Glauziusz Tamás

Nyomtatóbarát változat

1973. szeptember 14-én az elegáns mamaiai szállodasor főútvonalán piros sportautó száguldott fel-alá. Néha lelassított, s vezetője aprólékosan szemügyre vett egy-egy gyalogost. A sétányon, tomboló strandidőben kevesen jártak, mindenki a tengerparton időzött. Még kevesebben sétáltak két hatalmasan megpakolt bőrönddel. Ha pontos akarok lenni, egyedül én haladtam (lopakodtam, vánszorogtam, surrantam) két bőrönddel Románia legelegánsabb és leghíresebb tengerparti szállodasorának főútvonalán. A piros sportautó most épp mellettem lassított. Bámészan vártam a botrányra, a pofonokra, a rugdosásra. A sportautóban Románia egyik leghíresebb bajnoka, Nastase társa, a második számú teniszcsillag, Tiriac ült, Boris Becker későbbi edző-menedzsere: már akkor is komor bajszú figura. Fölöttébb fenyegető magatartását az indokolta, hogy tudomására jutott: barátnőjét valaki most szökteti ki a szállodából, s a bőröndös lopakodóban nyilvánvalóan erre a szöktetőre gyanakodott. Majdnem igaza is volt: az igazi csábító, egy lengyel playboy engem bízott meg bőröndjei kicsempészésével s a szökésben való közreműködéssel.

Románul akkor még nem beszéltem. Azt az érdekes kifejezést, hogy szép idő, ureme frumoasa, megtanultam: egy nyelv, mely szerb eredetű főnevet párosít portugál származású melléknévvel, elnyerte tetszésemet.

Tiriac lassított, majd megállt mellettem. Kiszállni készült piros sportkocsijából. „Szép időnk van” – kezdtem volna a társalgást a teniszbajnokkal. (A nevét kéretik Ciriaknak ejteni, Tristan Tzara művésznevéből is csak a francia-nemzetközi átírásban hiányzik a T betű alól a „c” hangot jelző farkinca.) Itten most más farkincákról lesz szó, futott át rajtam két gyors pofon előérzete.

Tiriacot azon a híres román–amerikai Davis Kupa-döntőn láttam először, s nem hittem, hogy egyszer személyesen kell majd megvívnom vele idegen pályán. A teniszértők bizonyára emlékeznek a sportág históriájának talán legérdekesebb Davis Kupa-döntőjére. 1971 vagy 1972 tavaszán lehetett. Először jutott be kelet-európai ország a döntőbe. Nem is tudom, nem utoljára-e. (Mintha Lendl soha nem vállalta volna a cseh csapatban a Davis Kupa-szereplést, nélküle meg a csehek nem remélhették a döntőt. Vagy mégis? Majd a könyörtelenül pontos Szőnyei Tamás kiigazít a Magyar Narancsban, ha tévedek.)

Bukarestben a telefonpóznákon is lógtak. Forrott a hangulat, mint a legrészegebb kocsmai verekedések előtt: a nézősereg bőgő, öblös basszuskórusát csak egy-egy élesebb bariton sikoltotta vagy hörögte túl. A meccs életre-halálra ment. A világ akkor talán legjobb játékosa, Nastase nemcsak remekelt, de végig reklamált is. Ütőjével vagy a nézőket hergelte, vagy a bírót fenyegette, káromkodott és fütyörészett. Pedig nem valami bamba, gatyás társ játszott vele párban, hanem Tiriac, minden idők második legjobb románja.

Egy bősz üvöltés, egy eszeveszett lárma, gondoltam petőfiesen és szeppenten.

Nastasével és Tiriackal szemben Smith kapitány állott. Kapitánynak én neveztem el. Ő ugyanis nem félt. Az ántivilág utolsó bajnokaként dacolt a vérzivatarral. Mintha a békeidők tengerészkapitánya volna. Smith kapitány: rezzenetlen arc, utoljára fogja elhagyni a vérző és süllyedő hajót. A vereség szót nem ismeri, de a becstelenséget, udvariatlanságot sem. Nyilván csodálkozik kissé a dühödt és teniszpályán szokatlan hangzatokon; a kocsmaízű hangulat, meg ellenfelének elképesztő és kiszámított magánjelenetei kissé zavarják. Ezek a durva és színpadias jelenetek később, McEnroe fénykorában már természetesek lettek. Taróczy Balázs emlékei szerint például az éltes korára közönségkedvenccé vált, de Borggal szemben még roppant népszerűtlen örök második Jimmy Connors a kézfogásnál mindig leköpte az ellenfelek cipőjét…

