Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

1995 októberében harmadszor indul el a Beszélő. Hivatásáról ennyit mondhatunk:

„E hasábok az értelem kimunkálására hivatottak. Nyitva állanak a fiataloknak, egy új nemzedéknek. Hogy keressék rajtuk hagyomány és haladás, munkálkodás és gondolkodás összhangját. Hogy összefoglalják tanulságait a múltnak, kritikáját a jelennek, terveiket a jövőnek. Apáik két háborúban először egy értelmetlen, másodszor egy becstelen üggyel buktatták el hazájukat. Az apák számára a nemzet ennyi volt: közös panasz a múltról, közös ábránd a jövőről. A mi számunkra legyen közös tanulság a múltból, közös terv a jövőre. Ennek feltételei, hogy ellene mondunk minden illuzionizmusnak, minden hazugságnak, minden megalkuvásnak a gondolkodásban. A nép, amely a nemzethalál pereméről feltápászkodik, lehet gyarló, lehet tanulatlan, lehet becsapott. Lehet gyönge és még alig öntudatos. De a miénk. Életünk értelme nemigen lehet másban, mint őbenne. Elébb abban, amit tettünk érette, később abban, amihez eljutunk általa.”

Szabó Zoltán írta ezt 1945-ben, ötven esztendővel ezelőtt, saját folyóirata beköszöntőjében, és 1985-ben, tíz esztendeje nyomatta le újra az egyetlen időszaki lap, amelyet a régi, földalatti Beszélő és szamizdattársai mellett elődünknek tekinthetünk – a párizsi Magyar Füzetek.

Amikor a heti Beszélő elkeserítő és sok tekintetben érthetetlen kudarca után barátaim kezéből átveszem a nagy hírű szemle szerkesztését, riadalmat és büszkeséget érzek. Vezetni a magyar demokrácia egyetlen makulátlan múltú intézményét: ez súlyosan próbára teszi önbizalmamat.

A Beszélő októbertől havonta jelenik meg, más külsővel, nagy terjedelemben, elveszítve újságjellegét. Milyen lesz? Szép, izgalmas, mély és mulatságos – és engesztelhetetlen, kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen. Persze. De egy elkötelezett és irányzatos politikai, irodalmi, valóságföltáró, szatirikus és világmegváltó folyóiratnak nem az a dolga, hogy önmaga felől töprengjen, hanem az, hogy a világot vegye szemügyre, amelyet leír és amelynek prédikál.

Egy biztos: akinek a szemében az MDF tébolygása rehabilitálta a Kádár-rendszert, az ne olvassa a Beszélőt, mert bosszankodni fog.

Bibó István és Szabó Zoltán 1945-ben azt remélte, hogy a minden addiginál ördögibb gyalázat és vereség után elkövetkezhet – talán – a szabadság és az értelem kora. Csalatkoztak. Nemcsak a Vörös Hadsereg és a GPU miatt. Már az újjáépítés tervében ott voltak a romlás csírái. Az újjáépített Budapesten állnak ugyan a régi hidak, járnak a villamosok, de állnak az omladozó kommunista lakótelepek is, a Bauhaus szörnyű utópiájának következményei, amelyekben a lakosság egyötöde senyved, és ahová az albérlők, ágyrajárók és hajléktalanok százezrei vágyakoznak. A József Attila-lakótelepen megnőttek a fák, ez az építészeti borzalom már-már békebelinek tetszik, akár a nagy-budapesti „agglomeráció” sátortetős egyensufni-kiütései. Néha az a benyomásunk, hogy a géemkázó, téesz-melléküzemágas, fóliázó, zűrzavaros nemiségét a krakkói és nagyszebeni dzsesszfesztiválon fölfedező, a világra endékás vendégmunkásként alkoholosan rácsodálkozó, lengyelgyűlölő reformkorszak volt a magyar népi fantázia utolsó kitörése. Mi itt a békebeli? Házgyár, Wartburg, Hofi, táncdalfesztivál, világútlevél, Gorenje, Váci Mihály a ballagáson. Ami azóta történt, azt népünk fölfordulásként és zűrzavarként érzékeli.

Akkor is: mi ezt a „Ki mit tud”-os, szocialista hazafiságos, „Tájak, Korok, Múzeumok”-os, építő- és olvasótáboros, polbeates, Studium Generalé-s, erdélyi bokály- és csergegyűjtős, magvetős, 25. színházas, tudósklubos, vártúrás, FMK-s, JAK-os, farkasbercis és magyaribélás, szakkollégiumos, népiurbánus frontkorszakot botrányos anomáliának tartjuk: lenéztük akkor is, és megvetésünk nem csökken.

Szélnek eresztett foglyok ismerik a börtönnosztalgiát: a szabad élet bonyolult, a megregulázott kín egyszerű. Ennek a börtönnosztalgiának a következménye a hamar kihunyt őrjöngő sovinizmus, és mostanában az antikapitalista frenézis.

Szembeszállni a közvélemény többségével könnyű, ám megérteni nehéz.

Az egyik legfontosabb akadálya a megértésnek épp az, amit az imént mondtam, s amit mégsem szeretnék visszavonni: az az érzés tudniillik, hogy a szocialista rendszer (nevezzük csak a megszokottá vált ahistorikus terminussal „kommunizmus”-nak) anomália, hogy a fejlődés valaminő abnormális balesete. Ez jogosult, amennyiben a bukott rezsim állapota erkölcsileg elfogadhatatlan számunkra, puszta önkényes zsarnokság: és az volt.

De figyeljük meg azért, hogy ez az erkölcsi érzés a modern rezsimek általános tulajdonsága: amióta van filozófiai radikalizmus, azóta magát a modern szociális állapotot nevezik gnosztikus hevülettel gonosznak: Fichte és Ady a modern humanizmus két általunk visszasírt korszakát tartotta botrányos anomáliának. 1914–1921 zűrzavaros lázadása a polgári világkorszak liberális prózája ellen csak betetőzte a modernséget, amelynek szerves, ha nem a legfontosabb része a filozófiai radikalizmus contra mundum.

Azt, hogy mi a normális, csak a norma mutathatja meg, a normáról pedig – tévesen – azt tartják, hogy történeti és szubjektív, tehát nem állapíthatja meg, mi a normális, csak preferenciát ír elő. A filozófiai radikalizmus szerint minden modern rend gonosz (legbecsmérlőbb szava az „apologetikus”, legmagasztalóbb jelzője a „kritikai”), modern közösségi norma tehát nincs. A radikálisok szerint. Akik közé nincs szerencsém tartozhatni.

A másik akadály az illúzió: hogy csak egyfajta modernizáció van, a polgári-liberális, minden egyéb csak tévút, torzulás, katasztrófa – abban az értelemben, hogy: lényegtelen, epifenomenális, véletlen. Ez tévedés. Volt (és Kínában még van) totalitárius modernizáció, volt (és elemeiben még van, a Föld egynegyedén) szocialista civilizáció a maga fölismerhető, szisztematikus – bárha gyűlöletes – vonásaival. Mivel még itt élünk díszletei között, fülünkbe dübörög eltéveszthetetlen parlagi tájszólása, nehéz históriai határozottsággal beszélni róla. De létezik, és kétségtelen, hogy Keleten ez vetett véget a Régi Rendnek, amelyet a fasizmus kurta epizódja alatt csak tönkretettek, de nem semmisítettek meg. Az arisztokratikus rendet Keleten nem a demokratikus forradalom temette el, mint a Rajnán túl, hanem a kommunizmus. A „proletárdiktatúrától” fölgyorsított mobilitás és a képzettségen alapuló bürokratikus szelekció teremtette meg azt a pártfunkcionárius-technokrata-értelmiségi vezető réteget, amelynek ambivalenciájával annyi bajuk van az „új demokráciáknak”: érdekeik a piaci-tőkés fejlődés mellé állítanák őket, hiszen ők rendelkeznek az átálláshoz szükséges, konvertálható készségekkel és tudással (annyira, amennyire), a jövőtől való, nem indokolatlan félelmük miatt azonban eszményíteni kényszerülnek osztatlan politikai uralmuk idejét mint (félig bevallott) aranykort.

Ráadásul a régi-új vezető réteg előítéletté szilárdult világnézete a radikális filozófiai folklór, a marxista, weberiánus és vitalista-egzisztencialista forrásokból eredő antiliberális „ellenkultúra”, amely a szabadság pátoszára a bizalmatlanság modern világkorszakát annyira jellemző szkeptikus iróniával válaszol. A kifinomult modernista szkepszis mögött ott lapul az antiarisztokratikus és antielitista, plebejus-demokrata parasztforradalom kulturálisan eleven (és a kommunista mozgalmaktól Keleten ébren tartott) emléke, az egyszerű és lényegközeli „nép” kultusza a „hamis”, „idegen”, „távoli” és „csaló” fölsőbb osztályokkal szemben. Mindezt, együtt a képviseleti demokráciátóli hitetlenkedő idegenkedéssel (lásd a parlamentarizmus elleni otromba támadásokat – „szavazógép”, „párturalom”, „hiányoznak a képviselők”, „túlfizetik a képviselőket”, „nem is választották meg, csak pártlistán került be”, „meghamisíccsák a szavazást” – a bal- és jobboldalon) maga a vezető osztály és a nézeteit visszhangzó rózsaszín médiaértelmiség terjeszti igazi weimari mazochizmussal. A huszadik század legnagyobb szellemei – hogy csak magyarokat említsünk: Lukács, Ady, József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László – a filozófiai radikalizmusra támaszkodó antiliberális-antikapitalista ellenkultúra pártján állnak, ellenük csak jámbor humanisták bégetése hallatszik, akik rémülten mutogatnak a totalitárius lágerek dögletes univerzumára, a szabadság más hívei pedig procedurális szillogizmusokkal bíbelődnek, vagy a hagyományt tépkedik remegő ujjakkal, vagy szociálpszichológiai-társadalomtörténeti „objektivitássá” silányítják a szabadság egykor volt hódításait a „polgárosodás” ezerszer átkozott pszeudofogalmában, amely mindössze az osztályelmélet irányának aktualizáló megfordítása politikailag korrekt irányba. (Csengerynél a szó „civilizációt” jelentett, amelynek gyökere a cívis, a honpolgár, nem a burzsoá – nálunk a liberális honpolgár tipikusan amúgy is közép- és kisnemes volt, nem kalmár. És nemcsak nálunk…)

Azok a nemes lelkű olvasók, akik első számú bestsellerré tették – fantasztikus adat! – Wittgenstein Észrevételeit (Vermischte Bemerkungen), aligha sejtik, hogy az antiliberalizmus kiáltványát tartják a kezükben: ekkora a radikális ellenkultúra befolyása. Gondolom, Heidegger rajongói is az SZDSZ-re szavaznak: ne tegyék!

Vagy-vagy.

Az ellenkultúrán (Marxtól Németh Lászlóig) fölnőtt rózsaszínű értelmiség a pozícióit, sőt életlehetőségeit fenyegető szélsőjobboldali támadások idején hajlamos volt a liberálisok védőőrizetét kérni, sőt, akár a liberális eszmék és szószólóik iránt megengedőleges magatartást tanúsítani. De az akut veszedelem elmúltával – érthetően – megmutatkoznak az antiliberális-antikapitalista szélsőségekkel közös világszemlélet és kultúra összes ismert jegyei. Közérthető példával: a csakis a radikális-baloldali kultúrkritika lencséjén át nézett Amerika iránti tudatlan ellenszenv (amelyet például Baudrillard és Virilio tökkelütött írásaiból merítenek, majd egymástól) a szoclib sajtóban nem kevésbé elterjedt, mint a Szabadságban és a Magyar Fórumban. Itt még a frankfurti iskola és a német „konzervatív forradalom” prefasizmusának hívei is, de főleg az újbalosok jóhiszeműen liberálisnak hiszik magukat, és egyáltalán mindenki, aki nem kifejezetten náci.

