Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Legyen ez akkor egy olyan írás. Tökéletes kerek egész. Ha már a világ az.

Az, mert van – a jelek szerint – egy Főmedve nevű ló. Bécsben, a Krieauban nyert is most vasárnap. Én disznófülű, nem maradtam ott, hogy nyerjek vele, rajta. Nem maradtam ott, mert a minimális penzumomat – elvárásomat magamtól – teljesítettem, hazamehettem hát, szalmakrumplit fogyasztva közben, „otthon” a velem cipelt írógépen a műfordításadagot megtoldva pár oldallal; Londonba is viszem mindig a masinát, az idő sosem elég mégse, s bármennyire szeretem az esti közvetítéseket, jó, ha tavasz van még, hideg, s nincsenek ily versenyek, akkor, irodáról hazatérve, még mindig fordíthatok kicsit stb.

Ez van velem. És van a High Bear, nem vitás, Főmedve nevű ló. Nemcsak Szpéró halála-előtt-hófehér szárnya miatt Krieau nekem a Krieau, a bécsi ügető, hanem már Dömi miatt is, Főmedvém okán hát. Apja, olvasom itten a programban, Ideal du Gazeau… hűha!… anyja pediglen Grace Bear. A nevezetes Brazil istálló tulajdona, trénere A. Plschek, szintén nem akárki ott. Két negyedik és két harmadik helye után erősen favorizálták. Meg kellett volna várnom őt. Sajnos, „a lovak”: része csak életemnek. Mert a Beszélő – közölni, ezt is! – nekem alap közlőterep, életemről rögvest, összefoglalónak: elbeszélgettem most Bécsben a Szpéróval. Ezek termékeny dolgok. Versen dolgoztam – volna, elakadt –, ilyesmiképp kezdődött – volna –: „Megnyugodott-e mindörökre lelked…” Vagy „mindörökre-lelked”? Szpéró, Szpéró, az a sok tojás… nem nyúghatott szegényem lelke, szaporítani, fenntartani akarta – na ja! – a veréb fajt, tojt s tojt, belehalt végül. Belehalás, ez volt a téma, ahogy most „eltársalogtunk”. A Krieauba menet. Szalmakrumplizgatva. Most, hogy 182 centimmel és 57 kilómmal még elégedettebb lehetek, lévén hogy a nagysánc norvég világbajnoka 17 éves, 178 centi és 54 kiló, és „deszkasovány”-nak nevezik, a „sovány”-nál zörgősebb, csúnyább szóval, most természetesen előjönnek bizonyos kérdések. Sportnál maradva: tábláim lesznek, kis kemény táblák, azokat húzom elő, piros és sárga kártyákként, válaszokkal, ha nekem nem tetsző, például életemet féltő kérdések hangzanak el. Álljt parancsolok! Hogyha Alíz verebem nem lesz – itt, körünkben, már –, mi lesz. Majd kiderül. Nem fogom lovak elé vetni magam. Majd élek tovább, úgy, ahogy.

De addig az öröm várására vagyok beállítva. Valaki talán sötét gondolatmenetnek tarthatja ezt is, ad notam: „életem” –, hogy: „Szpéróék meghalnak, sorra, és végtelen ürességben hagynak itt minket, vagyis társnémat s engem”, továbbá: „Ha mi meghalunk, mi lesz Dömiékkel?” Dömi a legeslegjobb barátom, még a Szpérónál masszívabb, mert régebbi, meg egyáltalán. Önzetlen stb. Tud hátrahúzódni, sokszoros kártyabajnok, az ő kis haverjai – Racine, Ökörke, Tenby, Leó stb. – kísérnek el úgynevezett utaimra. „Őszi szél…” etc. jeligére.

Most ez a High Bear nagyon jól jött. Épp ideje volt.

Arra, hogy Dömiékkel a mi halálunk után mi lesz, nem tudok megoldást. Ám hagyjuk ezt. Ahogy a Krieauba mentem kifelé, ez a halhatatlan művem adódott… de várjunk, építsük fel az akciót. Arra gondoltam: Szpéróék… Dömiék… társném, annyi balhé túlján, most már, az én fapofa lényemmel, talán mindig okén, mi már csak úgy, üsse part, a többi nem számít, „kibírhatatlanul fapofának” nem szabad lennem inkább… lásd Kosztolányi, A vad kovács, mire Főmedvém: „Kemény, fájdalmas műremek ne legyen belőled, Minyutti!”, hát ez ő… de milyen igaz az a tréfám, hogy „Nem zavarok?”, kérdi valaki, mire én: „Á, dehogy. Engem minden zavar.” Tessék, nincs kivétel. S ha egyszer 5-6 rémoldalt le akarok gyötörni a fordításból, meg szobámra is vágyom, az elülső hidam is leesett, az influenzát is befogtam, az Aspirin, a londoni Aspirin, imádottan londoni ez is, ott van, szobámban, a Krieau is otthagyandó. S Kosztolányi: igazából ezt kéne idéznem: „mindazt, mi fáj és van”. Aha. Tehát őt is minden zavarta, nyilván.

