Skip to main content

Politika, presztízs, demagógia

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Itt a piros, hol a piros?


Az elmúlt hetek a presztízs jegyében teltek Magyarországon. Kezdődött Horn Gyula nagy diplomáciai tapasztalatra valló nyilatkozatával a parlamenti pártok szélsőjobboldali kapcsolatairól. Ez – úgymond – presztízsveszteséget jelentett az ország számára. Ami különösen fontos, hiszen naponta sírunk egyet azon, hogy amúgy is csökken hazánk nemzetközi presztízse. Az ellenzék viszont saját presztízsét féltette, majd a miniszterelnök presztízse került veszélybe. Horn azonban visszakozott, s ezzel mintha még nyert is volna valamit presztízsben. Aztán következett a köztársasági elnök megválasztása. Önmagában már az is csak presztízsszempontoknak köszönhető, hogy volt jelöltje az ellenzéki pártoknak. Azt pedig, hogy a parlament nem százszázalékos eredménnyel hozott döntést, a kisebbségben lévők diadalként könyvelik el. „Göncz Árpád presztízsveszteséget szenvedett” – ünnepel egy kommentátor, holott nyilvánvaló: ha Mózes, Szókratész és Jézus Krisztus egy alakba olvadt volna össze, Für Lajos akkor is Szűröst támogatta volna inkább – már csak presztízsokokból is. Ezután következett az alkotmánybírósági döntés, ahol az értékelések a kormánypártok presztízsveszteségét regisztrálják, s a meglehetősen váltakozó presztízsű grémium elnöke is annak a reményének adott hangot, hogy reméli: „nem fogja elvakítani a presztízs a politikusok szemét…”

Szóval: a politikai életben látszólag minden a presztízs körül forog, miközben magának a politikának – úgymond – igencsak alacsony a presztízse. Ilyeneket mondunk, holott nehéz helyzetbe kerülnénk, ha tisztáznunk kellene, mit is értünk presztízsen. A presztízs nem azonos a tekintéllyel, de nem fedi a népszerűséget sem. Gondoljuk meg: a kisgazda népvezérnek folyamatosan nő a népszerűsége, ezt azonban egyáltalán nem követi presztízse. Rejtvényszövegünk éppen ezeket az összefüggéseket mutatja be. A passzus a magyar társadalomtudomány egyik klasszikus művéből való (1912-es megjelenése után már 1913-ban angolra fordítják), noha – mint ez a honi klasszikusoknál szokásos – a szerzőre (1879–1948), Szabó Ervin és Jászi Oszkár barátjára és vitapartnerére, már alig emlékszik valaki. Idézett művét ma is érdemes elolvasni, bár a könyv letétele után sem fogjuk tudni megmondani, mi is az a presztízs.

Elgondolkoztató azonban ha a közbeszéd centrumába ilyen bizonytalan fogalom kerül: „Állítunk valakiről valamit, amikor azt mondjuk, hogy presztízse van, de állításunk homályos … alapértéknek látszik, melyet más alapérték alá rendelni nem lehet, ködös, távoli vonalak felé lejtő értékszerű érzelemnek…” Érdemes azonban tudnunk, hogy a kifejezés latin eredetije a szemfényvesztésre utal. „A praestigiator kockát vet vagy pénzt tesz ki az asztalra, ügyeskedve mozgatja és átcseni, hogy végül, midőn azt gondolnád, egy bizonyos helyen van a tárgy, egészen más ponton bukkanjon fel.” A presztízs óhaja mögött az illúzió vágya rejtőzik: ha már nem is nyerhetünk az össznépi játékban, legalább ne vegyék el a nyerés illúzióját. S emiatt ideális bűnbak Bokros Lajos, akinek egyáltalán nincs füle az össznépi sóhajra: könyörgöm, csapjanak be!

Politika, presztízs, demagógia

„A »gyakorlat« embere úgy vélekedik, hogy gyenge törvényekkel már sokan kormányoztak, presztízs nélkül még senki. Wekerle Sándor mondotta egy ízben, hogy a politikában sok olyan emberrel fogunk kezet, akivel a magánéletben nem volnánk hajlandók kezet fogni. A politikai sikerben mindig van valami színpadias, kiszámíthatatlan, bizonytalan, ott olyan embereket is értékel a közvélemény, akiket a józan erkölcs értékelni nem tud, ezért a politikában olyan tényezőkre is rászorulunk, akiktől a parlamenten kívül ösztönünk, ízlésünk, ítéletünk messze elkanyarodik. A politika sok embert disszociál [itt: előnyére megkülönböztet], akit az erkölcs nem volna képes disszociálni és viszont.

A politikai sikert, a leadership elemeit értelmileg, erkölcsileg, esztétikailag kiszámítani nem lehet. … A jelöltség lélektani főelve a demokráciában, hogy a népszerűség ne menjen a távolság rovására; ha presztízs nem volna, ma még a választókerületek túlnyomó része demagógokat választana. … A bírót, a jegyzőt, a tanítót általában ugyanazzal a józansággal választja a paraszt, mint a földet, amelyet megvásárol. Nem így a képviselőt. A képviselő nem kerül közelébe, életszintje, világnézete, szavajárása a faluban ismeretlen, különös és kevéssé megfogható. A falu szeme nem tudja hétköznapinak látni, perpatvarait, fukarságát, családi életét, fajtalanságát, kicsinyességét, váltóit nem látja, csak annyit, amennyit magából a politikus megmutatni jónak lát. … látja összeráncolt homlokát a képviselőház ülésén, de nem látja, amint a következő negyedórában összenevet ellenfeleivel a folyosón s a miniszter előszobájában. A szavazatjog logikusan várható eredményét nemcsak az erőszak, a korrupció s a demagógia szokta eltolni, hanem a presztízs is. …

Némiképp ellentmond mindennek az a gyors behódolás, az az impulzív visszahatás, melyet főleg a parasztból a mindenfajta demagógia kicsihol. De a demagógia nem jelent Mást. A tömeg sohasem oly konzervatív, mint amikor a demagóg szóhalmazát tapsolja. A demagóg a személyében kifejezett autonóm tömeg. A tömeg hevülékeny, de gyorsan le is hűl: márpedig szükségképpen ez a sorsa a demagóg dicsőségének is, aki a tömeggel egysorsú, és nemcsak jövedelmileg, de érzelmileg is a tömegből él. A demagóg sok mindenre képes, csak egyre nem: megváltoztatni a tömeget. Vakbuzgóságot és narkózist tud termelni, erélyt viszont nem. A demagóg foglya önmagának, szavainak, s a tömeg hangszere: a huligánvezér ugyan hiába próbálkoznék filoszemita fejtegetésekkel! Nem – a demagóg sikere nem jelent presztízst, eredménye nem általánosító, hanem lelki csapongás, nem automatizmus, hanem szalmaláng.”

???

















Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon