Csáki Judit

Nyomtatóbarát változat

Most, hogy itt a nyár, az óriás méretű munkák leadva, a hátralévő hét-nyolc cikk terve összemosódik a nyaraláséval – muszáj lenne beszaladnom a Merlinbe. Még mielőtt kitör a nyári szünet. A múltkor ugyanis az történt, hogy időszűkében éppen csak berohantam, az igazgatói szobában nem volt egy lélek sem, a gép bekapcsolva; három klikk és elsápadás: Pécsi Juli rám vert a Minesweeper „best scores” rovata szerint, szóval most éppen ő a legjobb a Merlinben, pedig ott is sokáig én vezettem. Azóta is piszkál ott legbelül valami – vissza kellene írni az én nevemet. Meg kellene verni a Julit. Rémes. És erről az jut eszembe – még a gondolattól is kiráz a hideg –, hogy mi lehet a helyzet az egyik színházban, kettő könyvkiadóban, három szerkesztőségben és a földhivatal egyik osztályán, a Kútvölgyi egyik orvosi szobájában, New Yorkban az azóta tönkrement Mirabella című magazin szerkesztőségében – szóval mindenütt, ahol eddig én voltam a legjobb.

A Commodore 64-gyel könnyű volt. Agyatlan-eszetlen masina lévén nem volt benne semmi, még az Easy Script nevű szövegszerkesztő programot is úgy kellett minden egyes alkalommal beletáplálni.

Szereztünk persze azért egy játéklemezt; aztán fél éjszakákon át brekegve ugráltak a békák a folyó egyik partjáról a vízben úszó fahasábokon keresztül a túlpartra. Rémes volt, a hangja különösen – le lehetett venni. Aztán szerencsére elrongyoltuk a lemezt, az meg a masinát – megfogadtam: játék ide soha többé be nem teszi a lábát. Úgy, de úgy, olyan öntudatosan tudtam mondani, hogy én aztán nem játszom a komputeren, hogy… szegény én.

Már senki nem dolgozott Commodore-ral a városban, csak a Rényi Ági meg én (ő talán még mindig?); őriztük egymást nagyon, ha baja esik a gépnek, a programnak, a bárminek, mi csak ketten tudunk egymáson segíteni. (Még mindig megvan, a könyvespolc alján porosodik. Elindulna még?)

Aztán pontosan egy évvel ezelőtt költöztem össze ezzel az új, sokat tudó kicsi géppel; úgy hívják, INEX 4150 Notebook 486. Viszonyunk szenvedélyes és intenzív – és tökéletesen egyenlőtlen: ki vagyok szolgáltatva neki. Mint egy betanított munkás, kezelem azokat a gombjait, melyekkel megírok és megőrzök egy cikket, ki is nyomtatom; de ha melléütök, jó időbe telik, míg – változó árért – visszajutok a kiindulóponthoz.

Még a magyar klaviatúrát sem tanultam meg akkor, amikor a gép induló készletében felfedeztem és villámgyorsan meguntam a „Solitaire” nevű pasziánszot, valamint felfedeztem a másik játékot, a Minesweepert. Ha jól emlékszem, egy remek és lefordítandó V. C. Andrews-ponyva bánta, hogy eléggé gyorsan megtanultam, hogyan kell benne eljutni a célig (mindjárt elmondom); a fenti állítás nem keverhető össze azzal, hogy gyorsan el is jutottam a célig, nem, még ma sem.

A Minesweepert a magyarul tudó gépek aknaszedőként emlegetik. A téglalap 480 négyzetből áll, melyek közül 99-re aknát rejt a komputer. Na, oda nem szabad rákattintani. A többi négyzetre viszont muszáj, ha el akarunk jutni a célig: az összes aknamentes mezőt fel kell szabadítani (és akkor az összes aknás is kirajzolódik, jutalmul). Ha jó mezőre kattintunk, mosolyog odafenn a smiling face, és egy szám jelenik meg: azt mutatja, hogy az adott négyzet hány aknával érintkezik. Mindent elmondtam. Ki kell találni, hogy az a „hány”, az hová esik. Ki lehet. Logika. Aztán van, hogy mégsem, mert több négyzet mérkőzik egyenlő eséllyel – itt jön a hazárd. Ha nyerünk, beírhatjuk a nevünket abba a bizonyos „best scores”-ba, a legjobbak közé, először „Anonymus” helyére. Aztán éppen azéra, aki legutóbb a legjobb volt. Az én gépem monogám – én mindig a saját nevemre írom a saját nevemet. Aztán, ha ismét megverem magam, magyarul: rekordot javítok, merthogy az egész időre megy, akkor már csak „leokézom”. Jár ide néha egy másik gép, azon nem játszom, s az ő bajnokát, Annát nem engedem az enyémhez. Vannak elveim.

Autodidaktaként kezdtem, saját módszerem, stratégiám és taktikám van, alighanem kőkorszaki. Ezt azért gondolom, mert látom, hogy vannak alakok, akik az egér mindkét gombját csattogtatják, mert az egyik a találat, a másik meg a sejtés; ezt aztán végképp nem értem, mi a fenének a sejtésre rákattintani, amikor kattintás nélkül is csupa borzongató sejtés az egész mező: itt is lehet, ott is lehet… És ha kattintok, akkor már nem sejteni, hanem tudni akarok, hát nem?

Elég gyorsan elég jól lehet tudni ezt a játékot. Az élvezéshez pedig tudni sem kell: itt van S., ugyanannyi ideje játszik, mint én, saját bevallása szerint egyetlenegyszer sem sikerült felszabadítania az összes mezőt, szerintem ő direkt erre játszik, pedig két tűz között van, Anna is profi (hm, szóval én is?), nehéz lehet nem megcsinálni…

És akkor ez a cseppet sem agyatlan, de hát eszetlen gép fölébem kerekedik, csúszik a V. C. Andrews meg a Gyilkos orvosok, nem beszélve erről az írásról, amit szintén régen megígértem már a Zolinak, mondván, ha nem minesweeperezem el az időt, meglesz, de persze elminesweepereztem megint.

És mindig fél három van, vagy negyed négy. Hajnalban. Az ember őrjöng, dolgoztam is már, de kifelé szálltomban a gépből útba esik ez a nyavalya. Súlyos fogadalmak, már csak tíz percet, már csak egyetlen igazit, de ha elrontom, az persze nem igazi. Vagy: addig nem gyújtok rá, míg játszom – vagy épp az ellenkezője: addig játszom csak, írásról, amit szintén régen megígértem már a Zolinak, mondván, ha nem minesweeperezem el az időt, meglesz, de persze elminesweepereztem megint.

És mindig fél három van, vagy negyed négy. Hajnalban. Az ember őrjöng, dolgoztam is már, de kifelé szálltomban a gépből útba esik ez a nyavalya. Súlyos fogadalmak, már csak tíz percet, már csak egyetlen igazit, de ha elrontom, az persze nem igazi. Vagy: addig nem gyújtok rá, míg játszom – vagy épp az ellenkezője: addig játszom csak, míg ég a cigi. Első esetben képes vagyok órákig nem rágyújtani, a másodikban elláncdohányozni egy fél csomaggal.

Aztán felbukkan Tamás, a szerelőbarát, a legjobb háziorvos, rádiótelefonon is képes diktálni a gombokat, visszaszerezni a teljesen elszállt írást. Elpanaszolom, hogy rettenetes ez a kialvatlanság, borzalmas ez a játék, a legborzalmasabb pedig én vagyok, nyomorultul érzem magam, önbecsülés semmi, rab vagyok, akinek esze ágában sincs kiszabadulni. Tamás rám néz a gép fölött, épp takarít benne, „eldugom”, mondja. „Persze, az remek lenne”, így én, és már reszketek legbelül, jaj, igyekszem flegma, közönyös lenni: „de úgy, hogy azért megtaláljam”. Este egy órát dolgozom a problémán, és valóban úgy érzem, hogy „dolgozom”, hiszen nem játszom, csak majd ha meglesz. Meglett.

A gyerek a komputer közelébe sem jöhet. Tudja persze, hogy én azzal „dolgozom” – annál jobban izgatja. És most, amikor ehhez az íráshoz frissíteném fel jártasságomat a minesweeperben (hátha megkopott tegnap óta!), kérem, hagyjon egy kicsit játszani, maradjon nyugton, mert én most munkából játszom, ahogyan ő mindig: muszájból. Mit, kérdi ő. Minesweepert, mondom én. Macipert, ismétli elgondolkodva. „Ahhoz kettő maci kell?”

• Sport