Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Most akkor „a sportról”, a játékról: ezt, kicsit a lélek ködével. Nem győztem kivárni Angliát… ahol a lovak csak jóval később gyünnek ki a gyöpre… mindenféle erő Párizsba taszigált, talán főleg az, hogy két éve idestova itt kezdődött számomra a Vita Nuova, itt hagyott el örökre a szesz – „kialkoholbólíttattam”! –, s hogy miért mentem e színhelyre, hamar kiviláglott: lepillantottam ablakomból, s mit láttam? MAURI TOURS! Mikor én épp Mauryról és társairól fejezek be valami rendhagyó mű-félét. Nem volt rendhagyó, hogy Szpéróm, esthajnali alakban, fenn ragyogott az égen; már mulatságosabb, hogy szegény Éliás verebünk halálévfordulójának előestéjén két ló is nyert, kiknek tulajdonosa Elias Zaccour úr. Ha ez nem súgás, hát mi az? Szép Ernő a fákat kéri, súgnának valami pontosat és szépet neki… nem tudja ő (se), szegényem, hogyan kéne embernek lenni. Ez engem is gyötör. Az úgynevezett „estjeim”: őszinte bevallásai e tanácstalanságnak. Nem elegáns dolgok, amennyiben egy szál élő kérdőjel vagyok olyankor: mi legyen? De emberi dolgok ezek az estek, mert együtt vagyok azokkal, akik velem vannak ott, együtt épp a tanácstalanságban. Mit gyártsunk? Zsokénak, hajtónak lenni egyszerűbb. Boldogítóbb, gondolom. Derekasan meg is unnám ezt a boldogságot. Nem olyan ez, mint a Nemes Nagy Ágnes által emlegetett örök üdvösség, melybe nem lehetne belecsömörülni.

Csak megint: mi lenne az? Hát maradjunk a lópályáknál. Azok legalább – azok.

Vélelmem szerint minden futam eredményét el lehetne találni. Míg emberi kapcsolatokban legtöbbször a megoldás lehetősége sem létezik. Mi akadályoz akkor? Miért nem találom el mégse a futamok többségét? Na, azért olyan 35-40%-kal dolgozom… csak rémes véráldozatokkal. Ha placcokon nem nyerek valami aprót, a zígre-játszás nekem már veszteséges. Önmaga ellentétébe fordult, mert mánia lett. Hányat akarok nyerni, hogy abbahagyjam? 300-at? 500-at? S közben kihagyok olyasmiket, hogy – Saint-Cloud – egy ló mamája bizonyos „Abbey”, s én egy apátnőről fordítok valami prózát, délelőtt. Vagabund-a-mindenemet, itt Párizsban azért kevesebbet guggolok az ágy előtt, fordítással bíbelődve, hát nem, itt ki kell menni tényleg a pályákra, s akkor, rab ne legyek, gyaloglok. Vincennes oda-vissza öt óra, Saint-Cloud hat-hét. A napi huszonöt kilométeres gyaloglóátlag eleve jó sport. De az ember nagyon kicsinyes lesz így – szép kifejezés, nem? –, elfelejti a hatalmasabb összefüggéseket. Például, hogy takarékosság okán, valami Brüsszelen át vezető légi úton érkezett Párizsba, s akkor a búcsúfutamok egyikében – Saint-Cloud továbbra is – a rince Flamandot kéne megjátszania, 25/1, jó dolog, s „az ember” be is jelölte cerkával, mit hagyja ki a végén? Félti a pénzét. Az ilyen ember nem is gazdagszik meg soha.

