Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

Forradalom forradalmárok nélkül

Magyarországon, ugyebár, megdőlt a kommunista pártdiktatúra. Ez fölöttébb különös módon történt. A magyar nép nemhogy nem vívott meg forradalmat, hanem – bár közvetett módon kifejezésre juttatta ugyan elégedetlenségét – a demokratikus fordulat egész időtartama alatt nem szűnt meg engedelmeskedni a fönnálló hatalomnak. A legnagyobb tüntetések nem a magyar, hanem a román kormány ellen irányultak, illetve a történelmi igazságot állították helyre 1956 ügyében a kommunista hatalom vezető képviselőinek jelenlétében; az átmenet időszakában minden nagyobb megmozdulást engedélyeztek, s amit nem, azon csak az akkor még erős kisebbségben lévő Demokratikus Ellenzék képviselői, a mai SZDSZ és Fidesz alapítói vettek részt – s akcióikat az MDF rendre el is ítélte. Sztrájkok nem voltak.

A radikalizálódó értelmiség reformtervei befolyásolták a régi MSZMP vezető köreinek egy hányadát; a mi reformtervünk is inkább személyünk és ellenzéki pozícióink miatt nem lehetett vitaalap, mintsem igen mérsékelt tartalma folytán.

Kádár háttérbe szorulásával és az évszázad egyik legbumfordibb politikusának, Grósz Károlynak az élre kerülésével nyilvánvalóvá vált a Régi Rendszer gazdasági és erkölcsi tartalékainak kimerülése. Pozsgay „likvidátori” aknamunkája és flörtje a Magyar Demokrata Fórummal, Németh Miklósnak a részben a Pénzügykutató Rt. radikális közgazdászai által ihletett gazdaságpolitikája megmutatta: kockázat nélkül is lehet immár nem kommunista módra politizálni a létrejött legitimációs vákuumban.

Amikor a Régi Rendszer elismerte, ha nem is a liberális demokrácia létjogosultságát, de a hatalmon kívüli pluralizmus lehetőségét, megindulhattak a tárgyalások az MSZMP és azok között az erők között, amelyek hirtelen fölismerték, hogy az „ellenzéki” titulus immár hasznos lehet számukra, pedig ezt azelőtt sippenfremd „urbánus” hőzöngésnek, illetőleg fifikának tekintették, s az ellenzékben még az Ellenzék is helyet kapott!

Mindenesetre a szabad választásokig vezető utat elitek közötti egyezkedések aszfaltozták. Az MDF-nek és pillanatnyi szövetségeseinek az a puccskísérlete, amellyel – többek között az akkori Pozsgay-csoport érdekében – fölbontották a tárgyalási egységcsomagot, és aláírtak egy minden szempontból csonka, ún. „részleges” egyezséget (mintha ugyan lett volna erő és elszántság az ókádáristákban, hogy visszaüssenek…), idézte elő a demokratikus folyamat egyetlen forradalmi momentumát. Ekkor az SZDSZ, pályája eddigi csúcsán, bátran nemet mondott, kezdeményezte és megnyerte a népszavazást, elfogadottá és népszerűvé tette a radikális stratégiát, ehhez szövetségeseket is nyert. (Mellesleg ekkor lett a kisgazdapárt olyan komoly és elismert politikai erővé, és nem vált az MDF nyugdíjas tagozatává.)

Csurka István és Hámori Csaba emlékezetes közös sajtóértekezlete szimbolikusan megmutatta, ki hová tartozik, ki kivel közösködik. Föltűnő volt mindeközben, hogy az MDF-hez időközben csatlakozott dr. Antall József fülsiketítően hallgat. Pedig hát ő volt a Magyar Demokrata Fórum tárgyalási stratégája a háromszögű asztalánál. Ha az MDF, az MSZP és az MSZMP nem szenvedett volna – más-más módon ugyan, de – megsemmisítő vereséget a népszavazáson, dr. Antall sem tett volna szert akkora befolyásra, mint amekkorát a múlt hét végéig kétségtelenül élvezett.

Antall a Bíró Zoltán-féle baloldali nacionalista szárny legyőzésével megmentette a Magyar Demokrata Fórumot, ő volt az első, aki megérezte, hogy Pozsgay személyes népszerűsége fikarcnyit sem ér egy modern stílusú választáson, s azt is, hogy aki nyerni akar, annak kommunistaellenesnek kell lennie.

