Glauziusz Tamás

Nyomtatóbarát változat

Mike Tyson megerőszakolási ügye és bebörtönzése után most egy negyvenhat éves metodista (vagy baptista) lelkipásztor okoz izgalmat a ringben. Mert George Foreman, a metodista (vagy baptista) lelkész ütésétől elsötétül a világ. Komótosan, lassan lépeget, de inkább csak áll egy helyben. Mozogni nem nagyon tud már, de ha a száztizenöt kilóra visszafogyasztott lelkész ökle betalál, vége a meccsnek. Akkor kórház következik… A nehézsúlyú profi boksznak volt már eddig mindenféle szenzációja. A jövő tavasszal börtönből szabaduló Tyson visszatéréséig a joviális nagypapa küllemű Foreman az.

Minden érdeklődőnek ajánlható Füzesy Zoltán összefoglalója az elmúlt év nehézsúlyú körhintájáról (Nemzeti Sport, 1994. október 9.). „Súlytalan bajnokok a nehézsúly trónjain”, így a cím. Persze, amíg Muhammad Ali bokszolt, szó sem volt súlytalanságról. 1972-ben az Ali–Frazier-meccs hozta izgalomba a világot. A magyar tévé nem közvetítette, kiváltságosok, kevesek valami tévétoronyban nézték, éjszaka. Papp Laci másnap döntetlennek minősítette a meccset, a pontozóbírák viszont Fraziert hozták ki győztesnek, és Ali másodszor vesztette el világbajnoki címét. Frazier később csúnyán eltűnt, kiütötték, tán visszavágón maga Ali intézte el: csak halványan emlékszem (mint ahogy arra is, hogy pár éve talán Frazier fia indult rohamra a világbajnoki címért).

1975 nyarán Kelet-Berlinben találtam magam az Ali–Bugner-döntő napján. Szingapúrban, nyitott csarnokban rendezték. A magyar származású Joe Bugnernek kellett volna drukkolnom, ráadásul évtizedek óta az első fehér bőrű és az első nem amerikai világbajnokjelölt a nehézsúlyban. De nem lehetett neki drukkolni. Komolytalan meccs volt, macska-egér harc, Ali néha játékosan a fenekét csapdosta Bugnernek. Láthatóan nem akarta padlóra küldeni, még csak nagyot se ütött. Bugner meg mintha egyszer se találta volna el, a levegőt faggatta ökleivel. Kelet-Berlinben tilos volt nézni a nyugati adást, a szállodai szobákban olyan tévé volt, amelyen nem is lehetett, s a portás komoly borravalóért nyitott ki egy különszobát, ahol bejött az adás. „Bugner, Bugner, mit szólnak majd a KISZ-ben?” – kommentálta a vicces viadalt az Illés zenekar egyik sztárja.

Kicsit korábban, 1974 őszén viszont a boksztörténet egyik legnagyobb meccsét vívta Kongóban Ali George Foreman ellen. (Megjegyzem, egy szót se olvastam akkoriban arról, hogy Foreman lelkész volna, talán csak visszavonulása után iratkozott be a teológiára?) Ezt a meccset meg Párizsban láttam a Contrescarpe tér egy bisztrójában. Állítólag sokszor járt itt Hemingway, a helyszín tehát megfelelőnek bizonyult. Tizenkét-tizenhárom menetben Foreman csépelte, ütötte, fárasztotta, puhította Alit. De ő maga fáradt el. Ali a kötélnek támaszkodva védekezett, majd a nyolcadik menetben káprázatos kombinációval padlóra küldte támadó ellenfelét.