Váljunk el békében egymástól.

A szociáldemokráciának, az új baloldalnak, a radikális kultúrkritikának (ezt szokta a Magyar Nemzet „liberalizmus”-nak nevezni) van száz orgánuma, a korporatista-etatista nacionalistáknak is jó pár. Az állítólagos liberális médiauralom idején talán nem ártana egy szabadelvű politikai folyóirat.

A magyar liberalizmus végzetes gyöngesége voltaképpen furcsa. Művelődésünk megkésettsége miatt csaknem teljes klasszikus örökségünk szabadelvű. Ha a magyar XIX. század valamit számítana ennek a múltját vesztett nemzetnek, legalább Jókaiból és Mikszáthból átszivároghatott volna valami. (Mert Vörösmartyt, Széchenyit, Kossuthot, Keményt, Eötvöst persze senki nem olvassa.) De nem. Még ami ismert, az is csak holt műveltséganyag, szelleme sírba tért. Hogy föltámasztható-e, azt majd meglátjuk.

Véget kívánunk vetni az eluralkodott radikális eklektikának.

Védelmezői – habár nyilván kritikus védelmezői – óhajtunk lenni a szabadelvű-demokratikus köztársaságnak, amelyet jóformán csak támadások érnek. A jogállam tekintélye zéró, rózsaszín kolumnisták a demokrácián Rózsa Sándort értik, a középosztály – írják – csak legyen anarchikusan életélvező és törvényszegő, a csóró szegényembert meg vigye el a férfias rendőrség. Mert a jobbágylázadástól meg a színesektől rettegünk. A képviseleti kormányzattól (azaz a liberális parlamenti demokráciától) való babonás iszonyodás – írja egy nagy német tudós –, az az óhaj, hogy minden döntés meghozatalában személyesen vegyünk részt, az a valóságtól való félelme a barlanglakó ősembernek, aki attól tart, ha hátat fordít, megszűnik a realitás: amit épp most, itt nem látok, az legföljebb káprázat. A kőkori emberen a gondolat uralkodik: csak a közvetlen pszichikus realitás, jelenvalóság hihető. Nálunk mindenki az „információáramlás hiányosságaira” panaszkodik olyan esetekben is, amikor a sajtóból minden megtudható (ez az összes pártszervezetek örökös sérelme): saját politikai tapasztalatomból tudom, hogy csak a személyesen átadott információt hiszik el – az információ mint intellektuális elvontság (holott ezen alapul a kultúra: nem ismerjük személyesen Homéroszt, Hérodotoszt és Hérakleitoszt) nem „hiteles”. Kelet-Európa elsüllyedése a tévés-videós-komputeres-CD-romos animizmusba egészen érdekes jelenség. Magyarázatot ad az informalitás, a közvetlenség, a plebejus udvariatlanság, a nők univerzális tegeződése, a töredezett stílus, a szóbeliség, a vizualitás terjedésére mindavval szemben, ami racionális.

A tények ismertté válása ellenőrizetlen szájhagyomány, rémhír, monda, pletyka útján történik. Noha milliók utaznak külföldre, a műveltek is úgy beszélnek a franciákról, az amerikaiakról, mint XIII. századi írástudatlan paraszt őseink a kutyafejű tatárokról. A reformkori utazók előbb elolvastak pár könyvet a meglátogatandó országról, ma a Nyugaton kutató tudósok, az ott tanuló diákok azt hiszik, tanszékük a világegyetem, a kari pedellus elejtett megjegyzése – mert személyes – többet ér, mint a bőven omló irodalom a szociális jelenkorról. Ösztöndíjas ismerősöm drágállja a New Yorkert, majd bepattan vadonatúj kocsijába. Az személyes: már megülte az otthonos testszag. A Nyugat ezeknek: egy gazdagabb Szovjetunió. A kapitalizmus: hatékonyabb elosztási rendszer, „korparancs” vagy a Nyugat diktátuma. Emberi jogok: a méltányolható elégedetlenség leszerelése, meg a Nyugat is igényli. Európaiság: belorusz típusú korrupció helyett osztrák típusú korrupciót! Szólásszabadság: a Nyugat elvárja, meg meg lehet szabadulni a gondos lektorálástól, kontrollszerkesztéstől és korrektúrától, az egyeztetési kényszertől (mármint nem az MSZP és az SZDSZ közötti, hanem az alany és állítmány közötti egyeztetési kényszertől). A keresztyénség jó: az eneszkába’ is van. A szociáldemokrácia remek: az eneszkába’ van olyan is. Vasárnap hallottam a Juventus rádióban – amit presszónk kötelezővé tesz –: „heverünk a homokos bícsen [beach].” Amerika: az a Popcorn-Ausztria és az Adolf-Autobahn-Quelle.

Mi mindevvel szemben a rendszer – a szabadelvű-alkotmányos demokrácia – apologétái szeretnénk lenni. De ami a Régi Rendben (az ancien régime-ben) magától értetődött, az ma vitatható. A filozófiai radikalizmus – mondjuk Rousseau-tól datálható – beállta óta az „apologetika” védekező, nem „legitimáló”, mert a politikai autoritás csak akkor vitathatatlan, ha ép a theologia naturalis, ha a vallás nem magánügy, csak az a független megítélés dolga – ez a protestáns hagyaték –, hogy mit is sugall az evangyéliom.

A liberalizmust mágnások, nagyprépostok és a zsoldjukban álló kegydíjas bértollnokok alapították meg. Arról nem volt szó, hogy a népség-katonaság (hoi polloi) belekacsmarogjon a leereszkedőlegesen jóindulatú jobbak (the quality, ahogy még Wodehouse-nál is nevezi a komornyik szabadelvű Taszilóékat) konverzációiba az ámbituson.

Ennek vége. A sokaságnak (hoi polloi) szava lett, mert demokrácia van, hol totalitárius demokrácia (emlékszünk még Jacob Talmon könyveire?), hol liberális demokrácia, de demokrácia: az alsóbb néposztályok uralma. Ma nem gondolják, hogy előkelőség összeegyeztethető a szabadsággal.

Hát jó.

Mi sem gondoljuk már, hogy az arisztokratikus szabadelvűségből és a kísérletező-deduktív természettudományon alapuló technikából létrejött démiurgoszi mű, a modern kapitalizmus, magától értetődik. Megbukott az 1789-ben, 1917–21-ben, 1933-ban, és majdnem megbukott 1945-ben is. Kelet-Európa népei 1989-ben ezt a szabadság és a nemzeti függetlenség elkerülhetetlen, bár ijesztő velejárójának tekintették. Ma, hat évvel később, a rózsaszínű publicisták százai válságmenedzselő kormánypolitikának, nem pedig rendszernek tekintik, amelynek esetleges fogyasztásnövelő sikere után majd feltehetőleg helyreáll „a rend”, nyilván a demokratikus szocializmus, illetve annak rózsaszín-piszkosfehér-pisztáciazöld trikolór változata.

Mi, lévén a szabadság hívei, ellenezzük a szocializmust és a nacionalizmust. Nem azért, mert egyik sem időszerű vagy korszerű – ez nem riasztana vissza bennünket –, hanem mert egyikük sem helyes. Nem helyes és nem jó.

