk, Sándor. Még fel kell öltöztetni rendesen, akkor koporsó, miegymás, és a sírásást is intézni kell. Editke azt mondta, sajnos, most nincs sírásójuk, de itt a bejáratnál mindig van két ember, azok szokták vállalni. A testet pedig be kell vinni a ravatalozóba a temetésig, ez a rend. Majd ő szól Doroginak.

Kedd volt, egy semmilyen nap, csak éppen meghalt valaki, Vida bácsi a távoli rokonnal hamar megtalálta azt a két embert, akik mindjárt mondták, hogy kétezer forint. Fejenként. Vida bácsi bólintott, de Vereslaci nem bírta ki, hogy ne szóljon közbe, hogy az úgy nem lesz jó, mi az, hogy kétezer forint, majd mi kiássuk, azelőtt is úgy volt száz évig, és mégis temettek. Vida bácsi nem tudta, mit mondjon, aztán Hesz Jancsi is közbeszólt, hogy bizony, mi fogjuk kiásni, abban hiba nem lesz. Jön az egész utca, ha kell. Az a két rossz arcú ember egy bicikli mellett ült a járdán, szalonnát ettek sörrel, most csak bólogattak, hogy akkor jó, ahogy gondolják. Aztán az egyik azt mondta, hogy baj lesz abból, mert ahhoz a gödörhöz nem fogják kivinni a halottat. Meg lehet kérdezni Editkét. Vereslaci valaha munkásőr volt, és az ilyesmit nehezen fogta fel, és különben is. Kik maguk egyáltalán, hogy ennyi mindent tudnak, kérdezte bátran. Sírásók, mondta Editke már bent, az irodában, mert a két ember nem válaszolt semmit, csak kiléptek, mert így jobban járnak. És az is igaz, hogy a szállítók nem viszik ki a testet, ha nem azok ássák a sírt. Az a szakszerű, mert arra megy a palló, rá a koporsó, és folytatta volna még, de Vereslaci közbevágott, hogy kedves Editke, mi most hazamegyünk egy gázpalackért. Addig hagyja el mindenki az épületet, mert itt kő kövön nem marad, ha visszajövünk a gázzal. Érti, ugye?

Aztán mégsem lett semmi baj, mert Dorogi előkerült, és kilökdöste őket az utcára. Ott morcosan szekérre ültek, a Palkó pedig már tudta a többit. A Misi presszóban megbeszéltek mindent, Dezső pedig, akinek mindenki az apja, asszonyokért szaladt, akik majd rendesen felöltöztetik a testet, koporsóba teszik, sírnak is, felszórják a szobát sárga homokkal szépen. Aztán hoz majd a paptól gyászjelentést, azt a Zeke fiú széthordja, ahová kell, Harap Sanyi hozza a koporsót a talicskával, abba lepedő, párna, rá egy szép terítő, holnap pedig temetés. Vida bácsi ne csináljon semmit, csak igyon. Majd utána fizethet, amiért kell. Haza se kell mennie, itt elalhat a raktárban. Misi, a tulaj kihozott egy láda sört, aztán beállított Sudák is, a szívére tette a kezét, és valami beszédet akart mondani, de nem hagyták. Később Árva Jolán is megjelent talpig feketében, két krémessel, Vida bácsinak hozta, de nem jutott odáig, mert Mérő Lajos kivette a kezéből és elnyelte. Estig aztán nem is nagyon történt semmi, énekelgettek, szomorú, hallgató nótákat, kint feltámadt a szél, tiszta volt az égbolt, majd lassan elfeketedett, eső lesz. Akkor pedig haza fog jönni a Cigány, Vida bácsi lova, az biztos, ha nem fogta be valaki.

Éjfélkor még énekeltek, de volt, aki tovább maradt, Vida bácsi már rég aludt a raktárban, reggel pedig olyan szép idő lett, amilyen októberben már ritka. Kilenc óra körül a Dezső fiú elszaladt a papért, hogy pap bácsi, indulhatunk. Dezső jó arcú, tizenhat éves fiú volt, és jól mutatott rajta a tiszteletes szürkéskék melegítője, de a többiek is felöltöztek rendesen, Béres szomszéd meg is borotválkozott valahogy, rettenetes nyomokat hagyva maga után, Sárika a férjét, Nagy Jenőt hozta biciklin, és jöttek a többiek is, az egész utca, még a faluból is néhányan. Szép halott, suttogta Papp Terka mindenkinek, de nem hallgatott rá senki, a Vida fiú az esküvői öltönyében feküdt a koporsóban, rajta egy ágyterítő, aztán rátették a fedelet, és felrakták a felkoszorúzott stráfra. Még a szél se fújt. Menet közben megálltak a Misi presszónál, mert Tarcsai is vett koszorút, aztán két láda sört is feltett a koporsó mellé, biztos kell majd az. Kellett. Mire elénekeltek, elimádkoztak mindent, elrendezték a sírhantot, el is fogyott. A tiszteletes szomorúan indult visszafelé Vida bácsival, soha nem szeretett temetni, aztán a bejáratnál egy fiatal csődört láttak toporogni, csapzott volt és fekete, mint egy látomás. A Cigány, kiáltott Vida bácsi boldogan, a pap pedig elhűlve nézett maga elé. Ő az előbb már azt a sötét madarat is látta az égen, de nem mert szólni, Hüséné sincs sehol, de legalább harangoznak.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon