[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Madár – madár

Mind vehemensebben folyik a „kábítószervita” a magyar tömegközlés színterein. Rejtvényszövegünk hozzászólásként is olvasható, amelyben egy 1888-ban született nagy magyar író fejti ki gondolatait a „mérgek élvezetének” elkerülhetetlenségéről. A szöveg igen megfontolandó belátást fogalmaz meg: nehezen értjük meg a narkotikumok fogyasztásának vágyát, ha valamilyen sajátos és adott szükséglet kielégítésére irányuló törekvésként fogjuk fel, hiszen a kábítószerek élvezete egy létrehozott, megteremtett szükségletre válaszol. Mégsem buzdítanám arra az olvasót, hogy e gondolatok alapján döntsön a narkotikumkérdésben. E szöveg ugyanis 1935-ben született, s gyanítható, hogy a kábítószerezés kultúrájában azóta alapos változások történtek.

Az „objektív szomorúság” költőjének – ahogy Karinthy jellemezte szerzőnket – érvei persze semmivel sem rosszabbak, mint azok, amelyek napjainkban olvashatók. E megállapítás azonban inkább a mai vitát minősíti. A kábítószer, úgy látszik, olyan téma, mint a foci vagy a gyereknevelés: mindenki ért hozzá. Mindenki tudni véli, hogy mi a helyes álláspont, s a kétely szikrája sem villan a szerzők szemében, miközben rutinszerű kinyilatkoztatásaikat végzik. Pedig a kábítószeres világ (vagy inkább: világok) elemzése sokrétű tárgyi ismereteket igényel, amelyeket a mégoly bőséges krimiműveltség sem ellensúlyoz. Miközben hódít a „szakszerűség” kultusza, az írástudó értelmiség elfeledkezik a vélemény és a tudás (mint igazolt vélemény) antik megkülönböztetéséről.

Vannak helyzetek, ahol nem elég, ha az ember „véleményt formál”; tényleg jó lenne, ha tudna is valamit. A mostani vitában az a roppant szórakoztató, hogy a kábítószerezés ügyében kifejtett álláspontok követik a politikai pártállás szerinti megoszlást. Olyan érzésem támad, hogy – mondjuk – a fogkefe célszerű kiválasztása vagy az esernyő színének eldöntése is pártprogramok alapján történik.

Aki e jelenség mögött bizonyos szekértáborokra, a magyar értelmiség évszázados megosztottságára gyanakszik, téved. Sokkal egyszerűbb dologról van itt szó: kényelmességről és lustaságról. Könnyebb már elfogadott nézetekből „levezetni” a véleményünket, mint gondosan megvizsgálni „magát a dolgot”. Ez utóbbi macerás és időigényes (pl. szakirodalmat kell olvasni, tanulni kell stb.). Mennyivel könnyebb kiókumlálni, hogy mi volna az igazi urbánus vagy népies álláspont pl. a bőséges vagy könnyű reggeli kínzó alternatíváját illetően. Ezért olyan unalmasak a kommentárok is. Borítékolni lehet, hogy ki mit fog majd nyilatkozni pl. a fácánimport ügyében: a kiváló magyar fácán érdekei, szemben a fácánállomány változatosságával és piacképességével. Lehet idézni Németh Lászlót vagy Hayeket. S még arra sincs szükség, hogy meg tudjuk különböztetni a fácánt a túzoktól. Madár – madár.

A gondolkodás függetlenségét többnyire a pártokkal szembeni távolságtartással szokták jellemezni. Az önálló gondolkodás programja az európai és magyar hagyományban azonban nemcsak azt kívánja, hogy ne kövessünk szolgaian másokat, hanem azt is, hogy képesek legyünk saját nézeteinket felülbírálni s az újabb tapasztalatokat feldolgozni. Hogy függetleníteni tudjuk magunkat a saját hülyeségünktől is.

A vágy szükséglete


„A narkotikumokat az ember természetes szükségletének tartom, s nem látok benne semmi csodálatosat, hogy e világon alig van olyan nép, mely ne élne valamelyik fajtájával. A dohány, kávé, kóla, a teának és alkoholnak százféle faja, a bétel, a hasis, mescalin, morfium, kokain, ópium – ahányféle szer, annyiféle hatóanyaga van, egyike altató, másika izgató hatású, s mégis bizonyos szempontból mind narkotikumnak is nevezhető, s hogy miért, épp erről szeretnék pár szót szólani.

Az ember alighanem abban különbözik leginkább e világ többi teremtményeitől, hogy vágyainak valóságos üldözöttje, azoktól alig van nyugta, mivel azokat nemcsak a kínálkozó valóság ingere, hanem képzelete és emlékezete is szinte szünet nélkül váltja ki belőle. (…) Az ember nemcsak azért boldogtalan, mert nélkülöz, hanem azért is, mert érzékeit a mások hatalma, fényűzése, továbbá a javak kínálkozása állandóan izgatja és kísérti. S mikor végre érzékei pihenhetnének, emlékezete vagy képzelete veri fel vágyait. (…)

Képzeljünk el valamely nélkülöző fiatalembert, aki gépies és örömtelen munkája után este az utcán megy, s ott telt kávéházakat, fogatokat lát, s azokban olyan nőket, kik avégből vannak szépen felöltözve és kikendőzve, hogy minél csábítóbban hassanak, s gondoljuk el, hogy e kísértések aztán még otthon, képzeletében tovább hatnak… fel kell tételeznünk, hogy végül idővel, mind e csábításokkal szemben, mivelhogy a kielégülésre lehetősége nincs, vagy el kell tompulnia, vagy hunyt szemekkel kell járnia, hogy nyugta legyen, nem lévén semmi más módja arra, hogy fel-feltámadó vágyaitól meneküljön. (…) …az embernek olyan vágyakozásra volna szüksége, amely mindenkor jelen van, állandóan egyirányú, s melyet módja is van mindenkor kielégítenie: s erre szolgálnak a narkotikumok.

Ezek éppen azáltal válnak narkotikumokká, hogy vagy és állandóan visszatérő, sőt növekvő vágyat nevelnek fel az emberben, s olyat, amelyet mindig jobban kielégíthet. (…) A méreg, amennyiben ellenmérget kelt bennem, vagy szervezetem hozzá alkalmazkodik: egy bizonyos idő után egyre nagyobb várakozást kelt. Egy heves, sürgős, mindennél erősebb vágyat – s erre van szükségem, mert nagy kielégülésre, nagy-nagy örömre van szükségem, olyanra, melyet bármikor magam előidézhetek, amelynek hatásaként minden egyéb vágyam megnyugszik bennem, egy pillanatra álomba merül. Egyéb szenvedéseim tehát e kielégülés által narkotizálva vannak. (…) S minthogy az embernek a növekvő kínálkozás és a növekvő öröktelenség e világában védekeznie okvetlenül szükséges: ezért tartom a narkotikumokat az ember nélkülözhetetlen segítségének.”

???

• Ki beszél?