De van előnyük velünk szemben. Mindkettő egyszerűbb intuitív választ ad arra, milyen legyen a politikai közösség, mint a szabadelvűség. Mindkettő fölmentve érzi magát attól, hogy a politikai közösség közös célját leírja, mert a közösség szocialista és nacionalista mítoszában „okságilag” (kauzálisan) adva van, hogy mi a közösség szükségképpeni, inherens célképzete; a liberális kapitalizmus fölött gyakorolt erkölcsi bírálat folyománya: az erkölcsi bírálat kizárása.

Ha az új magyar liberalizmus képtelen önmaga konzervatív és republikánus kiegészítésére, ha nem talál jó intuitív indítékot a demokratikus magyar patriotizmus elterjesztésére: elveszett.

Mi megkülönböztetjük magunkat az újbalos-anarchikus egománia képviselőitől, akikkel – önhibáján kívül – a pszeudo-konzervatív, „feudális szocialista”, olykor kriptohungarista „jobboldal” összetéveszt bennünket: ezt a tévedést a rózsaszínű szoclib közírók százai táplálták 1990 és 1994 között anélkül, hogy tiltakoztunk volna.

A Népszabadság szemleírója (újságja már nem „szocialista”, hanem „országos” napilap: úgy látszik, a kettő szinonima – van benne valami…) úgy véli, a koalíciós kormányba „baloldali liberális, polgári radikális” párt lépett be. Ez vágyálom, de téves. A Jászi–Szabó Ervin-kontinuum – bár intellektuálisan csodálatra méltó – a múlté. Az utópia, amely szerint a „porosz utas” fejlődés sajátszerűségei miatt a „haladó polgárságot” a szocialista munkásmozgalom által kikényszerített közjogi reformoknak kell helyettesíteniük, halott. A szövetségek, amelyeket az SZDSZ kötött a baloldallal és az MPP (a néhai „Fidesz”) a jobboldallal, nem változtatnak a magyar szabadelvűség politikai identitásán, s ha mégis, az baj.

Nem vagyunk baloldaliak, nem vagyunk kozmopoliták és – főleg – nem vagyunk anarchisták.

Komolyan vesszük azt, amit szellemi ősünk, báró Eötvös József mondott (A XIX. század eszméi, 2. kiad., 2. köt., III, viii, p. 192, Pest: Ráth Mór, 1871):

„Miután az egyéni szabadság az anyagi és erkölcsi jók biztosításában áll, s e biztosságot csak az állam adhatja meg: az állam fönnállását az egyéni szabadság szükséges biztosításának kell tekinteni.

S az államnak egységre van szüksége, hogy e feladatnak megfelelhessen.

Ez egységet pedig csak úgy létesíthetjük, ha központosítjuk az állam erőit, s ez erőket alárendeljük a közakaratnak.

Ahonnan az következik, hogy az egyéni szabadság biztosítékát az akarat és az ennek végrehajtására szükséges eszközök központosításában kell keresni, vagyis az állam korlátlan hatalmában mindafölött, amire nézve az egyéni biztosságot csupán az állam fönntartása és tevékenysége által óvhatni meg.”

A Beszélő már akkor is védelmezője volt a demokratikus Magyar Köztársaságnak, amikor ez utóbbi még nem is létezett.

A köztársaság a posztfasiszta és posztkommunista romhalmazon tántorog. Őszinte hívei száma csekély. A Kossuth-címer a szemétdombra került.

Mi fölragadjuk onnan.

A Beszélő előfizetői természetesen eddigi befizetéseik fejében megkapják az idén még esedékes három számot. Olvasóinkat kérjük, fizessenek elő újra – figyeljék majd ősszel hírlapi közleményeinket.

Köszöntjük a köztársaságpárti olvasót.

• Beszélő