Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

A klasszikus olvasóknak

Hagyj fel minden evéssel, ivással vagy bármi más testi foglaltsággal, ha lapunkat forgatod, kedves olvasó! Nem kegyeleti okból kérünk erre, noha tagadhatatlan: az összpontosított figyelem puszta föltételezése is megkönnyíti a végleges lapzártát. De nem, kérésünk nem a könnyes búcsút szolgálja, csakis olvasóink érdekét tartjuk szem előtt. Nem vennénk szívünkre, ha az egyidejű falatozás és olvasás hipochonder viszketegséget vagy tartós szédülést okozna. Mert bizony ilyesmi fenyeget, ha nem tudunk ellenállni a csábításnak, hogy vacsora közben fölüssük a Beszélőt, esetleg éppen az utolsó előtti oldalnál. E veszélytől nem kisebb tekintély óv bennünket, mint Immanuel Kant.

A perdöntő textust a szokásos rejtvényszöveg helyén találja az olvasó. Titkolózásra nincs szükség: Az egyetemi karok vitája (Der Streit der Fakultaien) c. mű harmadik szakaszából fordítottam e részletet. Kant 1798-ban adta ki e vékony könyvet, tehát öregkori írásról van szó. Ez aztán látszik is rajta – jegyezhetné meg a kevésbé autoriter olvasó, sőt, a szöveg ismeretében azt is joggal firtathatná, hogy vacsora előtt, alatt vagy után jutott-e mindez a königsbergi mester eszébe. S ha módomban állna, most éppen e tiszteletlenek körében osztanék ki jutalomkönyveket.

Játékunk ugyanis csaláson alapult: a klasszikus szövegek egyáltalán nem „aktuálisak” (ehhez sajnos nekünk is „klasszikusoknak” kellene lennünk). Igaz, nem is szent szövegek, ellenkezőleg: kihívják a „szemtelen” olvasást, durva félre- és beleolvasásra ingerelnek. Az optimális olvasó D. J. képviselő volt, még az elmúlt parlamentből, aki napirend előtt akart kitérni lapunk „nemzetgyalázó” cikkére. Szerencsére megtudta, hogy az inkriminált passzus rejtvényszöveg, ráadásul Szabó Dezső írta. Látható, mennyi félrehallás, belevetítés, lelkifurdalás kell ahhoz, hogy egy szöveg „aktuális” legyen.

Mostani passzusunk például olvasható az össznépi bokrosozás dokumentumaként. Élcelődhetnénk a diétával mint költségvetési programmal; felhívhatnánk az értelmiség figyelmét, hogy a túl sok evés árt a gondolkodásnak, s jobban teszi, ha nem vacsora közben politizál. De kitérhetnénk lapunk szomorú sorsára is: vigasztalván magunkat, hogy a tervezett folyóirat csak a hetilap diabetikus formája stb. De az is lehet, hogy az idézettel az alapos fogyókúra után lévő fejtvényrejtő keres súlyos érveket testi könnyebbedéséhez, megköszönve orvos barátja segítségét. Ki-ki tovább szaporíthatja az értelmezéseket.

Friedrich Schlegel egykoron arról panaszkodott, hogy a németeknek már vannak nagy íróik, de még nincsenek nagy olvasóik. Hogy e rovat ilyen sokáig életben tudott maradni, az csakis annak köszönhető, hogy nálunk nincs ilyen hiány. Köszönöm, és immár jó étvágyat, kedves olvasó!

Kisbali László

A gondolkodás diétája

csillagjóskának

„A kellemetességgel pedig ne számoljon a dietetika, mert az erőkkel és érzésekkel szembeni kímélet elkényelmesedéssel, azaz gyengeséggel és erőtlenséggel jár… Egyébként pedig, anélkül, hogy ezért éppenséggel filozófusnak kellene lenni, a filozofálás is eszköze annak, hogy elhárítsunk néhány kellemetlen érzést, s ráadásul még a lélek izgalmához is hozzájárul; foglalatosságaiba olyan érdeket sző, mely független a külső esetlegességektől, ám éppen ezért – noha csak játék – erős és mélyről fakadó, és nem engedi megalvadni az életerőt. Ezzel szemben a filozófia érdeke az (abszolút egységet alkotó) ész végcéljának egészére vonatkozik, és az erő olyan érzését ébreszti, mely az élet értékének ésszerű fölmérésével bizonyos mértékig kárpótolhat az öregség testi gyengeségeiért…

Gyakran föltették a kérdést: huszonnégy órában csak egyszer alszunk, ehhez hasonlóan nem lehetne-e dietetikai szabályok alapján ugyanezen időszak alatt csak egyetlen étkezést engedélyezni, illetve nem volna-e jobb (egészségesebb) a napközbeni étkezést megszakítva az étvágyat meghagyni, hogy így éjjel is képesek legyünk enni. – Ami engem illet: az előbbit az úgynevezett legjobb férfikorban lévők (a középkorúak) számára tartom előnyösnek, az utóbbi pedig azoknak egészséges, akik már a kései öregkorba értek. Mert a belek emésztést szolgáló működésének szakaszai öregkorban kétségtelenül lassabban követik egymást, mint a fiatalabb években, ezért elképzelhető, hogy egészségre ártalmasnak kell lennie annak, ha (vacsoraidőben) újabb penzum elé állítjuk a természetet, miközben az emésztés előbbi szakasza még le sem zárult…

Egy tudós számára a gondolkodás a táplálék; nélküle, ha ébren és egyedül van, nem is tud élni, álljon ez akár tanulásban (könyvolvasásban), akár valaminek a kigondolásában (elmélkedés és föltalálás). Annak azonban, ha evés vagy járás közben egyidejűleg megerőltető módon egy meghatározott gondolattal foglalkozunk, a fejet és a gyomrot, illetve a fejet és a lábakat kétféle munkával egyszerre terheljük, csak hipochondria, illetve a másik esetben szédülés az eredménye. Ahhoz, hogy e beteges állapotokon dietetika révén úrrá legyünk, csak az szükséges, hogy váltakozva végezzük a gyomor vagy a lábak mechanikus és a gondolkodás szellemi tevékenységét, s míg az előbbi (újjáépülésnek szentelt) ideje tart, akadályozzuk meg a szándékos gondolkodást és engedjük szabadjára a (mechanikushoz hasonló módon eljáró) képzelőerő szabad játékát…

Beteges érzésekkel jár, ha étkezés közben, mikor nincs jelen társaság, könyvolvasással vagy elmélkedéssel foglalkozunk, mert a fejmunka az éppen terhelt gyomortól elvonja az életerőt. Ugyanez áll elő, ha ehhez az elmélkedéshez a lábak erőt kimerítő munkája (sétálás) társul. (Hozzávehetjük ehhez még az éjszakai olvasást is, amennyiben ezt még nem szokták meg.) Az ezekből az alkalmatlan időben (invita Minerva [Minerva ellenére]) végzett szellemi munkákból fakadó beteges érzések azonban nem olyan jellegűek, hogy közvetlenül, szilárd elhatározás révén egy szempillantás alatt meg lehetne szüntetni; megszüntetni csak leszokással lehet őket…”

• Ki beszél?