Húsz éve már mindennek. Közben a csoda tehetségű Spinks testvérpár mindkét tagja világbajnok lett, Alit is az egyik Spinks verte meg utoljára. Mára kiderült, hogy Ali akkor már jó ideje Parkinson-kórral küzdött. Parkinson-kóros bokszvilágbajnok, gondolom, soha előtte és utána nem volt és nem lesz. Háromszor szerezte vissza a bajnoki címet, valószínűleg ez is utolérhetetlen. Döbbenten olvastam, hogy az amerikai sportújságíró (vagy az olvasók) szavazatai alapján: „Ki minden idők legnagyobb amerikai sportolója?”, Ali csak negyedik lett, de még a legnagyobb bokszoló címet sem ő, hanem a veretlen maradt Rocky Manciano kapta.

A későbbi bajnokokat, Nortont és Holmest nem láttam. Nemrégi kedvencem Evander Holyfield volt: mintha Ali távoli visszfénye volna, alkatilag hasonló, még tán mozgásában is, kis jóindulattal látni véltem: ő is táncol a ringben… Nem lett belőle új Ali. Ma már azt sem tudom, hogy épp kit és hol tekintenek világbajnoknak. Négy bokszvilágszövetség hirdet világbajnokot. A négy közül csak háromnak van tekintélye (WBA, WBC és IBF), az öt éve megalakult negyediknek (WBO) nincs igazi rangja. Sőt, Füzesy cikkéből tudtam meg, hogy még rajtuk kívül is van három: ezek már teljesen komolytalanok.

Mindenféle bonyodalmak után Mike Tyson szerezte meg mindhárom szövetség bajnoki címét. Most, Tyson után áttekinthetetlen a kép, olykor havonta új világbajnok nevét kéne megjegyezni.

A nehézfiúk meccse nem mindig érdekes. Álló hústornyok, lomhán lépegető izomkolosszusok, ínyencek és értők úgy tartják, hogy két súlycsoporttal lejjebb a középsúly a legizgalmasabb. Amikor megjelent nálunk a műholdas tévé, a középsúlyban Sugar Ray Leonard csillaga ragyogott. Három nagy riválisa volt: a másik három (köztük egy vékonyabb, idegesebb, táncosabb, és egy tömör, rossz stílusú, erős ütőgép) váltakozó szerencsével mérkőzött, Leonard azonban verhetetlen maradt. A másik hármat fogyasztották vagy erősítették, új súlycsoportokat kreáltak a számukra, ott aztán ők is világbajnokok lettek. Volt egy „évszázad mérkőzése”, ahol Leonard ellen a nagy rivális, Roberto Durán döntetlent ért el: ezt az 1990-es választások első fordulójának éjjelén néztem végig. Aztán Leonard is vesztett, innen kezdve kevésbé érdekelt a boksz.

De, a középsúlynál maradva, még valakiről, akit nálunk alig ismernek, az argentin Carlos Monzónról. A hetvenes évek első felében Monzón minden „hazai” meccsét Párizsban vívta. A francia közönség bálványozta. Azon nagyon kevés bokszoló egyike, aki veretlenül vonult vissza. Atletikus, nyúlánk, tigrismozgású, mintha a fiatal Alain Delont láttuk volna a szorítóban. Egyik meccsén egy új-zélandi, félig maori öklöző küzdött ellene. Monzón vagy hatszor földre küldte, a maori nem adta fel, mindig felállt, ment volna előre. Csak bámultam.

Sejtettem, hogy Monzón képességeihez méltó tehetség nem vagyok, most meg kiderült, a maori elképesztő és lenyűgöző kitartása is hiányzik belőlem. Mit tegyek? Hazajöttem Pestre. Vettem egy új írógépet, hosszú í betű is volt rajta. Vertem a billentyűket, mint amazok a homokzsákot.

A fenti hősök közül csak a mértékletes életű lelkipásztor öklöz ma. Ali beteggé rokkant. Tyson, mint tudjuk, börtönben van. Monzónról néhány éve az utolsó hírem az, hogy bíróság elé került, mert kidobta a feleségét az ablakon. Bokszoló csak a ringben lehet nagy.

Írógéphez ülök.

• Sport