Nem az, hogy nekem a filléres Londonok után Párizs, Németország túl drága – az is! –, meg hogy a htp.-ért nem tudok elegendőt, engem kielégítő adagokat fordítani délelőtt, nem… de valami szerelem elmúlt, ugye, és turistáskodni nem akarok többé. Már rég nem. Bécs és London nekem itthon-hely, csak az Aliz madaram hiányzik… na, meg a Dömi Főmedvém… ja, és Társném is, persze… és a vak lesi széncinege? Nem is folytatom. Még két madarunk él, további: Rudi és Csutora. Mokka most halt meg. Bécsben futott egy Mocci Star. Nyert. Placcra mertem játszani. Mokka itthon már nagyon-nagyon a végét szenvedte. Kis Mici-Mokka, 10 és fél év megint eltelt. Ha az ember nagyobbára bánatos, nem szereti a kicsibbjére kellemetlen dolgokat. Párizsban nemigen akad kellemetlenség. Ott jó. Is. De én nem vágyom jókra s javakra; csak hogy békém legyen, így hagyjanak; talán elbúcsúzás volt ez Párizstól most. Átkelés: nem csupán a szó huszonöt kilométeres értelmében. Meg hogy új, csuda, kihaltas mellékvidékeit ismertem meg a nagy körutaknak, s efféle. Átkelés: vissza Bécsbe, a jó kis Krieau-pályára-melléje, sok emlékbe, Szpéró fehér szárnya közelébe. Aztán Londonba, ahol van számos iroda, s ami színleg otromba, a sok rohangálás, ide-oda, mintha igyekeznék, a legszebb lezserség foglalata az, neccként libeg a szigetországi fővároson, szinte elszáll, s vele én. A sár is könnyű ott a cipőmnek, a dágvány; a bőr alá bújó hideg és nyirok már Párizsban is kellemetlen. Nekem Bécsben és Londonban nem. Ennyit a helyszínekről. S a lópályák? Az öngyötrésnek ez az utolsó módja, mely még enyém. Miért csinálom? Mit tennék helyette, ha közeleg a délután? Melankólia törne rám. De nem, de nem, de nem: a lóörülteket csak gúny arccal nézem, nem értem… a dolgot nem szeretem. Annyira azért, mondom, mégse szorítom össze fogam, hogy sikert sikerre halmozzak. Átlagemberként küzdők. Kudarcok? Nem adjuk fel! Hajrá megint. Szolidan. Szívósan. Rámenősen. Lassan, mint lábos alján a kotorék, összejön a szép eredmény. Vincennes ügetőnapján kilencből négyet nyerni nem csúnya, igaz, a véráldozatok ehhez… hm. De Enghienben is jó a hétből egy, nekem jó. S én tudom, még három úgy, de úgy megvolt nekem. Az apátnő! Dame XY! Két Dame ló is ment. Vagy ahol három ló futott, Workaholic a papája mindnek. Már nem vagyok munkabódulatos. Hát nem fogadtam el üzenetnek a dolgot. Pont az nyert a háromból, amelyik abszolút esélytelen volt. Ha nincs jó mániád, nincs mágiád se, mágus-manus! Ezt tanácsolhatom.

Sajnos, minden igazi elit-érzet távol van tőlem. A közember, a köz-magánhasznocska-állat magányvágya munkál csak a szívemben, meg annyi, de annyi a halottam! Elegem van, így pausáléban, nem is tudom, miből. Jó akkor, ha valami – huszonöt kilométer… hét futam… egy kényszerképzet, két kényszerképzet – leköt. Ameddig, addig. Nemcsak Párizs „turisztika város” nekem már, de a lóversenyek is ott. Nem férkőznek a szívemhez. Szívemhez csak a korrekt-gépies ügymenet férkőzhetik. Megszoktam, hogy mint a szecska… Londonban… irodán… gyorsan jönnek a futamok. Akkor, persze, azért jajgatok.

Szép volt-e az öt párizsi színhely? Szép, na. Longchamp a legszebb, az viszont csak áprilisban nyit, az a pálya, most körötte bringáznak színes emberkék. Kutyák hancúroznak. A mi Szuszinkra is sokat gondoltam. Aztán, szobámhoz közeledve, már fogkrémmajszoláshoz is fáradtan, nem gondoltam senkire, semmire. A lóügyek – bármi sugallatosak – visszakattognak adattá. Korrekt ügymenetük, persze, van aztán; főleg így aztán. Én váltig lesem magam: mikor válok ilyenné? Hogy mindet eltalálom, mert arra lesz hajlandóságom. Mikor, Uram, sokára?

De mint a Szent Johannának a szabad természet, olyan lehet bárkinek a párizsi pályajárás. Omar Sharif mondása mélyen igaz: egy vesztes nap után hosszan-hosszan vándorolni haza, autóval akár – megalázó. Én boldog szeretnék lenni, már ahogy képzelem azt, s ezért nem kockáztatok. Lópályán se. Maradjon az ismert kis katyvasz, abban az én örömeim, távol a mondenitástól. Ha én magam érek egy kalap akármicsodát is, mindegy, cilinderkalapban akármicsodálok, vagy a cilinderkalapra. Párizsi lópályák, ég veletek, francia zsokék, észnél legyetek, most is kábítószerbulija van a Boeufnek, a tavalyelőtti championnak, őrült manus, ha nekem olyan kis termetem s ily zsokétehetségem lenne…! Mit tennék? Biztos lóbetanító maradtam volna, ahogy most is: készítem a londoni műfordításadagot, biztosítom az őszi megélhetést, és nagyon örülnék, ha Aliz madaram halála után eltűnhetnék e színről.

• Sport