Nem utolsósorban az SZDSZ taktikai hibái következtében a Fórum besöpörte a népszavazás utáni helyzet előnyeit, erőteljes nacionalista, nemritkán antiszemita propagandával sikerült néhol diszkreditálnia az SZDSZ-t, de ami ennél fontosabb: sikerült magát kormányképes, józan, mérsékelt pártnak föltüntetnie – ragyogó, az ország pszichológiájához alkalmazott választási kampányt vívott, amelyhez képest mindenki másé maga volt a merő dilettantizmus.

Antall dr. politikai érzékét mi sem dicséri jobban, mint hogy a döbbenetes mértékű választási győzelem éjszakáján máris igen szerény, konciliáns hangot ütött meg. Ő nyilván tudhatta azt, amit a két hónapja lezajlott választások óta mindenki megtanulhatott: hogy tudniillik az MDF oly hatásosan reklámozott kormányképességéhez szó fér, amint azt dr. Orbán Viktor barátom többször is ékesszólóan kifejtette (de amire az MDF-fel folytatott elefántias kecsességű koalíciós angolvalcere idején még nem figyelt föl).

A bukott rendszer saját antijurisztikus természete, diktatórikus jellege, jogi amatőrizmusa és az utód iránti kicsinyes gyűlölete folytán alkotmány- és közjogi szemétdombot hagyott maga után. Ennek egyik oka az, hogy az MDF–SZDSZ-ellentét láttán fölbátorodott, és orcátlanul tudomást sem vett a népszavazás döntéseinek betűjéről és szelleméről; példa erre a Király Zoltán-féle javaslat sorsa a múltkori parlamentben, amelyet az „ellenzéki” képviselő – akinek múltbéli szereplése előtt egyébként szíves-örömest kalapot emelek – az MSZP és az MSZMP szavazataival fogadtatott el (és ezek után az MDF fölvette a listájára!).

A haza bölcsei

Az elitek egyezkedése az egész európai alkotmánytörténet legfontosabb módszere volt. Magyarországon sem volt ez másképp. A liberális fejlődés nem parasztfölkelések eredménye. A reformkorban a dinasztiához hű gróf Dessewffy-féle ókonzervatívok és Kossuth között gróf Széchenyi közvetít. Az eddig legnívósabb magyar parlamentet, a pozsonyi diétát, nem választották. Legalábbis nem a modern értelemben. 1848-ban a hirtelen mérsékeltnek tetsző nemesi ellenzéknek ki kell egyeznie a Petőfi–Vasvári-féle pesti radikálisokkal. Még az ún. abszolutizmus korában is meg kell alkudnia a dinasztiának a centralizált birodalom eszméjével szembeszálló konzervatívokkal, ha a von Bach-féle reformokat végre akarja hajtani. I. Ferenc József és Deák esete közismert. De a két világháború közötti időleges konszolidációnak is föltétele volt a gróf Bethlen és Peyer Károly közötti, a körülményekhez képest igazán remek paktum. Az elitek egyezkedésének két legjobb magyar szakértője, dr. Tölgyessy és dr. Antall, megteremtette az SZDSZ–MDF-kompromisszumot, amely lehetővé tenné az ország kormányozhatóságát, elhárítaná Göncz Árpád (SZDSZ) államelnökké emelésével az ellenzék démonizálását, a kétharmados szabály ésszerű korlátozásával lehetetlenné tenné az obstrukciót, a negyedik hatalom – a sajtó és az elektronikus tömegkommunikáció – függetlenné tételével ellensúlyt létesítene a parlamenttel szemben.

Ám véghezvihető-e az SZDSZ–MDF-kohabitáció?

Mi szól ellene?

Konvent vagy parlament?

Először is: a kormány gyöngesége. Orbán dr. joggal emelte ki a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában, hogy a kormány hallgat. Márpedig parlamentáris rendszerekben a kormány nem egyéb, mint az országgyűlési többség vezetője. A törvényjavaslatokat e minőségében a kormánynak kellene beterjesztenie, a backbencher kormánytöbbségnek – sajnálom, fiúk, ez a választási győzelem buktatója – pusztán csak lojális szavazógépezetként illik működnie. Intenciójában nagyszerű dr. Antallnak az az elhatározása, hogy számos minisztere és államtitkára országgyűlési képviselő. Ám a passzív és történeti értelemben az MDF-től távol álló kormány szemlátomást nem vezeti a parlamenti kormánytöbbséget. Világos például, hogy a Kulin, Csurka és Csengey által vezetett kulturális bizottság párhuzamos művelődési minisztériumként óhajt működni. Márpedig – szemben azzal, amire a kommunista rendszer végvonaglásai közben kellett figyelnünk – a törvényhozó hatalom (a parlament) aránytalan túlsúlya sem kívánatos. (Lásd a Cromwell-féle hosszú parlamentet és a jakobinus konventet!)