Legyen, de akkor, a hetvenes évek elején Smith számára mindez még szokatlan lehetett; vagy ha nem, akkor idegen tőle. Ő, a vitéz kapitány soha, semmikor, semmilyen körülmények közt nem tett ilyet. Cooper- vagy Joseph Conrad-hős, a sportszerűség örökös bajnoka, a mindenkori tanulóifjúság bálványa. Jótékonysági bálok táncparkettjén is helyt áll, tűzvészek és árvizek hősét, nők és gyermekek gyámolítóját képzelem így. Ő az, aki szavatol a lady biztonságáért. Csak azért nem Jókai-hős, mert nagyon karakterisztikusan angolszász tartása és arca van. Inkább angol, mint amerikai. A sport arisztokratája az Újvilágban. Mintha napellenzőt viselt volna. Vagy sapkát, a hű tengerésztisztek ékességét. (Sportsapka ügyében ismét Szőnyeihez forduljon az olvasó!)

Talán nem kell a diktatúrák sportszeretetét magyaráznom. Ha a román csapat győz, olyasmi történik, mint amikor a Steaua nyerte a futball-BEK-et. Diktatúra és népe közös vágyban forrott össze most is, e nyárias bukaresti délutánon, amikor pacsirták cérnaszálon, emberek lógtak a telefonpóznákon, ó, nem boldogtalan akasztottakként, de a tömegextázis boldog önfeladásában, orgasztikus hörgésben. Hol voltak a tömeglélektan tudorai e szép estén? És melyik udvari költő, tán épp a híres Paunescu készült pennáját hegyezve Zelk Zoltán 6:3-as versét alulmúlni?

A közönséget egyébként az agresszió határáig felizgatta Smith kapitány rendületlenül csendes magabiztossága. Hogy arcizma sem rándul, hogy enyhén csodálkozva majdnem mosolyog is. Egyszer azonban a bíró ítéletét megkérdőjelezve a labdát odahelyezte a vonal mögé, mutatván, hogy kint volt. A most fölhangzó vérfagyasztó üvöltéstől megrémülve úgy láttam, ezrek kezdtek ekkor átmászni a rácsokon…

És két év múltán ott álltam a román tengerparton, szemben Tiriackal. A bajnok barátnője a mamaiai éjszakai bárban tündökölt mint énekesnő. A lengyel playboy, akit fedeznem kellett, nemzetközi sportmenedzsernek mondta magát, angol névjegyet osztogatott, tele volt dollárral, Kenyába készült szafárira. Óriási szalmakalapot viselt. Harsány volt és primitív, olykor közönséges, de nem minden charme nélkül. Velem – balvégzetemre – a repülőgépen ismerkedett össze. Kádergyerek volt az istenadta, apja a lengyel rádió elnökhelyettese, akinek leváltásáért majd 1979 nyarán megmozdul a fél ország. John River (ez állt a playboy névjegyén) rám bízta bőröndjeit, amíg ő a lánnyal valami rejtekutakon meglép. Nekem aztán a constantai repülőtéren kellett átadni a bőröndöket.

Tiriac nemcsak kiváló teniszező, de jó emberismerő is lehetett, mert gyorsan felmérte, hogy nincs igazán dívaszöktető fazonom. Méricskélt ugyan, de a kocsiból ki sem szállt, és csakhamar továbbrobogott. Melyikünk nyert? Ha másként történt volna, most nem írnék róla tudását dicsérő emlékezést. Azóta is egy hatalmas szalmakalap képe rémlik fel előttem, ha Tiriacot látom a tévében valamely világverseny nézőterén – a cinkosom szalmakalapja – s nekem nem marad más, hogy egy másik, képzeletbéli kalapot emelve köszöntsem a kiváló játékost és üzletembert. Ezekben a hetekben, a Roland Garros után és Wimbledon közben, jó ilyesmikre visszarévedni.

Arra az időre, amikor döntetlent játszottam a bajnokkal…

• Sport