A „RÖKTŐN JÖVŐK” talán jobb megoldás a „minden zavar” helyett, javasolja társném, ki túlélésemben gondolkodik, naivan. A Witti-féle határ: Szpérónak azt magyaráztam, hogy engem már nem izgat hiúsági szempontból, ki hol tart épp és hová jut, ha nem leszek, ergo merő kivagyiságból nem akarok túlélni, jó lenne átmenni a sánchatáron – nem tudom, ha nem a méterek felől nézzük, hány kiló lenne jó ahhoz? 50, nekem? Anyám 35 kilóra ment le az ostrom után, alacsony. Van egy Alacsony nevű medve is. Ám hagyjuk. Aztán hízott meg, nagyon is. Én azt azért már ne. Ezt gondoltam hát: Szpéróék, Dömiék… evidenciák, társnémmal alkottuk, dolgoztuk ki őket… ez olyan, amit nem „én” csináltam. De a „Töredék…”, a „Talált tárgy…”, pár újabb dal, közben néhány egy-s-más: az se az „én” művem. A Nagy Bábos rángatta jól a zsinegeket. Ergo: evidenciák. S így jött a mondat: Azt csinálja valaki utánam, amit nem én csináltam. Hahaha. Nem? Jó, mi? Nagy mondás. De nem egy haiku ez, kezdtem gyanakodni, hm? Leültem, már túl az oda-menet-szalmakrumplin, kiszámoltam, de!

Azt csinálja valaki utánam, amit nem én csináltam.

Egy haiku. S nagyon összetett gondolat, tartalom és forma szempontjából – Tartalom és „Foma”, ha már medvénél tartunk, de Dömi nem olyasmi medve! meg ne sértsem! – szinte felfoghatatlan végteleneket tár. Igaz?

A lovakról még, itt: majd! Majd mesélek, ha lesz mit. Hogy Angliában mi lesz-volt. Addig csupán ezt. Gyanúsan sokakat érdekel az én ló-históriázásom. Németh Gabinak volt egy nagy mondása, ő aztán abszolút tiszta: „Kevesen állnák meg” – ő azt mondta, senki se állná meg –, „hogy ott a nagy pénzek mellett… aszkéta legyen…” Vagy hogy is mondta. Hogy ne essen neki az ólajtónak. Keservesen fejezem ki magam. Szóval, hogy ritka egy „aszkéta” vagyok. Pár adat, hogy a Gabinak – egyrészt – igaza van, másfelől nekem nem is nagyon lenne 1-1 fontnál, 10 schillingnél többem ily célra megannyiszor. Most büszke vagyok, bécsi irodán a cheltenhami fesztivál 7 nagy futama közül négyet „megcsináltam”, 10-10 osztrák schillinggel: a Viking Flagshipet, a Dorans Pride-ot, a Master Oatst, rá tavaly óta fentem a fogam, a Vikingben mindig is hittem, és Brief Gale-t. A Brief Gale-siker és a Dorans Pride írországi tapasztalások gyümölcse. Ám hogy mik vannak: a bécsi irodán vételezett újság szerint például: valaki, csak egyetlen „személy”, 20 000 angol fontba fogadta, 40 000 font nyeremény reményében, Treble Bobot, a favoritot a Sun Alliance Novices Hurdle cheltenhami futamban. Mellette még jó pár 10 000-es, 4000-es etc. fogadás. De Berude Not To, aki fejhosszal kapott ki Putty Roadtól, szintén elúsztatott párszor 5000 fontot, ilyesmi. Putty Roadnál valaki 5000-re 35 000 fontot nyert. De engem ez ugyanúgy nem érint, mint hogy a londoni metrón ki egy rablógyilkos a közelemben, vagy kinek AIDS-e, azaz SIDA-ja a párizsi utcán, Bécsben ki fojtotta meg a szomszédasszonya kissrácát, váltságdíjat követelve közben.

A lovat, mint mindent – most már tényleg mindent! – bizony én úgy csinálok-csinálom, hogy… igen, hogy közeg legyen, mely által, melynek révén etc. kifejezhetem magam, s amíg élek, a Nagyérdeműnek mindenfélét mesélhessek. Természetes, hogy nem hazudni vágyom, nincs annyi időm hátra, de ha volna is… akkor se. Ergo, bárki bármit tudni akar felőlem, kérdezze meg tőlem. Akkor járunk jól. Hihetetlenül nyílt szívű srác tudok lenni. Főmedvém a tanúja.

Ja, és futott még egy ló. A dr. Leunt. Apám születésnapján láttam őt, ugyanott, ahol más cheltenhami ír menőket. Nem mertem megtenni, egy ír fontot nem mertem tenni a „hadnagy-doktor”, na ja, lóra… apám hadnagy volt az I. világháborúban, mint Doderertől a Melzer, és ő is gazdasági ezmegaz stb. Nagyanyám nevével, Anna, az Anusha nevű lovon javítottam. Most ment a dr. Leunt. 33/1 állt. S én úúúúúgy tudtam…! Megtettem 10 schillinggel placcra. És a „dr. Leunt” második lett. Hurrá! De erre – diszkvalifikálták.

És ma délután könnyeztem is egy kicsit. Olvasom az osztrák újságban, hogy állítólag ez a becsülendő, a férfias. Meg boldogít is… ergo a Bibliának igaza volt. Társném meséli: kiderül, anyámékat urnástul kihajították nyughelyükről. Nyilván mi is hibásak vagyunk, nem tudtuk a lejárati időt. Társném most megütögeti fejem, na, oké, szegényem, mondja. De sebaj, csöppet se sírj, mondom neki, és újra egy kredenc esik a szemembe, a „dr. Leunt” is így járt, és akkor „ezen a Budapesten” tényleg csak a Szpéróék sírja van, és Londonban, a rojális szállóban vár a szobám, már nem cigizek, minden staubot a takarítónéniknek adok, Szpéróval megbeszéltük, így kár lenne meghalni – a hülye cigitől –, csak még hogy Főmedvémékkel mi lesz? A többi: nem kérdés.

• Sport