Az Antall-kormány piarista öregdiákok és etatista bürokraták sajátos elegye. (Egyik miniszter azért a bencésekhez járt.) Ez a kormány aligha ragadja meg a Magyar Demokrata Fórumot megalkotó harmadikutas-népies-plebejus-baloldali-(jobboldali) értelmiség fantáziáját. Kérdés, hogy az MDF parlamenti frakciója mennyire kerül a Fórum „történelmi szárnyának” befolyása alá – szemben a kormánnyal. A sajtó nem szentelt figyelmet az MDF-kongresszus hétvégi eseményeinek. A Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap le sem írta Bíró Zoltán nevét. Pedig itt igazi lázadás történt, ha Csoóri Sándor vissza is riadt utolsó pillanatban a „társelnökség” elfogadásától.

Bíró Zoltán, Pozsgay Imre egykori főosztályvezetője a Művelődési Minisztériumban, majd a Magyar Demokrata Fórum első elnöke, a Hitel főszerkesztője meghatóan hűséges egykori főnökéhez. Ő az az ember, akinek a vezetése alatt az MDF biztosan elveszítette volna a válsztásokat. A liberális demokrácia és a liberális piacgazdaság iránti utálata oly mély, hogy az MDF alapvető érdekei iránti lojalitását is megingatja. Csoóri Petur bánjával szemben Antall dr. számára ő a Biberach. Szemben dr. Antall nemzeti-konzervatív avagy keresztyéndemokrata irányzatával az MDF-ben, úgy látszik, még él a nemzeti pozsgayzmus. Kérdés, hogy hová áll a Lezsák Sándor alelnök vezette nagyhatalmú apparátus. Az MDF jobbközép pártnak nevezte magát, ám kripto-reformkommunista baloldala ismét hallatott magáról, de milyen erővel!

Ám ha a pozsgaysta szárny – amelynek szándékairól nyíltan hírt adott Király Zoltán képviselőtársam, aki a missing link az MDF és az MSZP között, de aki könnyen izolálható, ha Antall dr. elég ügyes – befolyása alá vonja az MDF parlamenti backbencher baloldalát, akkor hogyan élheti túl a passzív kormány a csatát az SZDSZ – és esetleg a Fidesz – támogatása nélkül?

Mindeközben az elnökkérdésben az MSZP parlamenten kívüli erőkkel kacérkodik. Lehet, hogy valakik még egy népszavazást akarnak kikényszeríteni az államfő ügyében?

Magyarországon a szabadelvű demokrácia sorsa igen nagy mértékben attól függ, hogy Antall dr. csakugyan az MDF vezére-e vagy sem. Kormánya nem valami lelkesítő, ő maga e percben kedvetlen, magányos ember. „Gyűjtőpárt” elnökének lenni nem lehet túl kényelmes. Amikor székfoglalóját hallgattam, azt gondoltam, patetikusan túloz, amikor pórul járt elődeire célozgat. De hát tűz alá vette őt az ellenzék, nehéz helyzetbe hozza a kisgazdapárt a földkérdésben, lázad ellene az MDF. Tele vagyunk külpolitikai nehézségekkel is. Az árak fölfelé rohannak.

Az SZDSZ–MDF-egyezség európai külszíne alatt készül az egypártrendszerű helyi hatalom terve, Andrásfalvy úr klerikális-autoritárius oktatási rendszere, miközben a főrendőrök, főávósok és főkémek a helyükön vannak.

Parlament kormányozni csak forradalomban szokott. Magyarországon nincs forradalom. De konszolidált végrehajtó hatalom sincs. Mit tegyenek a magyar liberálisok?

A magyar nép a jelenlegi kormánykoalíciónak szavazott bizalmat. A szabad demokraták nem kívánnak befolyni a kormányzásba. A szabad demokraták pusztán a liberális alkotmányosság létrehozásában segédkeznek. Az ellenzéki felelősség nem kormányzati felelősség. Legyen már végre kormány, amelyet bírálhatunk. Legyen alkotmányosság. Legyen törvény. Ha a kormánynak a saját pártja az ellenzéke, akkor…

Isten, áldd meg a magyart.

• Beszélő